Ajtómon kilépve a kora reggeli szellő lágyan érinti meggyötört arcomat. Üdvözöl, és bíztatni próbál. Mélyen magamba szívom, az egész város emlékével együtt, miközben visszatérek azokba az időkbe.

– Jó reggelt, Walt! – szomszédom kávéját kortyolja teraszán. – Ma sikerülni fog? – érdeklődik, mire én hátamra kapom a reményt hordozó táskám, és elindulok.

– Bizakodom! – válaszolom, és mielőtt megérezném perzselését, hallom, hogy sok sikert kíván.

A jel a hátamon velem együtt kel útra. Hűséges társam úgy szimatol a levegőben, mint a prédára leső vadászkutya.

Szinte még látom a mosolyukat. A gyermeki élet tükörsima ártatlansága itt ragyog előttem. Hallani vélem boldog kacajukat, amik az elmúlással szállnak a fülledt levegőben. Parányi lépteik minden nyoma beleég az aszfaltba, mintegy örökségül adván a jövő semmijének. Sokszor láttam a mérkőzésüket. Végül döntetlenül égnek porrá.

– Jó reggelt, Walter! – perzselő ismerős hangja már messziről megérint. – Hogy s mint van ma reggel?

– Üdvözlöm, barátom! – ráncos arcom kedves mosolyt ölt magára. – Pontosan érkezik, mint mindig.

Elmosolyodik.

– Hát tudja jól, Walter. Ki korán kel…

Mielőtt befejezhetné az ismerős mondatot, egy pillanat alatt hamuvá porlad. A nálam is vénebb aggastyán mintha ma gyorsabban elégett volna. Igen, határozottan. Szerintem tud valamit, amit én nem, szóval ideje tovább indulnom.

– Menjen csak, nemsokára érkezem! Segíteni fogok… – mondogatom immár csak az izzó semminek, miközben a frekvenciák közötti sercegés lépteimmel együtt erősödik.

Menetrend szerint pontosan a negyedik lépésnél megtörténik, a legutolsó gólöröm. Szeretem hinni, hogy mindez nem múlt el, hogy még itt vannak, játszanak, kergetőznek, élvezik a gyermeki létet. Mindig megfogadom, hogy nem nézek vissza, de egy láthatatlan mágnes elhúzza tekintetem. Szemeim lehunyom, nem akarom látni már, de a perzselő lángok mindig utolérnek, és velük együtt én is szenvedem. A sarokra érve lábaim között az apró repedésekből feléledt természetet meglebbenti a szél, amikről a lángok spórája is sétájára indul. Megtörhetetlen hadseregként magabiztosan nyomul előre. Tudja, hogy a világ az ő oldalán áll, és mindenben támogatja.

Apró elektromos moraj fut végig a hátamon, mintha valaki a túloldalon is lélegezne. Bárcsak úgy lenne, végre!

– Várjon, Walter!

Arcom mosolyra húzódik; egy újabb ismerős. Partnerem utolér, és most mellettem kullog. Egy darabon mindig elkísér, és kivétel nélkül kellemes társaságnak bizonyul. Nem valami beszédes, mindig csak egy kérdést tesz fel, és miután megkapja a válaszát, távozik. Mohó kíváncsisága hajtja fiatal, perzselődő vérét, és én mindig készséggel válaszolok.

– Mit mondhatnék önnek – felelem neki. – Megszoktam? Igen. Elég időm volt rá. Segíteni fogok. Bízzon bennem!

Léptei egyre inkább izzanak az aszfalton, majd lépésről lépésre foszlanak, apró hamucafatokat hagynak maguk után. Én már tudom, hogy nemsokára elköszön. Mindig így van, és mindig így lesz. Viszont nekem ma sietnem kellene, de nem akarom megsérteni, így kissé lassítok.

– Tudja, ez számomra már nem csak feladat, hanem kikapcsolódás, és biztos vagyok benne, hogy elérkezik majd az a nap, amikor nem csak boldogan, hanem elégedetten hajtom álomra fejemet.

Hirtelen megáll. Egy pillanatra nézek csak izzó szemeibe. Mosolyog, és megköszöni a mai beszélgetésünket is, és hozzáteszi, hogy örül, hogy ismét elkísérhetett egy darabon.

– Én is örültem, hogy ismét láthattam – válaszolom neki csendben. – Mindig jól esik a társasága. Holnap találkozunk.

Magára hagyom, és nem nézek vissza. Már nem engedek a vonzásnak. Elégszer láttam már, ahogy a lángok elporlasszák szerencsétlent.

– Kitartást, barátom! – mondom csendben, miközben ismét végighallgatom szenvedését.

A hátamon utazó remény folyamatosan, csendben figyel.

Az úttest kellős közepén új élet sarjadt. Az ég nehéz könnyei nemzették, táplálták, és most itt van előttem, teljes groteszk pompájában. Gyökerei messzire nyúlnak, elszívnak minden nedvet a múlt maradványaiból. Üdvözöl engem, én csak bólintok neki. Kommunikációnk mindig csak ennyi, és nem több. Vannak dolgok, amiket nem kell erőltetni. Ezt ő is tudja. Nem hibáztatom őt, hiszen nem tehet semmiről.

Szépen lassan lépkedek tovább az ásítozó házak tengerében. Elképesztő, hogy mindig felfedezek valami újat. Mintha napról napra egyre ráncosabbak lennének. Egynémely ízléses borostát növesztett már magának. Akadnak olyanok, akikre ráférne egy borbély, de majd említem Esthernek, feltéve, ha végre kinyit. Jó ideje nem láttam már, csak a szomszéd említette a minap, hogy valami kórság ledöntötte a lábáról szerencsétlent. Apropó, szomszéd. Napokkal ezelőtt megkért, hogy vigyek neki valami kenőcsöt, mert megperzselt bőre elég csúnyán kihólyagosodott.

Listámra vésem a többi teendő közé, majd szemem megakad a cukrászda épületén. Kezemben a toll megdermed, ahogy tekintetem végigsuhan az olvadozó fagylaltok tengerén. Azt hittem, már bezárt, de ezek szerint mégsem. A kis Sebastian pont megkapja adagját, és lángoló örökmosoly kis arcával elindul, hogy valahol elfogyassza.

– Jó reggelt, Walter bácsi! – köszön kedvesen.

– Szervusz, fiam. Epres? – kérdem tőle kíváncsian, mintha nem tudnám előre a válaszát.

A fiú bólint, szemeiben megcsillan az ártatlanság, majd nyelve mohón belenyal a lángokba. Elsétál az épület sarkához, majd hirtelen beleolvad az aszfaltba. Menetrend szerint. Pont két napja esküdtem meg, hogy soha többet nem nézek oda, de szeretném megélni azt, hogy legalább két lépéssel messzebb eljut. Azt a fagylaltot már sohasem fejezi be.

Hátamon a halk, szúrós sercegés olyan, mint egy távoli kéz kopogása a semmin. Lépésről lépésre változik a jel, és én csak várok. Sikerülni fog! Tudom.

Megkondul a harang. Az ódon templom árnyéka ugyanott fogad engem, és mint mindig, most is megállok, és elmondok egy imát mindnyájunkért. A statikus zaj hol elhal, hol fellángol, mintha végre megtörténne az, amiért fohászkodom. Sajnos nem így történik.

Árnyékból árnyékba lépkedek. A nap már nem ugyanaz, mint amilyen régen. Még emlékszem azokra az időkre, amikor nem perzselt. Odafent mosolygott rám. Belenéztem, és tündököltem a ragyogásában. De mostanra elszégyellte magát. Fáj neki az, ami van. Már nem engedi, hogy a szemébe nézzek. Egyszer megpróbáltam. Pontosan emlékszem arra a délelőttre. Ez még az elején történt. Ugyanitt sétáltam, kedvenc dalomat fütyörésztem, csakúgy, mint most is. Rettenetesen fájt. Bántotta őt, pedig én nem akartam bántani. Bőröm alá marta magát, minden zsigerem égette. Tudom, hogy nem akart fájdalmat okozni. Esze ágában sincs ártania nekem, hiszen ő is csak áldozat, talán mindannyiunk közül a legnagyobb, így nem is hibáztatom. A dallamot azóta is ajándékul hozom neki. Megtanulta újból értékelni, tudom, hogy jól esik hallania, és számomra külön öröm, hogy a kihalt utcák, üres sikátorok napról napra társulnak hozzám, és közös zenekarunk játéka még jobban küldi a gyógyító energiákat számára.

– Walter! – kiáltja nekem odafentről.

Gondolataim hirtelen kihajítanak engem. Majdnem tovább sétáltam célomtól.

– Azt hittem, már ide sem ér! – folytatja, majd széles taglejtésekkel invitál magához, oda fel, a torony tetejére.

– Jövök, barátom! – válaszolom neki, mint tegnap, meg azelőtt is.

– Üdv, Richard, van forgalom? – kérdezem az öreg benzinkutastól, miközben a toronyba igyekezek barátomhoz.

Az út túloldalán a kutas lángfürdőben ragyogva, némán ingatja a fejét.

– Biztos jönni fognak! – bíztatom kedvesen, és belül örülök, hogy ő legalább nem szenved.

Ez a benzinkút szinte az otthona lett az öregnek. Egy élet munkája, amit még azután is folytat. Mondjuk a kiégett falakat rendbe rakhatná végre, mert így nem kell csodálkozni, hogy nincs forgalma, de hát ezt már csak ő tudja.

– Jó útja volt, Walter? – kérdi barátom, miután felmásztam én is a tetőre.

– Csak a szokásos – válaszolom, miközben letelepedek mellé, és végre kifújom magam.

Hátam terhét kipakolom magunk mellé. A rádió sercegése idegesen vibrál, mintha valaki gondolkodna, megszólaljon-e. Feltekerem a hangerőt, majd minden figyelmünk az éterre fókuszál. Semmi. Csak a statikus zajok.

Kitöltöm a dokumentációmat. Kereken a négyszázadik sétámat tettem meg. Öreg barátom mellettem mosolyog, majd ahogy ránézek, arca hirtelen elkomorul.

– Netán bántja valami? – kérdezem tőle, félbehagyva a körmölést.

Nagyot sóhajt. Érzem a tüdejéből távozó égett szagot.

– Képzelje, Walter. Esther meghalt – mondja nekem szomorúan.

– Sajnálom. Őszintén sajnálom – válaszolok, és reménykedem, hogy utoljára.

Miközben babrálok a felszereléssel, szemeim megakadnak a lábain. Kukacok járkálnak perzselt húsában. Mohón falják a szennyezett szöveteket, miközben gonoszul mosolyognak rám. Mindig ezt csinálják, és sajnos nem tudom nem észrevenni. Esther is négyszázadik alkalommal tért örök nyugalomra, de ezt elég, ha én tudom. Táskámból egy üveg békebeli pezsgőt húzok elő, és a magasba emelem.

– Ma ünneplünk, barátom! – mondom büszkén.

– Nocsak, netán sikerrel járt? – kérdi reménnyel telve, mire én csak ingatom a fejem. – Akkor? Mit ünneplünk? – érdeklődik tovább, miközben a pezsgő hangos pukkanása visszhangzik a kihalt utcákon.

Megtöltöm poharainkat, majd az egyiket átnyújtom neki. Már nem figyelek szénfekete kézfejére. Négyszáz alkalommal láttam már.

– Tudja, a négyszáz egy gyönyörű szám! Szerencsét hoz! – mondom neki büszkén, miközben poharamban táncoltatom az alkoholban fürdőző apró buborékokat.

– Ha maga mondja, Walter!

Arcára ismét gyengéd mosoly húzódik, mire én megemelem poharam.

– Estherre, barátom! Estherre és mindenkire!

Poharaink hangosan koccannak. Mellettem a készülék úgy próbálja befogni a jelet, mintha egy idegen lélegzetet keresne a világ peremén.

Előttünk izzik a világ. Ezernyi lélek bízik bennem. Tudom, hogy az éter előbb-utóbb megszólal.

A Tél apránként összecsomagolta didergető, fagyos holmiját, majd még mielőtt odébb állt volna, pár szót váltott az őt leváltó Tavasszal, hogy mégis mire számítson majd. Miután a kimerítő beszélgetésük végére értek, búcsúzóul ígéretet tett, hogy találkoznak még, mint ahogy azt minden évben megtették. Végezetül, a Tél elköszönt és távozott a vidékről.

Az első melegebb fuvallat ismerős idegenként érkezett a falu házainak hideg falai közé. Köszönt az utcáknak, köszönt az épületeknek, köszönt a természetnek, a madaraknak, az állatoknak, az embereknek. Híre messzire eljutott, és mindenki barátságosan fogadta őt. Volt, aki megvendégelte, megtöltve otthonát a rég nem látott barát melegével. A Tavasz persze sehol sem utasította vissza a vendégszeretetet, és szokásához hűen, igyekezett mindenki kedvében járni.

Egy dolog viszont nem hagyta nyugodni. Érezte, de nem értette meg. Lappangott benne valami, amit egy ideje cipelt már magával. Valami rossz dolog. Egy rontás, amiről nem tudta megmondani, hogy ki ragasztotta rá, de valamiért akárhányszor csak harcolni kényszerült ellene, mindig alul maradt a küzdelemben. Eleinte csak néha tört elő belőle ez a pusztító idegen, de az elmúlt években, egyre sűrűbben megmutatta magát. Mintha, két énje lett volna. Az egyik, amelyik örömöt és boldogságot áraszt magából, a másik meg pont az ellenkezőjét. Szégyellte magát emiatt, de nem talált gyógyírt a kínjára, így egy idő után ráeszmélt, hogy meg kell tanulnia együtt élni vele, viszont legbelül remélte, hogy elérkezik majd az a nap, amikor ismét önmaga lehet, és nem kell ettől a hirtelen felszínre törő átoktól tartania.

Másfél hét telt el amióta visszatért, és ezidáig nyugodtan és harmonikusan teltek a mindennapok. Március volt, és a Tavasz tudta, hogy ez a magyarok körében fontos hónapnak számít. Kezdve a nők megköszöntésével a nőnap keretein belül, ezután következett a nemzeti ünnepük. Figyelte, ahogyan az emberek lázasan készülődnek, és igyekezett még jobban a kedvükben járni, ugyanis szerette, hogy ez nép mennyire komolyan veszi az emlékeket és a hagyományokat.

Szolgálati ideje legkedvesebb ünnepe a húsvét volt. Ilyenkor megpróbált teljesen kitenni magáért, hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen, viszont sajnos az elmúlt időszakban, az a bizonyos másik énje, sokszor közbeavatkozott.

A faluban volt egy fiatal férfi, aki már több éve, mindig vele együtt érkezett haza, és néhány hét múlva, vele együtt is távozott ismét. Szinte, mintha már testvérek lettek volna, annyira elválaszthatatlanok voltak. Ez a sors véletlen fintora, vagy szándékosan alakult így, ezt ő maga sem tudta, de egy jó ideje már barátjaként tekintett a fiatal férfira, és előszeretettel figyelte a mindennapjait. Az élet úgy hozta a férfi számára, hogy messze kellett munkát vállalnia, így családját, de legfőképpen szerelmét itt kényszerült hagynia. A Tavasz sajnálta szerencsétlent, sajnálta a családját is, de leginkább a férfi szerelmét sajnálta. A Tél ugyanis elmesélte neki, hogy a leány mennyire hiányolja a párját. És azt is elmesélte, hogy a férfi családja egyre rosszabb körülmények között él. A Tavasz tűnődött, hogyan tudna rajtuk segíteni, így megpróbálta az udvarukban termő gyümölcsfákat minél hamarabb életre kelteni. A falut szegélyező kukorica és búzatáblákat szintén szárnyai alá vette, hogy a férfi édesapjának legyen ismét hosszútávra munkája. Amiben csak tudott, próbált a segítségükre lenni, viszont egy valamit nem tudott begyógyítani: a szerelmes szívekre nem létezett gyógyír.

Jelen volt pontosan négy évvel ezelőtt, amikor a falut átszelő kis patakocska mellett, március nyolcadikán az a hatalmas szomorúfűz csupa boldogságot árasztott magából. A férfi a fa tövében lévő padon megcsókolta azt a szépséges leányt. A Tavasznak ez annyira tetszett, hogy emlékezetébe véste minden részletét, és ettől kezdve különös figyelmet fordított a fűzfára, hogy mire elérkezik a nap, addigra ragyoghasson. Ugyanis a fiatal pár évről évre visszajárt ide, és ott, ahol az első csókjuk elcsattant, ott ünnepelték az évfordulójukat és a nők nemzetközi ünnepét.

Idén is kiemelkedő figyelmet fordított a szomorúfűzre. Melegével táplálta a talajt, táplálta a törzsét, az ágait, hogy szomorúsága örömmé változzon, és új erőre kapjon. Látta, ahogyan a fa napról napra ismét életre kel, és ettől boldognak érezte magát.

A nagy napon a férfi megjelent ott, csakúgy, mint minden évben. Kezében fonott kosár, melyben mindenféle finomság lapult. Megcsodálta a tájat, a patakhoz lépve belemártotta kezeit, majd csendben fütyörészve a padra ült, és türelmesen várt. A Tavasz látta, hogy a férfi feszült. Nem értette ennek az okát, mert eddig mindig boldognak látta őt, amikor csak idejött. Zavarta, hogy most nem látja rajta ugyanezt.

Percek teltek el, amik a Tavasz számára óráknak tűntek, majd hirtelen rossz érzés fogta el. Érezte, hogy baj lesz. Hatalmas baj. Valami egyre erősebben motoszkált benne. Valami nagyon nem jó dolog készült felszínre törni. Próbálta elfojtani magában, de tudta, hogy másik énje megérezte az aggodalmát a fiatal pár miatt, és ki akarja használni a gyengeségét. A szél hirtelen felerősödött, egyre jobban tekerte a fűzfa ágait, megpróbálva leszaggatni a növekvő hajtásait. A feltörekvő rosszindulat sötétségbe taszította a patakot, a fűzfát, az égboltra tekintgető ideges férfit, az egész faluval együtt. Haragját fülsiketítő, mély ordításokkal fejezte ki. Mindenkinek tudnia kellett, hogy most ő irányít, és nem lesz kíméletes senkivel és semmivel. A Tavasz viszont nem akarta ezt. Oly sokszor veszített már ellene, de most nem szenvedhetett vereséget. Most erősnek kellett lennie. Harcba szállt az őt fertőző sötétség ellen. Tudta jól, hogy nem tudja magából kiűzni a gonoszt, mert az már teljesen egybeolvadt vele, de viszont kíméletlen küzdelem árán meghátrálásra kényszerítheti.

Az égi csata messze földekre elhallatszott. A nyugodt, csendes idill felbojdult, ahogyan az égbolton a jó és a rossz ádáz küzdelmet vívott egymással. Könnycseppek hullottak a földre, hol erősebben, hol gyengébben. A sötétség szikrái behálózták a tájat, míg végül a Tavasznak először sikerült felülkerekednie a benne lappangó gonoszon. Visszakényszerítette a börtönébe és rányomta a lakatot.

A nyugalom amilyen gyorsan elment, olyan gyorsan vissza is tért, és a Tavasz még ki sem fújta magát az iménti heves csata után, máris minden figyelme a fűzfára és a tövében lévő padra szegeződött. A férfi ott volt. Nem adta fel a harcot ő sem, mint ahogy égi barátja sem tette. Arcára immár a boldogság pompája ült ki, ugyanis a távolban, a patak mentén, megjelent a párja. A Tavasz annyira izgult, hogy akaratlanul is izzadt még egy keveset, de ezek az örömcseppek a párt egyáltalán nem zavarták. A férfi átölelte szerelmét, majd letérdelt elé, és egy csillogó gyűrűt húzott a leány ujjára. A világ mintha megtapsolta volna a szerelmeseket. A madarak hangosan énekeltek. A fűzfa meglengette ágait, és a Tavasz is ismét mosolygott. Négy éve ugyanezen a napon, ugyanott a szomorúfűz tövében, ugyanazon a padon, az első csók egy életre összefonta a fiatalokat. Ezt soha nem fogja elfejteni.

Csodálatos tavaszi reggelre ébredt a világ. A kellemes, meleg levegő hírnöke volt a közeledő nyári forróságnak. A madarak csicseregtek, a távolban a nap felfelé igyekezett, jó reggelt kívánva mindenkinek. Az autópályán a mikrobusz százharminccal repesztett, immáron végre hazafelé. Az ötnapos munkáját a hattagú brigád időben elvégezte. Felvette a fizetségét, majd úgy döntöttek, hogy nem várják meg a reggelt, hanem még az éjszaka folyamán elindulnak haza. A sofőr, ébersége fenntartásához, résnyire lehúzott ablakon keresztül engedte magára a hűsítő éjszakai huzatot, energiaitalt szürcsölt, közben hallgatta a rock and roll műsort a rádióban. Körülötte a munkatársai nyugodtan aludtak. Próbálták kipihenni a nehéz hetüket. A sofőr a telefonjára nézett. Megkapta azt a bizonyos üzenetet, amit egy ideje már nagyon várt. Arcára nyugodt, széles mosoly húzódott, majd megakadt a szeme az üzemanyagszint mutatóján. Tankolni kellene.

A benzinkutas ásítozva lépett ki a háza ajtaján, majd az autójába ült és indította a motort. Munkába készült, de ahogy mostanában mindig, most is alig tudott az éjszaka folyamán aludni. Folyamatosan forgolódott, az agya, akár egy gép, úgy zakatolt. A kanapé kényelmetlensége csak fokozta a szűnni nem tudó nyugtalanságát. Becsatolta a biztonsági övet, közben a gondolatai az előző este rémségei felé kanyarodtak ismét vissza. Zsinórban már megint a negyedik napja, hogy veszekszik a feleségével. Az elmúlt fél évben mindez egyre gyakoribbá vált, sőt, szinte állandóan puskaporos a levegő közöttük. Intim kapcsolat lassan egy éve nem volt. Vagy talán már több is. Már ő maga sem tudta. Azt sem tudta felidézni, hogy mikor csókolóztak utoljára, vagy mikor ölelték át egymást. A kellemes emlékek helyébe a rémképek léptek. Az elmúlt időben viszont fokozatosan eldurvultak a dolgok. Nem is szívesen járt haza. Hároméves kislányuk folyamatosan hallgatta a veszekedéseiket. Őt sajnálta a legjobban. Jobb életet érdemelt, ugyanis szerencsétlen semmiről sem tehetett. Megdörzsölte csipás szemeit, és ekkor tudatosult benne, hogy még az arcát sem mosta meg. Arra sem emlékezett, hogy a kávéját megitta-e vajon, vagy csak kitöltötte, aztán ott hagyta az asztalon. Mintha nem is a valóságban lett volna, viszont a gondolatai akaratlanul is visszaterelődtek a probléma forrására. Vajon mennyire roncsolhatja ez az állandó feszültég a kislány lelkivilágát? Mennyit ért meg az egészből? Milyen hatással lesz mindez a későbbiekben szegényre? Nem kellett sokat agyalnia rajta, ugyanis a válasz egyértelmű volt. Megoldást kell találni a régóta elhúzódó helyzetre, méghozzá mielőbb. A pár hete csupán kósza gondolatként benne lappangó érzés egyre inkább felszínre tört. Méghozzá szélsebesen. Nem hagyta nyugodni. Ahogy az autóból a hálószobájuk ablakára nézett, az éppen sminkelő feleségére, már szinte teljesen biztos volt abban, hogy az asszony megcsalja őt. Talán a kapcsolatuk elején szépítkezett ennyire, de az elmúlt tíz évben egy kezén meg tudta számolni, hogy mikor rakott akár egy kis rúzst is a szájára. Ő saját maga a természetesség híve volt, felesége meg tudomásul vette férje érzéseit, de az elmúlt hetekben mindennap tetőtől talpig kiglancolta magát. Szexi ruhák, alapozó az arcra, szemöldök, szempilla, szemhéj, az élénkpiros rúzs. Még a gondolattól is teljesen elborzadt. Valamelyik nap nem bírta már tovább. Ott, akkor, teljesen elszakadt a cérna, így egyik este titokban belenézett az asszony telefonjába. A rengeteg fénykép és videó között csupán egyetlen képet talált, amire azonnal összerándult a gyomra. A felesége egy idegen, nála jóval fiatalabb férfival bájolgott valami szórakozóhelyen. Az asszony mosolya és csillogó szemei mindent elárultak. Mint a házasságuk első pár évében, amikor még gondtalanok voltak a mindennapjaik és boldogan éltek. Ez a fotó ugyan nem volt kellő bizonyíték, de miután egy heves vita közben szóvá tette a nőnek, csak annyit válaszolt, hogy a férfi az egyik munkatársa, de ő szinte biztos volt benne, hogy nem mondott igazat. Az elmúlt hetek elég indokot szolgáltattak a férfi gyanakvásának megalapozottságára. Tíz esztendő boldogsága, szerelmük köteléke, mindez, sötét árnyként települt rá immáron a hajnali órákra. Sóhajtott egyet, majd hátramenetbe rakta a kocsit, és úgy gondolta, jobb lenne meghalni. Nem tudta kiverni a fényképet a fejéből. Szüntelenül csak azt látta maga előtt. A kereszteződésnél lassítás nélkül áthajtott a piroson. Az autók egymás után dudáltak rá, de nem értette a dolog miértjét. Két sarokkal messzebb pedig, a zöldnél felejtett el elindulni. Az ismételt harsonák térítették vissza a valóságba, mire hangosan elkáromkodta magát, majd a gázpedálra lépett, és az autó éles gumicsikorgással elindult. Az útja hátralevő része homályos folt maradt, csupán akkor eszmélt fel, amikor megérkezett a benzinkútra, hogy megkezdje a műszakját. Leállította a motort. Egy percig még maga elé meredt, végül kiszállt a kocsiból, becsukta az ajtót, majd amikor megfordult, az azonnali felismerés halálos haragot szított fel benne.

Az asszony úgy ragyogott, mint egy kiskamasz, aki az első randevújára készül. Tudta, hogy csak pár órájuk lesz, de azt a kevéske kis időt szerette volna varázslatossá tenni. Kislánya viszont nem osztozott anyja boldogságában. Az asszony hiába könyörgött, a lány az óvodánál nem szállt ki az autóból. Igért neki fűt-fát, de semmivel sem tudta lekenyerezni. A gyermeki lélek hiába fejletlen még, de több érzés kering benne, mint bármely felnőttben. Tudta, hogy gond van. És azt is tudta, hogy az eddigi nyugodt életének hamarosan vége lesz. Az asszony már minden lehetséges eszközt bevetett, míg végül a gyerek nagy nehezen kötélnek állt. Nem így tervezte a reggelét, már így is késésben volt, és az még csak meg sem fordult a fejében, hogy a kislány talán megsejtett valamit. Akkora volt a rózsaszín köd körülötte, hogy a valóság teljesen elvakult számára. Amíg a kislányt átöltöztette, már megbánta az iménti viselkedését odakint a parkolóban. Bocsánatot kért, egy rögtönzött hazugságot generált, majd átölelte lányát, aki viszonozta anyja gesztusát. Megígérte neki, hogy délután elviszi fagyizni, arcon csókolta, majd bekísérte a társai közé, végül távozott. A kocsiban viszont észrevette, hogy bent hagyta a táskáját, majd ösztönösen, mindenféle körültekintés nélkül nyitotta az ajtót.

Hajnali kettő órakor egy teherszállító repülőgép megkapta a felszállási engedélyét. Pár perc múlva elhagyta a kifutópályát, és a levegőbe emelkedett. Ellátmányokat szállított a háborús övezetbe, a rászorulók részére. Az állandó, négytagú személyzetnek ez az út rutinmunkának számított. A felszállás utáni kilencvennyolcadik percben azonban a műszerfalon kigyulladt a piros lámpa.

A munkásbrigád mikrobusza átlépte az utolsó határátkelőt. Immár hazai terepen jártak. A nap már teljes pompájában ragyogott. A sofőr kiitta az utolsó kortyot az energiaitalából, majd szívott egy utolsót a cigijéből, aztán a csikket egy laza mozdulattal kihajította az ablakon. Társaira nézett, akiknek feje a szélrózsa mind a négy irányába lógott. Az igazak álmát aludták még mindig. Egyre sűrűbben ásított. Hiába öntötte magába a koffein adagokat, egy idő után már nem hozták a kívánt hatást, így majdnem sikerült elhajtania a benzinkút mellett. Ráadásul a gondolatai is már teljesen máshol jártak. Alig várta, hogy hazaérjen, de üzemanyag nélkül mindez nehézségekbe ütközik. Tényleg időszerű volt a járgányt megetetni. Lehajtott az autópályáról, majd beállt a kúthoz. Amíg a pisztolyt a tankba helyezte, már tervezte a napját. Vele. Mellkasában egyre jobban szétáradt a melegség. Hiányzott neki az a csodálatos hölgy, akit néhány hete ismert meg egy jótékonysági esten, azon a helyen, ahol a hölgy is, és akkor éppen ő is ott dolgozott a brigádjával. Ugyan idősebb volt nála, sőt férjezett, de valahogyan hamar szikrára kapott köztük az a bizonyos láng. Összemelegedtek. Annyira egymásba gabalyodtak, hogy a nő ígéretet tett, hogy pontot tesz a megromlott házasságára, így végre teljesen egymáséi lehetnek. Eszébe jutott az asszony gyermeke. Szerette a gyerekeket. Olyannyira szerette őket, hogy remélte, a válóper során a bíróság az anyának ítéli majd. Elővette a telefonját, és üzenetet írt a nőnek. Jó reggelt kívánt és megírta, hogy két óra múlva hazaér. A kút lassan szivattyúzta az üzemanyagot, és ekkor, nem olyan messze tőle, egy hangos, teli torokból érkező ordítás csapta meg a fülét.

A férj remegve lépkedett. Egyre gyorsabban közelített az éppen tankoló, üzenetet író melóshoz. Ökölbe szorított kezét ütésre emelte. Pupillái kitágultak, arca eltorzult a méregtől, feje elvörösödött; már nem látott semmit, csak az ütést. A melósok a férfi ordítására riadtak fel álmukból.

A levegőben lévő ököl nem ért célba. A fiatal férfi elejtette a telefonját, de nem tudott már kitérni az ütés elől, pedig a lendülete megvolt hozzá. A felriadt munkatársai sem tudtak közbeavatkozni.

A kislány az oviban éppen a polcról készült levenni a kedvenc kirakós játékát, amit naponta többször is kirakott.

Az asszony figyelmetlenül szállt ki a kocsiból, majd egy elnyújtott dudaszóra kapta hátra a fejét, ijedtében megbotlott és a fékező autó elé zuhant.

Ő is, az őt majdnem elgázoló fiatal férfi, a benzinkútnál ütni készülő férj, a melósok és mindenki, aki a zónában tartózkodott, ugyanazt a vakító, éles fényt látta életében utoljára.

A piros lámpa folyamatosan villogott. A személyzet a felszállás előtt, a protokollt szigorúan betartva, ellenőrzött mindent. Viszont a rendszer mégis hibát jelzett. Értetlenül néztek egymásra, kapkodva keresték a hiba forrását. Semmit sem találtak. Mindennek tökéletesen kellett volna működnie. Felötlött bennük a gondolat, hogy valaki belenyúlhatott a rendszerbe. Minden próbálkozás késő volt már. A kioldás elindult. A gép gyomra feltárult, a szerkezet pedig végleg felmondta a szolgálatot — nem volt visszaút. Az égi fenevad a világra bocsájtotta az ember legkegyetlenebb, legpusztítóbb találmányát. A világ egy pillanat alatt kettéhasadt, amit egy hatalmas fehér villanás követett.

Szabotázs történhetett. Ez volt a vezércikk a két nappal később megjelent egyik legnagyobb sajtóanyag címoldalán. A vastag, félkövér betűk egyértelműen lehozták a lényeget. A részletekből kiderült, hogy az emberi mulasztást kizárták, ez szándékos merénylet lehetett. A körzet több pontján egyszerre haltak meg emberek. A helyszínen radioaktív szennyeződést találtak.

Hajnali egykor az említett napon, a teherszállító repülőgép elhagyta a felszállási pontját. A koordináták szerint az úticélja közép Európa egyik diplomáciai állomása volt.  A gép viszont nem sokkal az általa okozott katasztrófa után eltűnt. Nyomtalanul. A radarokon nem találják azóta sem. A központi számítógépből az adatok egytől egyig elvesztek.

Senki, semmit nem tud, semmiről.

Mintha az eset meg sem történt volna.

Az esetet nagy erőkkel vizsgálják. 

A hatóságok nem nyilatkoznak.

Egy egész világ foglalkozik a témával.

Jeff magasra nyújtotta harmadik karját, majd letépett egy ikeralmát a fáról. Tüzetesen átnézte: közelről távolra, távolról közelre. Megkopogtatta, ellenőrizte tömörségét, vájatokat keresett benne, hogy valami geoféreg esetleg megkezdte már a belsejét. Egészségesnek találta. Az idei nukleáris tavasz első és egyetlen ép termése. Körülötte az óriási vörös szemű kártevők gyűrűs testükkel körbefonták már a zamatos gyümölcsöket, de ezt az egyet épségben hagyták. Viszont tudta, hogy egy almával nem sokra megy.

A tavasz napról napra jobban erőre kapott, a radioaktív ködfelhőt szinte már teljesen áttörte, elűzte a zord, jeges telet. Jeff alig egy fél napja ébredt. Csipás szemeit hunyorítva hordozta körbe viskója szobájában, a félbeszakított álom szinte még előtte repdesett. A visszaszámlálóján tekintete megakadt, a számok mind nullán álltak. Lejárt az idő, lejárt az ideje. A tél elmúlt, ideje volt folytatnia, amit tavaly félbehagyott. Ideje volt munkához látnia. Nem sok volt már vissza. Úgy becsülte, ha jól haladna továbbra is, akkor már csak néhány szezon. Ellenőrizte az étert, híreket várt, de néma volt minden. Pedig remélte, hogy végre megtud valamit a nagyvilágról, hogy történt esetleg még valami jelentősebb változás a légköri szennyezettséggel kapcsolatban, de az éter csak üresen sercegett.

– Talán holnap – nyugtázta komoran, majd készülődni kezdett.

Elvégezte a szokásos tavaszi ébredése utáni bemelegítő gyakorlatokat. Első kar, második kar, majd harmadik karnyújtás. Utóbbit igencsak tornáztatnia kellett, ugyanis a nyolcvanadik tavaszon kifejlődött végtag messze nem azt a teljesítményt nyújtotta, mint amire szüksége volt a munkához. Apropó teljesítmény. Míg a gyakorlatokat végezte, elgondolkodott. Hányadik tavasza is lesz már ez? Egy ideig jegyzetelte, már csak a fontosabb eredmények miatt is, de egy jó ideje elvesztette a fonalat teljesen. Az  első kilencvennél még nem voltak gondok. Emlékei szerint a száztizediknél kezdett rohadni minden. Igen, így volt. Akkor kapta a megsemmisítési parancsot, így mindent letarolt, ami már hasznavehetetlenné vált. És sajnos ez egy fél kontinensnyi zöldterületet jelentett. De tudta, hogy minden egyes mozdulata a szent célt szolgálja. Ahol ma rombol, ott holnap majd épít.

A százharminckettedik tavasszal ültetett, viszont azon a télen volt a leghevesebb a téli dermedtség, ami az egész addigi munkáját tönkretette, így a következő tavasszal kezdhette újra az egészet. Viszont ezt már megfontoltan tette. Biokezelést alkalmazott, és a következő tavasszal örömmel tapasztalta munkája gyümölcsét. Kis cserjék sokasága mosolygott az égbolt felé. A sugárzásmérő folyamatosan kattogott, de nem tett kárt bennük. Az élet ragyogni kezdett, és a tavasz végén boldogan közölte az éterbe sikeres előrehaladását, amit társa a világ másik felén örömmel nyugtázott, és alkalmazta Jeff módszerét.

A következő tavaszok mind pozitív eredményeket hoztak. Bár a szennyezettség erősen kikezdte szervezetét, de Jeff nem adta fel. Nem, mert tudta, hogy sikereket arat, és ha ez így megy tovább, néhány tavasszal később az ember ismét birtokba veheti elpusztított otthonát.

A medrekben ismét tiszta víz csordogált, melyeket vegytisztítókkal regenerált és tartósított. A kimentett ikrák újra életeket adtak, így megjelentek a kissé torz, de életképes vízi élőlények. A sivár, kiszáradt világ tavaszról tavaszra színes öltözéket öltött magára. A természet növekedett, a vadon ismét megelevenedett. Jeff minden tavasz végén büszkén tért téli álmára. Tudta, hogy már nincs sok vissza. Tudta, hogy munkája nemsokára meghozza a rég várt célt. Tudta, hogy hamarosan viszontláthatja családját, és együtt kezdhetnek új életet, egy új világban. Folyton eszébe jutott az a tavasz, amikor elindult a bomlás, amikor a pusztítás hatalma leigázott mindent. A természeti csapás mindent letarolt, de az a két bátor ember önként vállalta a betegség gyógyítását és a világ újjáépítését, míg az a kevés túlélő egy biztonságos, átmeneti helyre költözött.

Boldog volt, és ezt nem győzte az éterbe közölni, ám az egyik tavasz végén nem kapott választ. Újabb tavasz következett, az éter ugyan néma volt, de Jeff végre a saját keze által újraélesztett terményeit aratta, betárazva vele az egész évszakra. Szorgalmasan folytatta a munkát, és úgy becsülte, hogy ha a dózis két raddal lejjebb csökken, akkor leadja a jelet, és kezdődhet a populáció visszatelepítése. A két rad hat tavasz után csökkent, de az éter néma maradt. Jeff viszont bizakodva tért nyugovóra.

– Majd jövőre!

Viszont a következő tavaszon, miután gyakorlatai végeztével dolgozni kezdett volna, észrevette, hogy megjelentek az óriás gyűrűsök, ezek a vörös szemű férgek, amik eddig sohasem mutatkoztak. Az éter néma, neki egy ép almája volt csak, és úgy festett, hogy a kemény munkája napról napra romba dől.

A férgek mindent pusztítottak. Fűt, fát, virágot, állatot, mindent, amihez csak hozzáértek. A régi világban tudták kezelni, de ezeket a mostaniakat már az a csodaszer sem állította meg, amit százszoros hatékonyságúvá hígítva próbált bevetni.

Reménytelen volt minden. Kemény munkája, amit több száz tavasszal elért, egy álom alatt romba dőlt.

Az egy darab almáját végül zsebre dugta, és maradék ivóvízkészletével hosszas vívódás után úgy döntött, hogy utánajár a némaság okának, hátha társával ketten könnyebben megoldást találnak majd.

Döbbenten tapasztalta, hogy a gyűrűsök máshol is pusztítottak. Körbefonták, beszippantották az új élet legkisebb bugyrait is.

A hanyatlás visszaköszöntött, de Jeff nem adta fel. Tudta, hogy még egy éjjel, és eléri társát.

A telihold világította az utat számára, a csillagok segítettek a tájékozódásban, és napkeltére elérte Simon viskóját. Benyitott, és pár perc múlva tudta már, hogy mindennek vége van.

Simon csendben pihent. Elpusztult. Mint az egész világ. Az éter némább volt, mint eddig bármikor.

Jeff kiült az épület lépcsőjére, majd gyönyörködött a nukleáris napkeltében. Tüdejét megtöltötte a tavaszi levegővel, a zsebébe nyúlt, és beleharapott az utolsó almába.