Úgy tesz, mintha fájna

neki az én megbántásom

Nem hittem, hogy elárulja

legszebbik színes álmom

Vártam őt, s ittam minden szavát

gondolatban futottam vele

erdőn és mezőkön át

Tenyerébe adtam

minden kincsemet

s ezen ő most

gúnyosan nevet

Becsület – neki ismeretlen szó

a vér fehér, s fekete a hó

Nevess csak, gúnyolódj rajtam

bőrsejtjeid magamból kivakartam

Ha ezerszer is vért izzadok

szeretni soha többé nem akarok.

Egyszer volt, hol nem volt, egy aprócska mandulafa, melynek ágai között élt egy keserűmandula nevű magocska. Keserűmandula nem értette, miért kerülik el őt az emberek, miközben a többi mandulát boldogan gyűjtötték és csemegézték.

– Miért vagyok más? – sóhajtott, miközben figyelte a nap fényében csillogó aranybarna társait.

Egy nap egy bölcs cukrászmester sétált a mandulafa alá. Észrevette Keserűmandulát, és a kezébe vette, elgondolkodva nézegette.

– Érzed a keserűséget magadban – mondta szelíden –, de talán benned rejlik a legnagyobb titok.

A cukrászmester hazavitte Keserűmandulát és hosszan kísérletezett vele. Hozzáadott cukrot, gyúrta, kevergette, míg végül egy különleges édességet alkotott.

– Megvan! – kiáltott fel. – A keserűség édes csodává változott!

Így született meg a marcipán, mely minden ünnepi asztalon ott ragyogott, boldogságot hozva kicsiknek és nagyoknak. És bár Keserűmandula egykor magányosnak érezte magát, végül ő lett minden édesség szívének legfontosabb összetevője.

A tanulság? Néha, amit keserűségként érzünk, valójában csak egy lépés a legédesebb csodák felé.

Ha közelre nézek, a semmi
Ha távolra, csak a homály

Nem szeretem magam
nem szeretem az életem
csúf tükörben csúf magány

Képtelen vagyok ellene tenni
elvesztettem harcos kedvemet
Egyre csak azt érzem, hiszem
hogy senki sem szeret

Ha lelkem mélyére nézek
rút gnóm vigyorog rajtam
emberek ti odafönt
ezt akartátok?
Én nem ezt akartam

Miféle múlt kísért
vajon hol és mit vétettem
valaha volt ifjúságom
ujjaim közt kipergettem

Ahogy közeleg halálom napja
úgy leszek egyre nyugtalanabb
hogyan tehetném a rosszat jóvá
nem látom, szemembe süt a Nap

Nem a Nap az, csak felvillanó fény
aprócskának látszó csalóka remény

Elveszve

Másképp lehetett
volna
csak ügyelnem
kellett a jóra
de fárasztó volt
jó „gyereknek” lenni
menni akartam
mindenhonnan
menni csak menni

Észrevétlenül
szakadék szélére
léptem
zuhanok a mélybe
sziklák
körülöttem

Sikítanék
de úgyse hallja
senki
versemet most porba
írom
hagyom elveszni

Egyetlen támasza botja,
oly riadt, mint
a törött szárnyú madár.
Ránc szabdalta arcán
árnyak.
Hazátlan árva, s csörömpöl
benne a magány.

Napfényt varázsolnék minden sötétségbe,
fákat, hegyeket másznék meg, s jutnék fel az égbe.
Ott elővenném színes ceruzámat,
s rajzolnék, rajzolnék, hogy elmúljon mindenféle bánat.

Istent, ha kérem, biztos eljut hozzávezető imám,
vagy csak úgy hiszem, s már régóta nem is gondol rám?
Kérem, engesztelődjön meg, túl sok az emberek szenvedése,
Vigaszt hozzon, s legyen a háborúságnak már vége.

Ne csak pár napig tartson a szeretet bármilyen formája,
ne legyen az „ember embernek farkasa”, szolgája.
Legyen örökös béke, nyugtalan lélek ne ártson.
Ez a tudása legyen az embernek, hosszú távon.

Furcsa játékot űz velem az élet
Sorakoznak az eltűntnek hitt emlékek
Mintha minden nap új fiók nyílna
Egy-egy tört pillanat a vállamat húzza
Felötlik mi voltam, s mivé lettem
Hideg a kezem, a szívem, a lelkem
Házam ereszén pattog a semmi
Jó lenne futni, örökre elmenni
Pörög, fel-le lódul bennem egy hinta
Kattog az agyam, súgja: palinta
Megtört szemem távolba pislog
Homlokomon hatalmas billog
Tudatom recseg, roszog: rossz kerék
Úgy sötétül mint viharos éjen az ég
Keresztül- kasul néha felvillan
Csetteg-csattog, aztán kisül, elillan
Kétségtelen: ez már a vénség jele
Másfelé kacsingat a sors kegye
Súlytalanná váltam mások szemében
Nem búcsúzok, csak meghalok szerényen

sajgó ujjakkal fogom ceruzámat
rosszkedvű betűk gurulnak elő
a mondatok nem értik a szót
valami jót kellene írni végre valami jót
elvesztek a gyerekkori társak
letűntek korszakok izgalmai
velük verseim is
s az üveghegyen túli mesevilág
vadul táncoló szívem dobogásai
gurulnak egyre gurulnak
a rosszkedvű szavak
határt próbálok szabni nekik
ne ők uraljanak
de belül rág egyre rág
az elvesztett mesevilág

Jó volt apámmal kutatni az égi csodákat,
hallgatni, hogy futott mezítláb, s hogy vág a
bazalt-szegénység barázdát a meztelen
talpra, ahogy most futok én is a köveken
nagy iramban, sérthetetlen,
s mindig elhittem, kevés nem lehetek.

De elengedte a kezem.
Épp a foszforos csontokat szavaltam,
amikor, mint kit a darázs csíp, felugrott,
„Hülyeséget
tanultok” - és nagy tenyere meglódult
csak anyám volt hirtelen pajzs nekem.
Reggel kést találtam az iskolatáskámba
szúrva.

Többé nem voltak közös családi étkezések.
Apám a szobában evett, mi a
konyhaasztalnál.
Már asszony voltam, amikor
megkínáltak ebéddel, ő is jött tányérjával...
„Én otthon fogok enni az enyéimmel” -
mondtam.
És csend lett, könnyes, hosszú csend.

megtanulta a kötést és az oldást
sorok közé búbánatot szőni
csomózni titkokat makraméra
s horgolni reményt ahol nincs

ma már csak foszló emlékeket foltoz
össze-vissza öltve gondolatait
de megsimogat remegő kezével
és szívemet szívével hímezi ki

keszekusza égen
csilli-villi felhők
azt gondoltam régen
sosem leszek felnőtt

sosem leszek felnőtt
futok csak a réten
csilli-villi felhők
követnek az égen

követnek már régen
keszekusza égen
csilli-villi felhők
állok jaj mint felnőtt

állok jaj mint felnőtt
jó gyereket játszva
nem gondolok azzal
ez eldöntött játszma

eldöntött a játszma
keszekusza égen
víz alatt és felett
a földkerekségen

Langyos tavaszi délután volt. Kovácsné túlórából indult hazafelé. A buszon lehuppant az ülésre. Fáradt tekintettel nézte a szaladó házakat, fákat. Gondolatban már otthon járt, előre félt, hogy férjét részegen találja. Gyakran, és sokat ivott, ilyenkor kötekedett. Az asszony a gyerekeit sajnálta, mert ha távol volt, az apa őket egzecíroztatta. Megérkezett. A kapu nem volt kulcsra zárva. A nő pár pillanatra elfelejtette szorongását, amikor végignézett a rendezett udvaron. Nyíltak a tűzpiros tulipánok, szép kontrasztot alkottak a sárga és fehér színű nárciszokkal. Legjobban a tavaszt szerette a virágjaival és a tavasz föld illatával. Tavaly ilyenkor az udvar nem volt beültetve virágokkal, csemetékkel. Akkor még az építkezés nyomai meglátszottak, sok fáradtságukba került, mire rendbe hozták a ház környékét. Sokat dolgoztak, de boldog volt a család, hogy lett végleges otthonuk. Ám mire mindennel végeztek, párja nekiállt inni. Gyakori eset, hogy az építkezés miatt házasságok bomlanak szét. A rengeteg munka, a stressz kihűti a szerelmet. Kovácsék házassága szintén megromlott.

– Lesz, ahogy lesz – mondta magának az asszony. A bejárati ajtó előtt mélyet lélegzett, és belépett az előszobába. Különös csend fogadta. Torka összeszűkült, szíve hangosan kalapált. Levetette a farmerkabátot, papucsba bújt, majd a bevásárlótáskával a konyha felé indult. A gyerekek hirtelen előugrottak a konyhaajtó mögül. Kipirosodott arccal, izgatottan ölelték át anyjukat. – Meglepetés – súgta egyikük a fülébe. Aztán a férj is megjelent, karján egy aprócska szőrgombóccal. Német juhász kiskutya volt. Kovácsné majdnem elolvadt a gyönyörűségtől. – Megfoghatom? – kérdezte megilletődve. A választ meg sem várva a kiskutyáért nyúlt. Az állat hozzádörgölőzött, majd megnyalta a kezét. A nő lágyan megsimogatta, egyből a szívébe zárta a kis jószágot. Alaposan megnézte kedves kis pofácskáját. Kajla füle is tetszett neki. -- Mi is, mi is! -- kiáltották a gyerekek. Ösze-vissza puszilgatták, nyaggatták. Végül a konyhában letették a füldre. A vizes tálka már oda volt készítve. A kutyus ügyetlenül lefetyelt. -- Köszönöm -- mondta a nő, és csókot lehelt a férje arcára. -- Mi lesz a neve? -- tették fel egymásnak a kérdést. -- Mi adhatunk neki nevet? -- kérdezte az idősebbik lány. -- Persze -- válaszolta az apa. -- Akkor legyen Linda! -- ajánlotta a kisebbik. Mindegyiküknek tetszett. Egymás között megegyeztek, hogy reggel az anya eteti, délután és este a lurkók. Hogy, hogysem, Linda az asszonyhoz kötődött jobban. Igaz, a nő kelt fel előszőr, és készítette a reggelit, tízórait mindenkinek. Majd kávékortyolgatás közben simogatta a jóllakott kutyust. Annak nagyon tetszett a kényeztetés. Szoros kapocs alakult ki köztük.

Kovács látszólag lenyugodott, munka után egyből hazatért. Besegített nejének a háztartásba, olykor megfőzött, és a gyerekekkel is játszott. Azonban egyre fáradtabbnak tűnt, újból inni kezdett. A kocsmában jól érezte magát, nem kellett az aprócseprő dolgokkal foglalkoznia. A feleségével már nem volt miről beszélgetni. Az ivóban mégiscsak más! Durva viccekkel hecclték egymást. Kibeszélték magukból azt, amiről nővel nem illik tárgyalni, a férfi mégiscsak férfi!

Kovácsné egyre keserűbb lett, sokat túlórázott, a gyerekeknek segített a leckeírásban. Főzött, mosott, takarított. Egy idő után megunta, hogy a férje semmibe veszi. Munkahelyén még több munkát vállalt, késő délutánig dolgozott. A háztartást, a gyerekeket, a kutyát hanyagolni kezdte, és dugiban rászokott a borra. Időnként lelkiismeretfurdalása volt, de elhessegette magától, mindenért a férjét hibáztatta.

Már öthónapos volt Linda, amikor a parvovírust elkapta. Híg székletét nem bírta visszatartani, mindenhová piszkított. Az állatorvos nem sok jóval bíztatta őket. A lakásban tartották a kutyát, hogy jobban meg lehessen figyelni. Az asszony haragudott az egész világra, a kutyát is megutálta. Nem simogatta, nem vigasztalta többé. A kutyus egyre betegebb lett. Egy szombat reggel szomorúan az asszony szemébe nézett, majd a nyitott ajtón át kiment az udvarra, és elbújt egy bokor alá. Kovácsné furcsállotta a helyzetet, követte Lindát. Próbálta előcsalogatni, de az nem mászott ki. Amikor a férj megtudta, hogy a kutya hol van, odament a bokorhoz. Szétfeszítette az ágakat, alattuk a kutya élettelenül feküdt. Az asszony dúlva-fúlva bement a hálószobába, és az ágyba vetette magát. Hamarosan felébredtek a gyerekek, könnyükkel küzdve vették tudomásul a veszteséget. A férfi vászonba csomagolta a kutyát, talicskába tette, és elindult a gyerekekkel az erdőbe eltemetni a jószágot. Útközben szedtek partszéli virágot. Az apa mély árkot ásott egy nagy tölgyfa alatt, beletette a tetemet, és sírhalmot készített. A lányok ráhelyezték a csokrot, sírva elbúcsúztak Lindától. Amikor megtörten hazaértek, már a konyhában ténykedett az anya. Megkédezte tőlük, hogy hová temették a kutyát. A férfi szótlanul vállat vont, a kislányok is hallgattak. Egyszercsak eleredtek az asszony könnyei. Egyre fájdalmasabban zokogott. -- Végre! -- szólt a férje. Azzal kifordult a konyhából, és az udvaron nekiállt fát hasogatni.

bohócruhát hogyha öltök
s krumpliorrot ragasztok magamra
és ostoba vigyort festek ajkamra
ahhoz ugyan mi közöd

szakadt nadrágomon tarka folt
blúzom gyűrött kissé ósdi
na és, miért, nem ez a módi?
arcomon inkább láss mosolyt

ha a fejemen átbukdácsolok
s szökkenek jobbra, szökkenek balra
vagy graffitit cirkálok a falra
na és, én így hagyok nyomot

emberek szívébe zártan
vagy utálatot hozva fejemre
de közönyt azt semmiképpen se
mert letörné verdeső szárnyam

fűszál se rezdül madár se moccan
emlék-maradt otthonok romokban
könnytelen kiégett szemű ablakok
vakok lettünk... nagyon vakok

Milyen isten gondolt ki engem,
s ha kigondolt, mi végre?
Hagyott megszületnem,
gyerekkoromból kinőni is.
Ennyi lenne az ég hatalma?
És mi végre pörös szám,
ha szavaim csak süket fülekre találnak?
Hála. Hol lakik bennem? Nincs?
Nyomorult, s konok vagyok, mert nem veszem
észre, mennyi a szépség e kerek Világon.
Ej, Magasságos! Zokon ne vedd
panaszkodásom!
Megérdemlem a reszkető elmúlást?

Álomba zuhant a város,
szemüket lehunyták az ablakok.
Súlyos függönyök mögött
szunnyadó alakok.

Egyedül én vagyok ébren,
legalábbis így gondolom.
Gyufa sercen, lángra lobban.
Cigarettafüst időz az arcomon.

A bánat, a kőkemény évek
rajtam nyomot hagytak.
Isten, angyalok, kérdem én,
tőlem mit akarnak.

Mire való az élet
s mire való a halál.
Utolsót, ha szívem dobban,
lelkem vajon hazatalál.

Sóhaj hagyja el ajkam,
a cigarettacsikk zokog.
Volt, s semmivé lett,
mint e papírra vetett sorok.

Lábujjhegyen közeleg az est,
ma a Hold világítani rest.
Megannyi szentjánosbogár a csillagok,
rájuk csodálkozom, jól vagyok.
Tücsök ciripel, vígan hegedül,
szívemben világom csendesül.
Tejúton jár a végtelen idő,
kozmikus pók térhálót sző.
Nem vagyok magányos, csak törpe,
ahogy az égboltot figyelem körbe-körbe.
Hajnalodik, az éj távozik az égi szekéren,
Fekete rigó dalba kezd szerényen.