Lenn a föld kövén, hol a Hold didereg,
sóhajt a szél, s egy padra telepszik,
koldul az éj, néhány csillag remeg,
árva magány, ami vállamon feslik.
Lépteim halkan az utcán suhannak,
a híd alatt némán alszik a fény,
boltívek árnya a vízre borulva,
Az éj fáradt arccal nyújtja ujját
barázdált lángmezőkön át billeg
a létezés fösvény útja felé.
A holdat ketté szelte egy felleg,
torz gallyak között remeg az álom,
rövidke pórázon nyüszít a csend.
Alagút lámpája tompán hallgat,
vastag fénye ke
Pórusaimba ivódó lélegzeted,
még mindig bennem lüktet,
bármennyire duzzog is a szó.
Fonáktalan vagy,
a legbensőségesebb,
szerelemből adni tudó.
Közeledben leomlik az erkölcs,
a pillanat saját ujjába harap,
egy porladó eszméletlenben,
száj szájra boldogan
Néhány csöndes óra után,
a távolban harang kondul,
fény suhan a Hold udvarán,
a térre tejfehér hó hull.
Meleg otthonokba lép az est,
könnyű leplét földre teríti,
lángnyelve a falra árnyat fest,
a fenyő zöld ágát bontja ki.
Együtt a család apra
Üres poharak alatt sorsolnak felettem,
mint kiszáradt antiloptetem,
a semmibe foszlok.
Fanyar szagú sötét csarnokok
hideg kamráinál,
a csend reményt sikál.
Bosszúra éhező kielégületlenség,
mely unos-untalan nyomomba lép,
szikkadó csontomba hatol,
i
A sziklák magányában konok szél zúg,
koptatja az érvényétvesztett jelent,
vas falakon kedves havasigyopár
szirma gyúl,
fájdalmat nyög a közöny kint,
és idebent.
Fáradt lámpavasra kapaszkodó köd,
a vakság bilincsébe mart,
kisvirág ékesen szólít,
cs
