FÓRUM ROVAT

Közösségi beszélgetések, játékos kihívások és tematikus irodalmi topikok

A Fórum a 4 Dimenzió Online élő közösségi tere, ahol az olvasók és alkotók kötetlen formában beszélgethetnek irodalomról, kultúráról és a mindennapok kérdéseiről. A tematikus topikokban többek között képes versekkel, haiku és tanka kihívásokkal, idézetgyűjteményekkel, digitális alapfogalmakkal, valamint alkotóink köteteinek bemutatóival találkozhatsz.

Kapcsolódj be a meglévő beszélgetésekbe, írd meg véleményedet, vagy indíts új témát a közösség számára!



SZERKESZTŐ

SZEMREVÉTEL, KRITIKA

12984867280?profile=RESIZE_400x
Ide lehet felrakni a javításra, kritikára, mélyebb véleményezésre váró írásokat. A feltett alkotásokhoz bárki írhat megjegyzést, javított változatot tehet közzé.
A műveket - kérésedre - kritikusunk, Kovács László is szemrevételezi ebben a rovatban.

 

 

Megjegyzések hozzáadásához a(z) 4 Dimenzió Online tagnak kell lennie!

Csatlakozás 4 Dimenzió Online

Írjon nekem e-mailt, amikor válaszolnak –

Válaszok

  • KRITIKUS

     

     

    Gyönyör-árva, fénylő virág:

    rabja kies, vad szeleknek,

    szellő csókja édes, mi vár,

    vagy árnyéka hűs hegyeknek;

     

    sorsod inga-ingadozás,

    felgyűlt gyomok árja nyom el,

    s lelkedben az azsúrozás

    hűs-tiszta vizekre terel.

     

    Hajnalt lop a gyönge jácint

    nektárdús, kék ajkaidból:

    s a vihar-ég két kézzel hint

    titkos, könnydús aranyiból.

     

    Még utoljára kel a Nap

    sosem látott barlangjából:

    míg tiporva dermeszt rossz fagy

    sugár fukar haragjából.

     

    Elhalt virág – holt szerelem

    pusztáknak kies lankáin

    hever, s fellegek szertelen

    rájuk gyöngyből sírt húznak fel...


    Szépen tartod a ritmust egy ideig. Néhol azonban a felező nyolcas ütem sérül, ilyenkor a vers dallamossága azonnal megtörik, hiába ügyelsz szigorúan a szótagszámokra. Pl.: hűs-tiszta vizekre terel (ajánlat: hűs vizekre visszaterel), vagy pusztáknak kies lankáin. A rossz fagy is ütemtelen hangzású, elég lenne oda az a névlelő, ráadásul ezen a helyen a mondandó is sérül (míg tiporva dermeszt rossz fagy / sugár fukar haragjából.).

    Az utolsó vsz-ban már sajnos a rímképlet is keveredik. A "s fellegek szertelen" gondolat elvesztett holmiként hever a sorok között.
    Mintha csak az egyik rímpárt tartanád fontosnak, tisztának a keresztrímeltetésnél. A másik mindenütt ragrím.
    A nektárdús és könnydús kifejezések ismétlésszerű jelzőknek hatnak közelségük miatt.
    Javaslom, hogy a "pusztáknak kies lankáin" sor helyett valami kevésbé közhelyízűen körülírt képet válassz.

    Át kellene nézned következetesen ezt a dallamosnak induló verset, hogy - a címnek megfelelően - igazán dúdolható, illetve minden gondolatában logikusan követhető legyen.

    Barátsággal: K-L
    • ALKOTÓ

      Köszönöm az elemzést és a segítő észrevételt, mindenképpen gondolkodom majd rajta.

      Üdvözlettel:

      S. Zsolt

       

  • KRITIKUS



    Ha álomköd ült szemén,

    Akkor is szerettem én

    Mert szavai simogattak, vagy ha,

    Mint éles pengék

    Hasítottak is belém,

    Igazat szóltak.

    Könnyes szemében a kék

    Tükörként verte

    Rám vissza a fényt,

    Vagy az éj sötétjét.

    Záporokkal álmodott nyáron,

    Futott át a világon,

    Színes mezőkön feküdt

    Hanyatt, s nem bánta a forró

    Nyarat.

    Télen meleg kandallót

    Rakott meg fával,

    Betakart jó meleg ruhával

    És énekelt halkan

    Hogy csak alig, de

    Halljam édes-bús dalát.

    -Majd ha költő leszek…!-

    mondtam, de rám szólt

    azon nyomban:

    -A költőket nem értik meg

    lányom, így volt ez, s

    már így is marad.

    - Ám ha ez a

    Te nyarad, a virágod,

    A teled, a havad,

    Ez a Te álmod és Élted, hát

    Hagyd magad…és írd, de a szíved nekik

    Soha ne add!

    A verssorok nagy kezdőbetűi néhol átváltanak kicsire, és a tördelésed sem meggyőző. Az egész versre kiterjedő nagy kezdőbetűs sorkezdés szerintem zavaró, régies. Így viszont - keverve - még szaggatottabbá teszi a verset, Nem tartom logikusnak.

    Jobban tetszene nekem ez a kis történet ilyenformán:

    Ha álomköd ült szemén,
    akkor is szerettem én,
    mert szavai simogattak.
    Ha mint éles pengék
    hasítottak is belém:
    igazat szóltak.

    Könnyes szemében a kék
    tükörként verte vissza
    rám a fényt,
    vagy az éj sötétjét.

    Záporokkal álmodott nyáron,
    futott át a világon,
    színes mezőkön feküdt hanyatt,
    s nem bánta a forró nyarat.

    Télen meleg kandallót
    rakott meg fával,
    betakart jó meleg ruhával,
    és énekelt halkan,
    hogy csak alig halljam
    édes-bús dalát.

    Majd ha költő leszek –
    mondtam, de rám szólt
    azon nyomban:
    A költőket nem értik meg,
    így volt ez lányom,
    s már így is marad.

    Ám, ha ez a te nyarad,
    a virágod, a teled, a havad,
    ez a te álmod és élted,
    hát hagyd magad, - írd,
    de a szíved nekik sose add!

  • KRITIKUS

     

    Nem Tom: Banális

     

    Ki nem szeretett már, és ki nem volt már hülye? Mondják, ne szaladj olyan szekér után, ami nem vesz fel. De, ha egyszer már rajta voltam, akkor mit csináljak? Vagy én leszek a ló, vagy másfelé kell mennem.

     

     

    308440905?profile=original

     

    Nem nagy történet, ez már mindenkivel előfordult.
    Úgy elment, hogy itt maradt.
    Alig hiszem, de nagyon tudom
    Ha ölelésre tárom a karom, és magamhoz szorítom,
    Együtt vagyunk megint, csak Ő nincs itt.
    Újra a kezembe illesztem a kezét.
    Megszorítom, de kicsordogál az ujjaim közül.
    Lehet, hogy már máshol van?
    Nem, az nem lehet, mert azt mondta, hogy örökre.
    Nézem a szemét! Márvány kék. Nincs is ilyen, és Ő sincsen.


    Pedig van,… volt!!
    !

     

    Itt van velem, de máshol.
    Most már csak egy hologram, és én vetítem magam elé.
    Belőlem jön, és tőlem megy el.
    Sokáig nézek utána,
    És már csak a szívem kérdezi,
    Ugye, ha elhagysz örökre… veled mehetek?


    Két megjegyzés csupán:

    • Szerintem a bevezető lemaradhatna.
    • A következő formában jobbnak találnám a szerkesztést.



    Mindenkivel előfordulhat

    Úgy elment,
    hogy itt maradt.
    Alig hiszem,
    de nagyon tudom,
    ha ölelésre tárom a karom,
    és magamhoz szorítom,
    együtt vagyunk megint,
    csak Ő nincs itt.
    Újra a kezembe illesztem a kezét.
    Megszorítom,
    de kicsordogál az ujjaim közül.
    Lehet, hogy már máshol van?
    Nem, az nem lehet,
    mert azt mondta:
    örökre.
    Nézem a szemét:
    márvány-kék.
    Nincs is ilyen…
    és Ő sincsen.

    Pedig van, – volt!

    Itt van velem,
    de máshol.
    Már csak egy hologram –
    én vetítem magam elé.
    Belőlem jön,
    és tőlem megy el.

    Sokáig nézek utána,
    már csak a szívem kérdezi:
    ugye, ha elhagysz örökre,
    veled mehetek?

  • KRITIKUS

    Belső kényszer



    Nem operabál volt, mindössze egy egyszerű, rendkívüli értéket magában hordozó, cigányzenére nótázó, magyar operaénekes tiszteletére cserélték le Jánosék uniszex egyen farmerüket és kockás ingüket, hozzájuk kevésbé illő öltözékre.
    Különleges csemege volt, sivatagban, oázist varázsoló esemény. Nem olyan, mint az összes többi -az évad részeként- 8-10 sima-egyenes darab. Mi az a koppinthatatlanul, asztal sarkán is alig számolható különbség, ami az amúgy látási viszonyok szempontjából a legtökéletesebb élményt nyújtó nézőtér és a kis rekeszekre szeletelt, látási viszonyaiban korlátozottabb, de az eseményhez kimagaslóan méltóbb páholy között van?
    Az első emeletre vett jegyet, jobbról a másodikba. Még arra is ügyelt, hogy biztosan elől, a korlátnál legyen a helyük és nem a mögöttük kéklő plüssbe bújtatott, lentről nagyon csinos, aranyozott domborművek mögé rejtett, kényelmetlen és látási viszonyokra alig alkalmas, szinte gyalulatlan, zöldellő deszkájú lócán. Bementek, a szépséges padlócsempéjű előtérből, helyet foglalva. Hogy jobban lássanak, a korlátra könyököltek, talán színházban nem túlzott ildomossággal, amikor felgördülő függöny mögötti, hatalmasnak nem nevezhető színpadon a zenekar elé beállt a jól ismert magyar, mélységesen basszus operaénekes.
    Nem özönlöttek a magyar színi világ jelesei csomóstól arrafelé, ezért volt olyan ízzitóan kimagasló esemény. Néhány szót intézett viccesen a közönség felé a termetes, vékonytól messze álló férfiú, ahonnan következtetni lehetett ismeretek híján is, hogy nem a tenor hang hajlított erőssége propellerezik ki irigylésre méltóan nyugodt énjéből. Ám valami nem várt dolog történt. Odaintett a bandának, majd a kotta legalsó vonala alatt öt, hat segédvonallal, elkezdett kimondhatatlan mélységű basszus hangon, tökéletesen énekelni. Nem hiszem, hogy volt a teremben aki a "legmagasabb" kiénekelt kottajegyet is -kínvallatásra akár-, de ki tudta volna adni.
    János, nem létező szemüvegét előbb kiguvadt, meglepett szemei dobták a nézőtérre hangtalanul, majd beindult a lavina. Utoljára a katonai eskütétel alatt, fegyverrel tisztelegve kapta el a röhögőgörcs, mikor az ezredparancsnok méltóságteljes elhaladásában hasra esett, előtte. Akkor a rekeszizmok és pofazacskó rángását, egész testéből, torz tükör figurájába vijjogó nevetést, a folyamatos "börtönbe jutok, börtönbe jutok, börtönbe jutok" stimuláló szavak szuggesztív ismételgetésével oldotta ki.
    Ám itt nem volt ekkora tétje a dolognak, ezért bármennyire is igyekezett merevíteni tudatát, a -pufogó röhögést érzékelő- kiváló énekes meg nem sértésére, valamint az őt nagyító alá vevő közönség jelentős részétől, nem tudott saját presztízsét védelmező álarc mögé bújni. Előbb az orrát fogta be, majd a száján folytatta, maga által sem kívánatos pufogását. Mély volt nagyon az a hang, de már rég nem attól röhögött, sőt az első pillanatban sem. Olyan kínröhögésbe vitte a gombnyomású terepasztal, amint tizedikesen, Lali padtársa beszólására reagált, csak akkor még zavartalanabbul.
    Mikulás nap volt és Lali megjegyezte.
    - Ma van Mikulás!
    - Tényleg? December 5.-ke van.
    - Este jön a krampusz!
    Ettől mind a ketten a padjukból kezdtek el előbb rezegve, majd lefolyva röhögni. Az angol tanárnő a mai napig nem tudja -ha él még-, hogy nem rajta röhögtek végig 50 percet, csak megállíthatatlan kínröhögés áldozataivá lettek.
    Most orrát, száját is befogta már, de rázkódott a teste, követelte a lélegzést. Negyed órás kínlódás után hagyta el a páholyt, "mindjárt jövök drágám" vonagló jajgatással párjának és másoknak örömére, kilépett. A folyosón az ablak mellé állt, belekapaszkodott a zöld fal redőibe, csapkodta magát, és teli tüdőből röhögött. Könnyei patakzottak, egyre rosszabbul érezte magát. Nagyon szeretett volna már nem röhögni. Tudta, hogy nincs min, és ettől még jobban röhögött. Hártyaszerű, nagy, szájat tátó pontyokat látott repülni az utcán épp vele szembe, mikor egy kétes szépségű, színházhoz lankadatlan hűséget esküdött takarítónő vállon ragadta.
    - Ne zavarja az előadást, vagy tűnjön el!
    - Na, de itt a folyosón vagyunk, hallótávon kívül - nyökögte hebegve.
    - Csakhogy kérem az ajtók alig szigetelnek, a nézőtéren annyit hallanak, hogy valaki torkaszakadtából röhög. Gondoljon a művész úrra! Jöjjön! - és belökte a művészlejáróba. - Röhögje ki magát, és menjen vissza. Ha nem tudja magát kókadt pálma fonnyadt levelére lankasztani, úgy kivezetem. Itt nem tud kimenni, zárva van, majd a főbejáraton, ha már röhögni jár színházba.
    Visszatántorgott és szenvedett tovább. Nagyon szeretett volna nem röhögni, annyian látták. Ha mindössze atlétába öltözött volna, öltönykabát helyett, sem szégyenítette volna jobban. Ropogott a gerince!
    Valahogy véget ért az előadás és a kiváló, nagyokat szuszogó basszus basszus elcsendesedett. A közönségnek szuggesztív tekintettel mondott búcsút, a zenekarnak beintett, és elkezdte énekelni.
    "Nádfedél, faluvég,
    jaj, hazajutok-e még?
    Vár otthon reám az édesanyám
    és visszavár szép magyar hazám."
    A kakasülőn egy lány felsikított, olyan magánkívüli, eksztatikus állapotba esett, amin János már nem nagyon tudott meglepődni. A végigröhögött szenvedés után, valami belső kényszertől vigyázzba vágta magát. Előbb mögötte, majd a szemközti páholyok dundi domborművei előtt csücsülők, aztán az egész nézőtér felállt és megdermedt. A röhögést kiváltó, röpködő halálfejek eltűntek. Megnyugodott, mint mindenki, és a könny már egész más -a színésznek, a teljesítménynek, a dalnak és valami nehezen megfogalmazható, belső felemelő- parancsnak, szavakba nem önthető mélységes, akarattalan visszajelzése lett.

    ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
    Pirossal jelöltem a helyesírási hibákat, kékkel a dagályos, felesleges, helytelen, nehezen értelmezhető, vagy nem odaillő, következetlen kifejezéseket.

    No, Péter: Ez a munka sajnos gyengére sikeredett, nem érdemes túl mélyen kritizálni sem. Unalmas, túlbeszélt, szájbarágós, terjengős, a nevetést túlragozó, néhol bonyolult mondatokba keveredő, szinte haszontalan leírás lett.
    Három kiemelt mozzanata van: Az első a mély hang körülírása. Második a nevetés kényszere. A harmadik pedig a vigyázzállás.
    A vázolt cselekményeket le lehetett volna írni kevesebb körítéssel. Kitérhettél volna viszont a lényegibb, kiterjesztettebb megfigyelésekre, bevonhattál volna más szálon futó, kiegészítő eseménysort.

    Az az érzése az olvasónak, hogy erre a lejegyzésre – így – kár volt időt áldozni, mert ez valószínűleg egy zavart, ittas ember humortalan, inkább sajnálnivaló, rapszodikus viselkedése által kialakult helyi, belterjes botrány darabos lejegyzése, amiből a valós kiváltó okokat, és az általános reagálást sem tudjuk /értjük meg pontosan.

    Ha tízes skálán kellene értékelnem, akkor ez az írás nálam csupán két rovást kapna, ezért át is tettem javításra a Műhely Kávézóba.
    • ALKOTÓ

      „Virágozzál dicső ország,

      nagyra termet náció,

      és még soká kerülgessen

      a civilizáció.”     Petőfi ?

       

      Úgy tűnik, hogy e versszak írójának a fohászkodása, nem talált a jelenben visszhangra. Mivel 55 éves távlatból rám tört a magyarság, ha nem közvetlenül is, de kellemetlenül érint ez a valóság, amely talán a haladás elkerülhetetlen feltétele. A modern társadalmi élet szellemi és kulturális feltételei mindenhová beférkőznek

       

      Világos, hangulatos szöveged, épp úgy stílusában, mint értelmében számomra kivételesnek tűnik. Könnyű hangnemben, egy lesújtó valóságra hívod fel a figyelmet. A civilizáció, már nem kerülget benneteket, betört hozzátok is.

      Látszólag, az amerikai kultúra, egyik jellegzetes eleme, nyugat európai útja után megszállta Magyarországot. Elszomorodva konstatálom, hogy manapság nem csak világpiacról, hanem világ kultúráról is lehet beszélni.  Ennek árnyékában, a Liberté, Égalité, Fraternité (Szabadság, Egyenlőség, Testvériség) kifejezések, oly elvetélt fogalmaknak tűnnek fel, mint az „emberi jogok” melyek csak a demagógiában találnak jelentőséget. Azért, néha az optimizmus mámorában, beismerem, hogy esetleg, néhány kivételes esemény alkalmával, és szűkebb körökben találhatnak némi értelmet. Ez az emberi léttel járó köztudomású, kimondhatatlan valóság.

      Időnként, üdvös kihágni a társadalom élet béklyója alól, főleg ha egy olyan adekvát módszert talál az ember melyet te használsz. Érdemed, nem csak az, hogy, rávilágítasz, az emberi ostobaság tudományos felhasználásának egyik furfangjára, hanem az is, hogy szövegedből tanulságot lehet levonni.

       

       „Az élet alkonyának az ajándéka, hogy az emberek és a nemzetek csak erényeikkel tudnak meglepni, az alacsonyság magától értetődik.”        Francois Mauriac

    • FŐSZERKESZTŐ
      Igen... ilyesmi rémlik nekem is. Hasonló bemutatón voltam néhányszor az exemmel. Égre-földre fogadkoztak, hogy most egész más lesz, nem üdülőjog tukmákolás, aztán a végén csak kibújt a szög a zacskóból. Minket persze el se vittek országjárásra, Pesten akartak gyorsan legyalulni.  :(
      Amikor rákérdezett a vezető abriktermenedzser, hogy há' mé' nem jó ez, akkor a fülébe súgtam: annyi pénzünk van, ami a brifkómat feszíti, konkrétan 7 rugó. Ebbe ráncos homlokkal belegondolt, és rögtön utunkra engedett.
      No, egy csipetnyi nosztalgiázás után rátérek a lényegre:
      Miért tetted ide ezt a történetet? Teljesen rendben van mind logikailag, mind röhögtetés nagyságrendileg; gördülékeny és remek stílusú.
      Valami turpisságot azért csak felfedeztem benne: dupla taktikai csavart alkalmaztál a kishölggyel szemben, hiszen a Bérkocsis és a Nagyfuvaros tényleg találkozik. A kisasszonyt pedig talán még azóta is bántja a lelkiismeret tudatlansága miatt. :))
      Gratula + kézrázás!
  • KRITIKUS

    Télköszöntő

     

    Éjpuha csendben
    alszik a város
    hópihe álmán
    csillog a szél

    Tágul a mennybolt
    angyali ének
    néma a dallam
    eljön a tél

     

    Fázik az utca
    sál a nyakában
    bújna az ágyba
    paplana jég

     

    Eljön a hajnal
    ébred a város
    fénykacagással
    csendül az ég

    -------------------------------------------------------------------------------------------

    Kellemes dallamú téli mondóka. Kevés híján a szótagok időtartama is egyezik. Két helyen viszont annak ellenére is eltérő üteműek a sorok, hogy néhol már az értelmezhetőség rovására ment a szókeresés.
    Pl. ebben a szakaszban:

    Tágul a mennybolt
    angyali ének
    néma a dallam
    eljön a tél

    Az eljön kifejezés ismétlése feltűnő ebben a rövid versben, ezért szócserét is javaslok. A vers  - szerintem - ilyenforma javítást követően tökéletesebb képet mutatna:

    Hópuha csendben   - U U - U
    alszik a város    - U U - U
    éjpihe álmon      - U U - U
    billeg a szél     - U U -

    angyali ének      - U U - U
    libben a légben   - U U - U
    dallama hullik    - U U - U
    ámul a tél        - U U -

    Fázik az utca     - U U - U
    sál a nyakában    - U U - U
    bújna az ágyba    - U U - U
    paplana jég       - U U -

    Pirkad a hajnal   - U U - U
    ébred a város     - U U - U
    fénykacagással    - U U - U
    pendül az ég      - U U -

    Ezzel a kis korrigálással a morák száma is megegyezik minden versszakban.

    Hópuha csendben  7
    alszik a város   7
    éjpihe álmon     7
    billeg a szél    6

    angyali ének     7
    libben a légben  7
    dallama hullik   7
    ámul a tél       6

    Fázik az utca    7
    sál a nyakában   7
    bújna az ágyba   7
    paplana jég      6

    Pirkad a hajnal  7
    ébred a város    7
    fénykacagással   7
    pendül az ég     6
  • KRITIKUS

    Az összetört álmok tere



    A város vízparti szegletében áll a tér, ahol a galambok megszívlelik az embereket, akik morzsákat csipegetnek nekik a sósperecekből. A pocsolyák még nem száradtak fel, esett az éjjel.


    A galambok olyan békések ma. Nem röpködnek eszeveszettül a padok közt, ahogy máskor szoktak. A macskák lustán elnyúlnak a hideg betonjárdán, pedig a nap sem süt. Egy kóbor kutya unottan kotorászik a szemétben, talál valami félig megevett , penészes szendvicset, aprólékos mozdulatokkal kihúzza a dróton, és jó étvággyal hozzá lát az ebédhez. Egy macska feláll, nagyot nyújtózik, és odasompolyog a kutya ebédjének a közelébe. Óvatosan, mintha félne, pedig már rég nem fél semmitől. Jól megtanulta az utca törvényeit. Mindig az erősebb lakik jól. Vagy a furfangosabb. A kutya aprót morog a macska felé, az tudomásul véve az erőviszonyokat, visszafordul, és nagyot ásítva elnyúlik egy pocsolya mellett.

    Az apró, fürge verebek azonnal lecsapnak a kutya által hátrahagyott morzsákra. Mint hiperaktív gyereksereg, úgy ugrálnak össze-vissza. Pedig jut mindenkinek. A galambok is így gondolják, hát csatlakoznak a verebekhez. Nincs vita. Ez törvény.

    Valami történt az éjjel a téren, érzik ezt az állatok is ezen a hűvös, esős reggelen. Ösztönből vannak összerakva. Jól összerakva. Még az öreg kutya is érzi a zsigereiben, hogy itt valami bizony gyökeresen megváltozott. Szaglászni kezd, és ahogy a bokrok közé vezeti az orra, rá is jön, mi lehetett az. Vérszag. Ezt soha nem téveszti össze a mégoly öreg, megkopott szaglása sem. Vérszag. Hirtelen beindul benne az ösztön. Keresni kezd , szaglászni, nyugtalanul forog maga, meg a bokrok körül. Semmit nem talál, ám a szagot, azt határozottan érzi!
    A macskák kissé felemelve fejüket, ásítozva figyelik a kutyát. Nem értik, mi ütött belé. Persze, ők is érzik, hogy valami történt, ám nekik édes mindegy. A kíváncsiság azért hajtja őket, meg az ösztön. Figyelnek tovább. Nem avatkoznak a szakértő dolgába. Ez is törvény.

    A kutya, miután kellőképp szagot fogott, elindult a vízpart irányába. Semmi nyom, csak a vérszag, s már az sem oly erősen, mégis ott van. S ha ott van, követni kell, menni kell! Az ösztön nem csap be-az ösztönt nem csapjuk be. Ez is törvény.

    A galambok, mivel végeztek már a morzsák eltakarításával, felröppennek, hogy elkísérjék a kutyát a partra. Persze nem a jó szándék vezérli őket sem, inkább a tudat, hogy a parton játszó gyerekek mindig elszórnak valamit. Ám a part ma reggel üres. Sehol egy gyerek, de még felnőtt se, a vizet lassan szántja a szél, a váltakozó méretű hullámokból néha elő-elő csobban egy hal. Él a folyó.

    A kutyát a part menti bokrok közé vezeti az orra. Még mindig érzi, s most erősebben, mint eddig, a vérszagot.
    Valami történt az éjjel. Biztosan történt. Minden olyan kihalt. A madaraknak is feltűnik, hogy egyetlen lepottyantásra méltó fejfedő sem sétál két lábon az amúgy nyüzsgő, kedves folyóparton.

    A kutya egyre izgatottabbá válik, ami átragad a galambokra is, majd ezt megérezve a macskákra, verebekre. Hangos nyávogás és csivitelés közepette követik a kutyát, aki egyébként, az utca törvénye értelmében ellenség. Most azonban nem. Most valami történt. Valami megváltozott. A szél is egyre erősebben feszíti a víztükröt, ám hiába, nem tudja simára vasalni, a folyó sodrása erősebb annál.

    A fél órával azelőtti unottság egyszerre átvált izgatott, néha agresszív viselkedésbe. A vérszag teszi.

    A kutya egyre erősebben érzi a szagot, az ösztönei már-már megoldást sejtetnek, kutat, keres, mintha az élete múlna rajta. Az összes élőlény a környékből összesereglik, mind kíváncsiak rá, vajon mi történik, mi lett itt, mi változott meg? Senki nem ért semmit. Sem macska, sem mókus, sem galamb, veréb sem és sündisznó sem. Ám egyelőre a kutya sem. Egyvalamit éreznek csak : valami történt!

    A szél egyre hidegebbre vált, a folyó mintha sebesebben sodorná saját cseppjeit, a Nap még inkább elbújt a felhők mögé, hogy véletlenül se érjen a Földre egyetlen sugara sem. Ki tudja, mivel szennyezték be azt az éjjel? Ki tudja, mi történt odalent? Talán meg kéne kérdeznie a Holdat?!

    A keresést, az összevisszaságot egy sziréna éles hangja törte meg, fülsiketítőn vijjogott bele a reggeli némaságba. Minden állat felkapta a fejét. Az autó megállt, két ember szállt ki, és elindultak a bokrok felé. A macskák félre húzódtak, a madarak felröppentek, ám a kutya nem tágított. Ő találta a nyomot, övé a dicsőség! Ez törvény!

    Az egyik ember dícsérőn megcirógatta a kutya hatalmas fejét, és belépett a bokrok közé. Egy ismeretlen valamit gyömöszölt egy nejlonzsákba. A kutya ilyesmit még sosem látott. Csak azt tudta, nem étel, nem ember, nem állat. Csak szaga van...vérszaga. Vicsorított egyet, hogy megmutassa az embernek, bár foghíjas, és öreg, azért harcra kész, s amit ő talált...az persze az emberé. Emlékszik még jól a törvényre, ami nem az utca törvénye. Megadóan hátrahőkölt, és csóválni kezdte a farkát. A kutya volt az egyetlen, aki értette az emberi ugatást, mivel valaha voltak gazdái.

    Nem értett sokat, csak annyit, valakinek ellopták a lelkét, összetörték, különös kegyetlenséggel, több késszúrással intézték el, s aztán még kegyetlenebbül elhajították a part menti bokrokba.
    - Mi az a lélek? - kérdezte magától a kutya. Aztán rövidesen választ is adott magának.
    Vérszaga volt, emberszaga, tehát emberé lehetett. Szét volt tépve, tehát csúnyán elbántak vele. Ám ő megtalálta a lelket! A hős kóbor kutya!

    Már csak egyvalamit nem értett szegény:
    - Vajon mi lesz eztán? A lélek meghal, vagy meg tudják gyógyítani? Na és mi van azzal, akitől elvették?


    --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

    Ez a történet igazán érdekes, jó megfigyeléseken alapuló, aprólékos, reális leírás lehetne, ha nem ereszkedne le tétován a fantázia szürreális világába, ahol a folyamatok - a beharangozott logika ellenében - a kitaláció és az irracionalitás irányába tolódnak el.
    Úgy tűnik, hogy megtorpantál a válaszútnál. Nem tudtad eldönteni, krimit vagy fantasyt, netán abszurdot, illetve valamiféle elmélkedést hozzál ki a jól indult alapból. Végül némi tétovázás után, szerintem kissé laposan, egy nem eléggé hiteles, kevert szál mentén  futtattad ki a fokozatosan elerőtlenedő, számomra némileg csalódást okozó cselekményt.
    Sajnálom...
    • ALKOTÓ

      Köszönöm az őszinte véleményt,kritikát, szívesen veszem máskor, más írásomnál is!

      Üdvözlettel:

       

      Ada

Ezt a választ törölték.