Jó volt apámmal kutatni az égi csodákat,
hallgatni, hogy futott mezítláb, s hogy vág a
bazalt-szegénység barázdát a meztelen
talpra, ahogy most futok én is a köveken
nagy iramban, sérthetetlen,
s mindig elhittem, kevés nem lehetek.
De elenge
vers (292)
keszekusza égen
csilli-villi felhők
azt gondoltam régen
sosem leszek felnőtt
sosem leszek felnőtt
futok csak a réten
csilli-villi felhők
követnek az égen
követnek már régen
keszekusza égen
csilli-villi felhők
állok jaj mint felnőtt
állok jaj mint
bohócruhát hogyha öltök
s krumpliorrot ragasztok magamra
és ostoba vigyort festek ajkamra
ahhoz ugyan mi közöd
szakadt nadrágomon tarka folt
blúzom gyűrött kissé ósdi
na és, miért, nem ez a módi?
arcomon inkább láss mosolyt
ha a fejemen át
Milyen isten gondolt ki engem,
s ha kigondolt, mi végre?
Hagyott megszületnem,
gyerekkoromból kinőni is.
Ennyi lenne az ég hatalma?
És mi végre pörös szám,
ha szavaim csak süket fülekre találnak?
Hála. Hol lakik bennem? Nincs?
Nyomorult, s konok vag
Álomba zuhant a város,
szemüket lehunyták az ablakok.
Súlyos függönyök mögött
szunnyadó alakok.
Egyedül én vagyok ébren,
legalábbis így gondolom.
Gyufa sercen, lángra lobban.
Cigarettafüst időz az arcomon.
A bánat, a kőkemény évek
rajtam
Lábujjhegyen közeleg az est,
ma a Hold világítani rest.
Megannyi szentjánosbogár a csillagok,
rájuk csodálkozom, jól vagyok.
Tücsök ciripel, vígan hegedül,
szívemben világom csendesül.
Tejúton jár a végtelen idő,
kozmikus pók térhálót sző.
Idő koldul az ereszek alatt,
Mondd, látod-e, testvér, hogy morog
és csetlik-botlik ez a világ,
látod, hogy velünk együtt forog,
hogy megrág, kiköp, s szalad tovább?
Hogy a múlás gondolatától
születő napok megremegnek,
és mondd, tudod-e, hogy reménye
sem lehet az itt elveszett
egymással szemben a falon,
sok végtelen szobát látok,
s benne végtelen a plafon.
Beljebb jutva minden kisebb,
oly sokszor láthatom magam,
s az utolsóban eltűnök,
mint ifjúságom és nyaram.
Minden egyre kisebb benne,
beljeb
Még alszik a föld, de álmában moccan,
Láttam a fényt a víz tükrén lobogni,
lábam alatt kövek, köztük a tegnap,
álmokkal rakott utakat tapostam,
s minden léptem egy árnyékba fúlt csak.
Egy gyűrt levélben régi szó maradt,
kopott betűk, mint törött ablak üvege,
olvastam volna, de az i
Mondjátok meg nekem, mi lesz akkor,
ha elnyel mindenkit ez a vak kor,
ha gépek mutatnak utat,
s az elme vakon kutat, -
mi lesz akkor,
ha ember álmokat nem lát, nem sző,
hová tűnik el az ígért szebb jövő?
Mondjátok meg nekem,
lesz, hogy senkinek nem
hol csillag alszik, fény ragyog,
hol rétek ringnak csendesen,
s az árny átlépi a napot.
Ti hordjátok a múlt neszét,
a völgybe hulló lágy szelet,
a béke hangján szóltok még,
ha elfogyott a lélek-zet.
A föld, a tenger, m
Egy vonaton ülve hallgatom,
hogy ritmusra kattog a kerék,
tűnődve nézem önfeledten,
ahogy szalad felém a vidék.
Mint boldogan hintázó gyermek,
szállok a gyorsuló táj felett,
és tovatűnnek egyre messzebb
száguldó házak, fák, ligetek.
Talán íg
Ott, ahol a szél sem jár,
amerre a fény csak emlék,
egy árny ring az ég taván,
elrebben a madárnyi lét.
A part egy alvó, halk levél,
szél susogja álma ring,
hajnal ujja vízbe mártva,
köröket húz — s rád tekint.
A csend itt több, mint hang és
Lenn a föld kövén, hol a Hold didereg,
sóhajt a szél, s egy padra telepszik,
koldul az éj, néhány csillag remeg,
árva magány, ami vállamon feslik.
Lépteim halkan az utcán suhannak,
a híd alatt némán alszik a fény,
boltívek árnya a vízre borulva,
Mindig légy becsületes, mondogatta apám,
hogy jó szívvel feküdj le, ő ezt hagyta reám.
Nevetni, ó, nevetni hogy tudott az anyám,
a jókedvet és a mosolyt ő hagyta reám.
Apám tanítása a mindennapi kenyér,
s anyám mosolya ez a könnyű kis költem