Mondd, látod-e, testvér, hogy morog
és csetlik-botlik ez a világ,
látod, hogy velünk együtt forog,
hogy megrág, kiköp, s szalad tovább?

Hogy a múlás gondolatától
születő napok megremegnek,
és mondd, tudod-e, hogy reménye
sem lehet az itt elveszettnek?

Látod-

Emlékeim, mint két tükör

egymással szemben a falon,

sok végtelen szobát látok,

s benne végtelen a plafon.

Beljebb jutva minden kisebb,

oly sokszor láthatom magam,

s az utolsóban eltűnök,

mint ifjúságom és nyaram.

Minden egyre kisebb benne,

beljeb

Láttam a fényt a víz tükrén lobogni,

lábam alatt kövek, köztük a tegnap,

álmokkal rakott utakat tapostam,

s minden léptem egy árnyékba fúlt csak.

Egy gyűrt levélben régi szó maradt,

kopott betűk, mint törött ablak üvege,

olvastam volna, de az i

Mondjátok meg nekem, mi lesz akkor,

ha elnyel mindenkit ez a vak kor,

ha gépek mutatnak utat,

s az elme vakon kutat, -

mi lesz akkor,

ha ember álmokat nem lát, nem sző,

hová tűnik el az ígért szebb jövő?

Mondjátok meg nekem,

lesz, hogy senkinek nem

Ti hajnalokban születtek,

hol csillag alszik, fény ragyog,

hol rétek ringnak csendesen,

s az árny átlépi a napot.

Ti hordjátok a múlt neszét,

a völgybe hulló lágy szelet,

a béke hangján szóltok még,

ha elfogyott a lélek-zet.

A föld, a tenger, m

Egy vonaton ülve hallgatom, 

hogy ritmusra kattog a kerék,

tűnődve nézem önfeledten,

ahogy szalad felém a vidék.

Mint boldogan hintázó gyermek,

szállok a gyorsuló táj felett,

és tovatűnnek egyre messzebb

száguldó házak, fák, ligetek.

Talán íg

Ott, ahol a szél sem jár,

amerre a fény csak emlék,

egy árny ring az ég taván,

 elrebben a madárnyi lét.

A part egy alvó, halk levél,

szél susogja álma ring,

hajnal ujja vízbe mártva,

köröket húz — s rád tekint.

A csend itt több, mint hang és

Lenn a föld kövén, hol a Hold didereg,

sóhajt a szél, s egy padra telepszik,

koldul az éj, néhány csillag remeg,

árva magány, ami vállamon feslik.

Lépteim halkan az utcán suhannak,

a híd alatt némán alszik a fény,

boltívek árnya a vízre borulva,

Mindig légy becsületes, mondogatta apám,

hogy jó szívvel feküdj le, ő ezt hagyta reám.

Nevetni, ó, nevetni hogy tudott az anyám,

a jókedvet és a mosolyt ő hagyta reám.

Apám tanítása a mindennapi kenyér,

s anyám mosolya ez a könnyű kis költem

Az éj fáradt arccal nyújtja ujját

barázdált lángmezőkön át billeg

 a létezés fösvény útja felé.

A holdat ketté szelte egy felleg,

torz gallyak között remeg az álom,

rövidke pórázon nyüszít a csend.

Alagút lámpája tompán hallgat,

vastag fénye ke

Ma éjjel ismét nem aludtam,
beszippantott a net eseményhorizontja.
Erről a sötét mezsgyéről nehéz visszatérni,
a gravitáció itt olyannyira erős, nem enged elszökni.
Ezt a vonzerőt csupán a felkelő nap fénye oldja fel,
vagy amikor felhang

Anyám, míg élt, sírt, nevetett,

apám, míg élt, tette dolgát,

és milyen szegény az élet,

ez is szolgált, az is szolgált.

Nekik is köszönöm: Élek,

és hogy vagyok, aki vagyok,

s hogy végleg elszenderülnek,

fáj, hogy egyedül maradok.

Beállok én is a sorba,

sz

Költőnek lenni egyszerű dolog,
Le kell írni, ami él és mozog,
Rímre és ritmusra faragni kell,
S mint fa, végül a vers is kizöldell.

A költészet legyen egy égi jel,
Mely a szerelemmel is egybekel,
S ki belül gyűjti a gazdagságot,
Szívvel álmodik egy

Gyenge karral magadhoz öleltél,

szégyenpír éledt  szájszéleden,

azóta eltelt sokszáz nyár és tél,

minden elmozdult,

 ám a szerelmünk nem.

Sorsunk félremoccan,

életvégi,

a halálban gyűjt erőt

mindig újra megszületni.

Míg virrasztok gyertya mellett,
A hit áttör minden falat,
Ha szívem Istenért reszket,
Nem lankadhat az akarat.

Szerelmem már régen alszik,
Álmát nem éri baljós árny,
Törődés szívből patakzik,
Aludj gyönyörű királylány.

A holnap még előre fut,
Aszta

Egyre csak gyűltek a temetetlen álmok,

reményem zsúfolta polcaimra őket.

Emlékem botlik, amíg sorait nézem,

feledés pókjai erős hálót szőttek.

Legrégebbit nyitom, féltő óvatosan,

kisiskolás szempár mosolya úgy éget,

évtizedek múltán is varázsos

Még sokáig mögöttem álltál,

kényes láncok reszkettek rajtad,

mint ki zokogót fösvényen tréfál,

mély szakadékok csapássá haltak.

Az összes porhüvely maga rabja,

vad csillapíthatatlan égi rög,

míg sorsát időmértékkel szabja,

  bénult lelke súlya al

Te mindig szerettél reflektorfényben állni,

Én leghátul szerényen a homályban várni,

Te a zajos nyüzsgő városban voltál boldog,

Én a kertekben, ahol szúrnak rózsabokrok,

A te szemedben a világ szépsége csillog,

Az én szívemben évezredes, láthatatlan tit