Nakonxipánban ma hullt a hó,

úgy hiszem, megfagyott a szívem,

a kezem a szememnek rajzoló

megakadt egy végtelen íven,

már nem vonzanak titkos színek,

még a sötétkék csendje zavar,

társaim mindnyájan szelídek,

most sétálunk, ropog az avar.

Csak a szemeim hagyjátok meg

és messzi titkos országomat,

mert ott királylányok,  hercegek

őrzik megfestett nagy álmomat.

Mondtam, most minden másképpen lesz,

de szememre folyt az éjsötét,

már gyűjtöm a fényt új képemhez,

utolsó téma a puszta lét.

  /Gulácsy Lajos emlékére/

Sarkon ül a vak hegedűs,

szemgödrén holdfűszál simogat,

csillagokkal telt szeme hűs

éjen őriz ódon sírokat.

Haltak a boldog elődök,

repkény, moha fedte köveik

kidőlve, és azon tűnődök,

vajon az én ős előm melyik.

Mennyi érzés, hit, szeretet,

bánat, öröm, és szenvedély,

amit a múlás temetett,

és még tart végtelen rejtekén.

Régi szomorút húz a vak,

elhulló évszázadok dalát,

s lágy szellővel sóhajtanak

a holtak lelkei odaát.

.