SZÉPIRODALOM ROVAT

Kortárs magyar irodalom online – versek, novellák és prózák egy helyen.

A 4 Dimenzió Online Szépirodalom rovata a kortárs magyar irodalom sokszínűségét tárja az olvasók elé: a lírai költeményektől és klasszikus rímektől kezdve a lélektani novellákon és elbeszéléseken át egészen a sci-fi, fantasy és meseműfajokig. Célunk, hogy olyan igényes, elgondolkodtató és érzelmeket megmozgató alkotásoknak adjunk teret, amelyek az irodalmi értékekre és az igényes nyelvhasználatra építenek.
Regisztrált alkotóink saját műveiket önállóan publikálhatják ebben a rovatban, az olvasók pedig hozzászólásaikkal közvetlenül oszthatják meg gondolataikat a szerzőkkel. Válogass a kiemelt írások között, fedezd fel új szerzők világát, vagy merülj el a rendszeresen frissülő epikai és lírai szövegekben!
Ha te is írsz, csatlakozz alkotói közösségünkhöz és önállóan publikálhatod saját műveidet, szakmai visszajelzéseket, inspirációkat kaphatsz más szerzőktől. Örülünk a beküldésekhez írott kommentjeidnek is, amelyek esszenciálisan tükrözik az interaktivitás lényegét.

A ROVAT ALKATEGÓRIÁI (főkategória alatti lenyíló ablakokban) : VÁLOGATÁSOK , VERSEK, GYEREKVERSEK, NOVELLÁK, PRÓZÁK, INTERJÚK
ALKOTÓ

Nagyanyám fájdalma

Nagyanyám fájdalma


Furcsa szerzet az emberi emlékezet.
Régen, amikor az öregek azt mondogatták a családban: – Nézd már, ami tegnap történt, arra nem emlékszem, bezzeg ami harminc évvel ezelőtt esett meg, még most is tisztán előttem van –, én ezt nem értettem. Hogyan lehet az, hiszen a harminc év sokkal távolabb van, mint a tegnap?
Most, hogy már listát írok a boltba indulás előtt, és néha még a lista is otthon marad, kezd világossá válni előttem, mit élhettek át ők akkor.
Gyakran jut eszembe a nagymamám. Amíg élt, velünk lakott, mert abban az időben még mindennapos volt, hogy több generáció élt együtt. Apám és anyám egész nap dolgoztak, emiatt a nagymama volt az, aki ott volt mellettem a mindennapokban. Szinte vele éltem le a gyerekkoromat.
Ha névnap vagy születésnap volt, nagyanyám már korán reggel ott állt az ágyam mellett. Halkan, kicsit remegő hangon kezdte: „Azt csicsergi a kismadár, hogy nagy ünnep van ma…” Aztán elmondott még egy-két köszöntőverset, amit valamikor régen tanult, nagy szeretettel, mintha ajándékot adna át. A végén homlokon csókolt, ezzel tette rá a pecsétet. Az arca ilyenkor ragyogott: örült, hogy elmondhatta, amit érez.
Kisgyerekként gyakran telepedtem az ölébe, ha leült. Anyám ilyenkor rendszerint megszólta:
– Édesanyám, miért engedi, hogy egy ekkora nagy ló nyomja a térdét?
– Hagyd csak, lányom – szabadkozott ő a korholás miatt –, hiszen gyerek még. Kell még a gyenge csontjainak egy kis babusgatás.
Nagyanyám – mint még annyian az ő korából – vallásos ember volt. Nem hagyott ki egy vasárnapot sem, ha templomba mehetett. És sokat beszélgettünk. Mesélt a fiatalkoráról, arról is, hogy néha bizony nehéz soruk volt. Elmesélte, hogyan találkozott az erdőkerülővel, amikor a hátán cipelte haza az erdőn gyűjtött gallyakat.
Attól tartott, hogy majd megbünteti, de az erdőkerülő csak megrázta a fejét: – Hová cipel ekkora terhet, asszony? Nem kell egyszerre ennyit a nyakába venni. – És hagyta továbbmenni.
Erről később az jutott eszembe, hogy Munkácsy akár az ő alakját is megfesthette volna. Beszélt arról is, hogy őket mire tanították az iskolában, és folyékonyan felmondta a tanult imádságokat is.
Ilyenkor én, mint egy kajla kamasz, gyakran provokáltam a templomba járása miatt. – Minek jár oda? – kérdezgettem. – Hiszen Isten nem létezik. Nekünk azt tanítják az iskolában, hogy csak mese. Valamikor valakik kitalálták. – Hiábavalóságokat beszélsz, gyermekem – simogatta meg ilyenkor a fejemet ugyanazzal a szelíd kézzel, szelíd mosollyal, és részéről ezzel a világnézeti vitánk le is záródott.
A beszélgetéseinkből azokat tartottam legizgalmasabbnak, amikor arról mesélt, hogyan tűnt el a nagyapám az első világháborúban, valahol Lengyelországban, vagy amikor a fiáról mondta el, hogyan maradt oda a másodikban Oroszországban.
Nekem ezek a történetek izgalmas történelmet jelentettek, neki a nehéz visszaemlékezést, soha nem múló fájdalmat a veszteségei miatt. Amikor a nagyapámat említette, mintha már beletörődött volna a megváltoztathatatlanba. De amikor a fiáról beszélt, végül mindig megcsillant valami a szemében. Nem látványosan sírt, talán mert az elmúlt sok év során már elfogytak a könnyei.
Amikor róluk beszélt, elővette a párnája alól a bibliáját, abból pedig egy kisebb, csontberakással díszített imakönyvet. Kinyitotta, és egy régi iratot hajtogatott szét belőle. Egy hivatalos levél volt, amelyben értesítették, hogy a fia Péter hősi halált halt. Valahányszor ezt felolvasta, ott csillogott egy-egy könnycsepp a szemében. Aztán abba a történetbe kezdett bele, hogyan mesélték el neki a katonatársak a történteket, amikor hazatértek. Egy éjszaka őrségben voltak, és reggel, a szolgálat leteltével ott felejtették a sátorlapot. Féltek a büntetéstől, ezért Péter elvállalta, hogy visszamegy érte. Miután már megvirradt, az oroszok azonban észrevették, és a határ túloldaláról kapott egy sorozatot.
– Azt mondták, huszonnyolc golyó fúródott belé… – mesélte meghatottan.
Aztán megtörölgette a szemét, bezárta újra a könyveket, és azok visszakerültek a párnája alá. Gyakran jutott eszembe, hogy szeretném majd megtartani emlékül azt a díszes kis imakönyvet és a régi iratot. Végül úgy alakult, hogy elkísérték az utolsó útján. Mellé kerültek. Vele mentek az ő emlékei, a fájdalma, nekem pedig az ő emléke maradt. Talán így is van ez jól…
Ma én állok meg néha a szeretteim ágya mellett, vagy hívom fel a gyerekeimet, vagy a barátaimat, és elmondom nekik a kismadár versét. Tudják, kitől tanultam. A listát otthon felejtem, de ennek a versnek egyetlen szavát sem tévesztem el.

★
★
★
★
★
Szavazatok: 1
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –
ALKOTÓ

Vagyok, aki vagyok…”

Ezeket a szavakat nem én találtam ki. Ők találtak meg engem. Talán akkor találtak rám, amikor azt kerestem, hogy ki is vagyok én. Vagy hogy kinek kellene lennem.
Jó ember akarok lenni, és hiszek az emberi jóságban. Hiszem, hogy az ember jónak születik.
Hogy miért kezdtem írni?
Talán, mert szeretek írásban beszélgetni.
Az embernek megszületnek a gondolatai, és leírja őket. Azután elteszi a fiókba, hogy később majd újra elővehesse, és beszélgethessen velük. A gondolatok pedig – valahányszor előkerülnek – új kérdéseket is hoznak magukkal.
Alakulnak, formáljuk őket, miközben mi is formálódunk, és végül olyanokká válhatnak, amilyenek magunk is vagyunk.
Az írással nem tanítani akarok, bár a civil foglalkozásom szerint tanító lennék. A hetvenes évek elején terelt arra a pályára a jó sorsom. Eredetileg ugyan kertésznek készültem, de utólag már jó döntésnek bizonyult a módosítás.
Emlékszem, hogy az első vizsgáim egyikén a kedvenc gyermekirodalom tanárom megkérdezte, hogy miért adtam tanításra a fejem. Akkor valami olyasmit válaszoltam neki, hogy az emberek talán attól lesznek majd jók, ha elég korán elmondjuk nekik, hogy hogyan kell élniük. Mosolygott és azt válaszolta, túl sokat hiszek a pályáról. Nem adtam fel. Azután próbálkoztam még néhány évtizedig, és az az időszak meghatározta az életemet. Igaz,hogy már előtte és utána is volt még alkalmam megtapasztalni az emberi viszonyokat.
Tizenhat éves koromban kezdtem önálló életet. Mindig érdekelt a világ működése, az életemet kérdések kísérték. Korábban is írogattam néha, időnként egy-egy verset, vagy leveleket a családnak, barátoknak és a feleségem barátnőinek. Akkoriban én voltam a család "íródeákja".
Néhány éve már jobban ráérek, és előkerült az írás gondolata. Később megtaláltam ezt az portált is, ahol megoszthatom a gondolataimat.
Mindvégig ugyanazok a kérdések érdekeltek, csak ma már másképpen keresem a válaszokat. Nem szeretném megmondani senkinek, hogyan élje az életét. Csak leírom, ami engem foglalkoztat, és örülök, ha azzal valakiben új gondolatokat tudok ébreszteni.

Megjegyzések hozzáadásához a(z) 4 Dimenzió Online tagnak kell lennie!

Csatlakozás 4 Dimenzió Online

Hozzászólások

  • FŐSZERKESZTŐ
    ★
    ★
    ★
    ★
    ★

    Magam ugyanígy éltem a nagymamámmal (a férje neki sem jött vissza és a legidősebb fia szintén odaveszett). Ő is hasonlóan mondogatta, sőt még bővítette az időlimitet azzal, hogy arra jobban emlékszik, ami 16 éves korában történt. Erre kérdeztem meg tőle, hogy hány éves szeretne lenni, ha választhatna? Gondoltam azt mondja persze, hogy 16, ám ő azt felelte: 70 éves kisfiam, mert akkoriban még olyan jól éreztem magam. (Mindez 85 éves korában történt.)
    Kellemes emlékeket elevenítettél fel bennem, és írásodban sok közös gondolatra, párhuzamra leltem.   
    Gratula + ötös pacsi! 

    • ALKOTÓ

      Köszönöm szépen! Örülök, hogy az írásom benned is kellemes emlékeket idézett fel. Talán ez az egyik legszebb dolog, ami egy személyes történettel történhet: miközben a saját emlékeinket próbáljuk megőrizni, másokban is életre kelnek a maguk emlékei. Előbb csak magamnak szántam saját emléknek. Aztán arra gondoltam talán másoknak is van valakijük, akire ilyenkor visszagondolnak. Az ötös pacsit pedig külön köszönöm!

Ezt a választ törölték.

Témák címkék szerint

Havi archívum