Születésnap
szeptember 22
Szerzett pontok: 50
Lájk
100
Elismerés
200
Gratuláció
400
Babérkoszorú
600
Gyémánt fokozat
1000
Aranyserleg
2000
Csapatzászló
5000
Arany medál
7500
Aranykorona
13000
Örökös Tag
15000
SAJÁT SZÖVEGDOBOZ
A két út köve
Valaki nem tudta pontosan, mikor indult el. Az indulást nem előzte meg elhatározás, ahogy nem mondta ki magának azt sem, hogy „most pedig elmegyek”. Éppen csak egy kósza gondolata érkezett meg valahonnan – de az is lehet, hogy egy érzése maradt le valahol, útközben, mint a kabát, amelyiket már régen nem hordott.
Azon a reggelen a mozdulatai egyszerre lassabbak lettek, mint azok a szavak, amelyeket már régen nem is mondott ki. Azt érezte, hogy hiányzik neki valami. Nem tudta megnevezni, hogy mi, csak érezte: van még, amit meg kellene értenie. Valami, ami még nincs jelen.
Eszébe jutott, hogy egyszer elküldött magából valami fontosat. Talán a lelkét. És az most helyette pihen valahol – és talán még most is ott van...
Az érzés nem sürgette.
De elindult.
Nem sietett. Nem volt miért.
Nem tudta, merre kell mennie, hogyan talál majd oda, és oda talál-e egyáltalán, de megérkezett.
– Mint amikor az ember néha úgy talál rá egy helyre, hogy közben nem is keresi.
A Völgy nem fogadta látványosan.
Nem sem volt kapu, sem kerítés. Semmi, ami jelezte volna: megérkeztél.
Itt mégis minden más volt. Vagy talán csak ő látott most másképpen.
A csend, ami itt körülvette, ismerős volt neki – nem innen, nem ebből a testből magából, hanem valahonnan még messzebbről, talán néhány korábbi gondolata nyomvonaláról. Ezen a vonalon ő most újra végig lépegetett, lassan, mint aki egy régi lábnyomába illeszti újra a saját talpát.
Végül egy egyszerű kőhöz ért, ami éppen két ösvény között feküdt.
Egészen hétköznapi kő volt az, dísztelen, nem különleges – de mégis megállította. Talán azért mert látta, hogy a kő lábától az a két ösvény indult valahová.
Az egyik ösvényen sokan járhattak már, mert a föld szinte fényesre kopott rajta a sok taposástól. A másik csendesen kanyargott mellette, és alig lehetett észrevenni a fűben.
Egyik sem hívta. Nem is próbálta meg visszatartani.
A kövön Derengő bácsi ült.
Nem nézett rá azonnal, mintha a tekintet fölösleges lenne ott, ahol már réges – rég tudják, hogy vendég érkezik.
Nem köszöntek egymásnak. Valaki megállt mellette, és csak a két ösvényt nézték csendben egy ideig.
– Mindig két út van? – kérdezte.
Derengő bácsi elmosolyodott, és nem sietett a válasszal.
– Nem. Néha több. Néha egy sem.
– Akkor most miért kettő?
– Mert most kettőnek látod.
Valaki leült a kő mellé, hogy közelebb legyen Derengő bácsihoz. Nem volt benne nyugtalanság, csak egy neve nincs bizonytalanság, ami most formálódott szavakká először.
– Ez – bólintott előre a letaposott ösvény felé – ez tűnik helyesnek.
– Lehet – felelte Derengő bácsi.
– A másik meg bizonytalan.
– Az is lehet.
A szél közben feltámadt. Megmozdította fölöttük a lombot, mintha a völgy is mérlegelni akarná a szavaikat, és azután elült.
A csend, – ami még hozzájuk beszélt egy ideig,– már nem volt kényelmetlen. Ez a hely csendje volt, és nem várt válaszokat, nem sürgetett.
– Azt hittem... – kezdte újra lassan –, hogy ha egyszer megállok, minden egyszerűbb lesz.
Közben elnézett valahová a levegőbe, arra, amerre a gondolatai jártak.
– Talán most tényleg más lett – mondta inkább magának –, de nem lett világosabb.
Derengő bácsi ránézett.
– Nem is ezért küldted el a lelked – szólalt meg lassan, a saját szavain gondolkodva.
– Nem tudtam, miért küldtem el.
– De tudtad, hogy szükség van rá.
Valaki egy ideig hallgatott. Aztán megint a két útra nézett.
– És most mit kellene tennem?
– Miért gondolod, hogy „kell”?
– Mert... – kereste a szavakat – nem biztos, hogy a világ úgy van jól, ahogyan van.
– És azt sem tudom, rajtam múlik – e valami ebből.
Ez a mondat ott maradt közöttük. Nem volt nagyon hangos, de súlya volt.
Derengő bácsi lassan végigsimította a kezével a kő felszínét, mintha időt adna a szavaknak.
– Rajtad is múlik. És nem rajtad múlik.
Valaki erre halványan elmosolyodott.
– Ez most nem segített.
– Nem is annak szántam.
A szél most a füvet borzolta meg a járatlan ösvényen. A csend nem tört meg, csak átrendeződött közöttük, mint a vándorló kavicsok a folyó mélyén.
Valaki a két ösvényt nézte.
– És ha egyik nem változtat semmin?
– Akkor majd rajtad változtatnak.
Nem lepte meg a válasz. Mintha már hallotta volna egyszer – vagy inkább csak érezte a bőre alatt, ahol az emlékek nem a szavakban élnek.
– És ha a világon kellene változtatni?
– Kezdheted rajta. De nem biztos, hogy ott is kell befejezni.
– És ha nem teszek semmit?
Derengő bácsi hosszan ránézett.
– Az is egy irány. Csak ritkán marad következmények nélkül.
Nem volt ez kemény mondat. Csak... igaz volt.
Valaki tovább nézte az ösvényeket. Már nem azt kereste, melyik a helyes. Inkább azt figyelte, melyik szól hozzá.
– Járt már itt... a lelkem?
– Igen. Járt – válaszolta Derengő bácsi, és közben elmélyült a mosolya.
– És melyiken ment tovább?
– Azon, amelyiket akkor látott.
Valami megmozdult benne. Ekkor értette meg – nem egészen, nem is a szavakból, csak annyira, hogy már nem ugyanaz volt a kérdés, mint az előbb.
Még egyszer végignézett a két ösvényen, és messze, ahol a szem már nem lát csak sejt, egy apró részletet vett észre. Mintha ott a távolban az utak egy irányba fordultak volna. Nem találkoztak, nem futottak össze – de nem is voltak már olyan idegenek egymásnak.
– Ugyanoda vezetnek?
Derengő bácsi már nem az ösvényeket nézte.
– Nem ugyanoda. De nem is messze egymástól.
– Akkor mégis számít, melyiket választom?
– Igen. Mert nem ugyanúgy jutsz végig rajta.
Lehunyta a szemét.
De ettől nem kép jött elő, nem is emlék – csak egy ismerős súly. Mintha valami belőle, ami már egyszer végigjárta ezt az utat, most nem akarna dönteni helyette.
Nem kérdezte tovább, melyik a helyes.
Csak elindult.
Nem a bizonyosság felé lépett – hanem abba az irányba, ahol a kérdés és a lépés egy pillanatra már ugyanaz volt.
Nem sietett.
Már nem kellett.
A választása nem a két ösvény közötti volt. Akkor történt meg, amikor, és ahogyan a lába a földet érte.
Derengő bácsi nem szólt utána.
A Völgy csendje pedig vele ment – nem előtte, nem is utána.
Benne.
Lassan csordogált előre, mint a forrás vize, amikor előbújik a barna kövek közül, és halad tovább, mert már megtalálta a medrét...
