Zilálva ébredtem. Zavartan felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen álló kislámpát és körbenéztem, de az ósdi, nagy ruhásszekrényen kívül – ami már gyerekkorom óta uralja a szobám nagy részét – semmi mást nem láttam. Hirtelen valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába. A zsigereimben éreztem, mintha valaki figyelne. „ Kezdesz becsavarodni Emma” suttogtam magamnak, majd még egyszer körbetekintettem a lila tapétás padlásszobában és visszafeküdtem aludni. Reggel egy ismerős illatra ébredtem. Enyhén odakozmált pirítós illata csapta meg az orromat. Magamra kanyarintottam a kedvenc köntösömet és lesiettem a konyhába, de nagy meglepetésemre nem találtam otthon senkit. Az asztalon egy kis cetli hevert, nekem címezve. A kezembe vettem és olvasni kezdtem: „Reggel telefonáltak, hogy a nagyi eltörte a lábát. Sarah-val elutaztunk hozzá. Nem akartunk felébreszteni. Holnap este érkezünk. Szeretlek, puszi. Anya”.
– Hát ez fantasztikus! – fakadtam ki – Nem elég, hogy nem szóltak, hogy mi történt a nagyival, de még itt is hagynak egyedül, két napra. – zúdítottam szóáradatomat a hűtőszekrényre.
Nevetségesnek éreztem magamat, ezért inkább lekaptam a tányérról egy pirítóst, megkentem jam-mel, hogy betömjem vele a számat. A félelem és a düh egyszerre kavargott bennem. Alattomosan elárasztotta az agyamat, mérges kígyó módjára siklott be a zsigereimbe. Nem is tudtam megmondani, hogy igazán mitől is félek, csak azt tudtam, hogy köze van a különös, hajnali érzéshez. Gyorsan magamba tömtem a pirítós megmaradt darabjait és felbaktattam a lépcsőn, hogy vissza feküdjek aludni. Imádtam a szombatokat, mert nem kellett iskolába mennem. Ledobtam a köntösömet a földre, lekapcsoltam a kislámpát és bebújtam az ágyamba. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mikor szenderedtem el, de nagyon furcsát álmodtam. Egy sötét szobában álltam, ahol csak az ablakok felől szűrődött be egy kevéske fény. Óvatosan odalépdeltem a legközelebbi, molyrágta fakeretes ablakhoz és kinéztem rajta. Egy éjjeli utca látképe tárult a szemeim elé, a fény pedig egy utcai lámpából származott.
– Hahó! – nyögtem fel halkan, de őszintén reméltem, hogy senki sem fog felelni.
Percekig álltam a szoba sötétjében, végül összeszedtem minden bátorságomat, és az ajtóhoz lépdeltem. A padlódeszkák régiek voltak és porosak. Minden egyes lépésemmel egyre több por került a levegőbe. Megkerültem a baldachinos ágyat, és a padlódeszkák recsegésének kíséretében eljutottam a barna, tömör faajtóig. Lassan, remegő kézzel megfogtam a kilincset és lenyomtam. Kattant a régi zár, az ajtó megnyikordult, majd fáradtan kinyílt. A várt hatás elmaradt. Tudat alatt valami borzalmas, félelmetes látványra számítottam, de egy átlagos folyosót pillantottam meg a beszűrődő, szórt fényben. Láttam ahogy a porszemcsék eltáncolnak egymás mellett, a lépteim keltette szellőben. A kezemet végig járattam a tapétán és megtaláltam a villanykapcsolót. Lenyomtam és a halvány fény elárasztotta a pókhálóval teleszőtt folyosót. A falakon halvány zöld tapéta díszelgett, amit vastagon belepett a por és a penész. A bútorok nagyon ízlésesek voltak, hasonlóak azokra a darabokra, amelyeket régi kastélyokban láthat az ember. Egyértelműen jelezték, hogy tulajdonosuk nem vetette meg a pompát és a fényűzést. Közelebbről látható volt, hogy minden egyes berendezési tárgyon megtalálható egy kézzel faragott címer. Újra körbetekintettem a pókhálóval tarkított folyosón, és arra következtettem, hogy talán egy régi, családi címert látok. Végigjárattam a kezemet a fafaragáson, és letöröltem a címerről a port. Lehajoltam, hogy közelebbről szemügyre vegyem. Azon egy hatalmas, erőteljes ló állt, szétterpesztett szárnyakkal, és a szájában tartott valamit, de nem tudtam pontosan megállapítani, hogy mi lehet az. A címert körbe fonta egy bevésett szöveg, de az hogy mit írtak oda, kivehetetlen volt. Az ujjamat beletöröltem a rövidnadrágomba, hogy letisztítsam róla a port és tovább sétáltam a folyosón. Számoltam a lépteimet, miközben utat vágtam magamnak a pókháló-dzsungelben. Tíz lépés után egy fordulóban találtam magamat, aminek a végén egy lépcső kapott helyet. A fordulóban megtaláltam a következő villanykapcsolót, így azt is felkattintottam. A tekintetem végigsiklott a lépcsőn, majd lassan, óvatosan ráléptem az első fokra. Görcsösen kapaszkodtam a korhadt korlátba, mintha képes lenne biztonságot adni. Minden egyes lépcsőfokra óvatosabban léptem, a ház állapotából kiindulva attól tartottam, hogy az egyik még le talál szakadni alattam, de a deszkák a nyikorgáson kívül nem tettek mást. A lábam még akkor is remegett, amikor megérkeztem a kis helyiségbe, ahova a lépcső torkollott. A fal mentén kezdtem el araszolni, és kézmagasságban járattam végig rajta a kezemet, míg végül megtaláltam a következő villanykapcsolót is. A lámpa fáradtan pislákolt, de sikerült annyi fényt kiadni magából, hogy megnézzem, hova érkeztem. A berendezési tárgyak itt sem okoztak csalódást, hiszen az egész szoba árasztotta magából a fényűzést és a hajdani gazdagságot, még így, romos állapotban is. Közelebbről megszemléltem a bútorokat, majd a tekintetem megállapodott egy könyvespolcon, amin roskadoztak a vastag, bőrkötetes könyvek. A polc előtt egy ütött-kopott fotel állt, díszes, barokkot idéző fafaragással díszítve. Odaléptem a falra erősített bútordarabhoz, hogy közelebbről szemügyre vegyem annak tartalmát...(folyt. köv.)
