SZÉPIRODALOM

1

Tudom jól, a születésnapom ünneplésére készülnek, a 964-re! Annak ellenére, hogy nem szeretem a figyelmet magamra vonni, látom az arcukon, hogy titkolóznak és egy ünnepségre készülnek. Drága Judith és Alma cinkosok. Soha egyetlen alkalmat sem f

Carnavon nem értette miért volt kihalt a város. Két óra tűnt el az életéből. Pontosabban, nem tudta mi történt ez idő alatt.

Óráján megnyomta a gombot és egy kellemes érzéki női hang suttogta: 18 óra 44 perc és 10 másodperc.

Korábban, 16 óra negyv

Emlékeim, mint két tükör

egymással szemben a falon,

sok végtelen szobát látok,

s benne végtelen a plafon.

Beljebb jutva minden kisebb,

oly sokszor láthatom magam,

s az utolsóban eltűnök,

mint ifjúságom és nyaram.

Minden egyre kisebb benne,

beljebb érve a lá

Ki vagyok én?

Honnan jövök?

Semmit nem tudok.

Nem tudom honnan és mióta…mióta? Egy örökkévalóság. Nem volt semmi csak én.  A mindenség. Egyedül. Minden üres. Mozdulatlan. Az örökkévalóság. Csak a g

Láttam a fényt a víz tükrén lobogni,

lábam alatt kövek, köztük a tegnap,

álmokkal rakott utakat tapostam,

s minden léptem egy árnyékba fúlt csak.

Egy gyűrt levélben régi szó maradt,

kopott betűk, mint törött ablak üvege,

olvastam volna, de az i

Mondjátok meg nekem, mi lesz akkor,

ha elnyel mindenkit ez a vak kor,

ha gépek mutatnak utat,

s az elme vakon kutat, -

mi lesz akkor,

ha ember álmokat nem lát, nem sző,

hová tűnik el az ígért szebb jövő?

Mondjátok meg nekem,

lesz, hogy senkinek nem

Ti hajnalokban születtek,

hol csillag alszik, fény ragyog,

hol rétek ringnak csendesen,

s az árny átlépi a napot.

Ti hordjátok a múlt neszét,

a völgybe hulló lágy szelet,

a béke hangján szóltok még,

ha elfogyott a lélek-zet.

A föld, a tenger, m

Egy vonaton ülve hallgatom, 

hogy ritmusra kattog a kerék,

tűnődve nézem önfeledten,

ahogy szalad felém a vidék.

Mint boldogan hintázó gyermek,

szállok a gyorsuló táj felett,

és tovatűnnek egyre messzebb

száguldó házak, fák, ligetek.

Talán íg

Ott, ahol a szél sem jár,

amerre a fény csak emlék,

egy árny ring az ég taván,

 elrebben a madárnyi lét.

A part egy alvó, halk levél,

szél susogja álma ring,

hajnal ujja vízbe mártva,

köröket húz — s rád tekint.

A csend itt több, mint hang és

1.

New York tompa zaja nem csillapodik éjjelre sem. Ahogy kinéz az ablakon, az autók, közlekedési lámpák, reklámok fényei. A toronyházak ablakainak mozaikjai érdekes, számára mégis megszokott látványt nyújtanak. Egyik nap ugyanolyan, mint a másik, m

Lenn a föld kövén, hol a Hold didereg,

sóhajt a szél, s egy padra telepszik,

koldul az éj, néhány csillag remeg,

árva magány, ami vállamon feslik.

Lépteim halkan az utcán suhannak,

a híd alatt némán alszik a fény,

boltívek árnya a vízre borulva,

Mindig légy becsületes, mondogatta apám,

hogy jó szívvel feküdj le, ő ezt hagyta reám.

Nevetni, ó, nevetni hogy tudott az anyám,

a jókedvet és a mosolyt ő hagyta reám.

Apám tanítása a mindennapi kenyér,

s anyám mosolya ez a könnyű kis költem

Az éj fáradt arccal nyújtja ujját

barázdált lángmezőkön át billeg

 a létezés fösvény útja felé.

A holdat ketté szelte egy felleg,

torz gallyak között remeg az álom,

rövidke pórázon nyüszít a csend.

Alagút lámpája tompán hallgat,

vastag fénye ke

Ma éjjel ismét nem aludtam,
beszippantott a net eseményhorizontja.
Erről a sötét mezsgyéről nehéz visszatérni,
a gravitáció itt olyannyira erős, nem enged elszökni.
Ezt a vonzerőt csupán a felkelő nap fénye oldja fel,
vagy amikor felhang

Anyám, míg élt, sírt, nevetett,

apám, míg élt, tette dolgát,

és milyen szegény az élet,

ez is szolgált, az is szolgált.

Nekik is köszönöm: Élek,

és hogy vagyok, aki vagyok,

s hogy végleg elszenderülnek,

fáj, hogy egyedül maradok.

Beállok én is a sorba,

sz

Költőnek lenni egyszerű dolog,
Le kell írni, ami él és mozog,
Rímre és ritmusra faragni kell,
S mint fa, végül a vers is kizöldell.

A költészet legyen egy égi jel,
Mely a szerelemmel is egybekel,
S ki belül gyűjti a gazdagságot,
Szívvel álmodik egy

Gyenge karral magadhoz öleltél,

szégyenpír éledt  szájszéleden,

azóta eltelt sokszáz nyár és tél,

minden elmozdult,

 ám a szerelmünk nem.

Sorsunk félremoccan,

életvégi,

a halálban gyűjt erőt

mindig újra megszületni.

Csengery Attila – napi gondjain elmélázva – eladásra váró házuk félé autózott. Vissza kellett kapcsolnia a gázvezeték nyomásszabályzóját, közeledett ugyanis a hideg idő, és legutóbbi látogatásakor nem tudta beindítani a kazánt. Mivel Attila látott

Az utca a városfal tövében álmatag, csendes. A körbástyát elhagyva néhány pillanat után a Sétatérre ér. Szeretne leülni egy padra, úgy, hogy a dóm kőtömbjeire is rálásson és a tizenöt percenként megkonduló plébánia kis harangját is jól hallja, majd e