Egyre már az iszapos,
homályos közegben
posványosan tocsogva,
a bizonytalanul csúszkáló
falak váratlan az
ember fejére nőhetnek,
s be is szippantanak;
alaktalanná lett ígéretek,
örvénylő labirintus-spirálok
kisstílű hálóiban, akár
az
Szokásos rozsdásodásnak indult, ősz elei munkanap. A katonásan fegyelmezetten álló panellakások tövében kicsit tolakodóan húzódik meg egy kicsinyített bankfiók, és sajnos közvetlenül mellette egy amolyan átlagos, semmitmondó rácsozott biztonsági abla
Irgalom zúgából megkereshetne
még pár jóbarát;
sikátorok mélyén kóbor,
vesztett-kutyák nyüszítenek.
Jó volna, ha láthatatlan
védőmellény gyanánt
egy őrangyal még
megvédhetne a bajoktól.
Hitvány korok, méltatlanná
lett évtizedek – még így is –,
túlélnek majd en
A csönd a semmiből
visszadomborodva még visszanézne,
ám nem merészel;
őrzi önző Gorgó-zúzódásait,
felülről csorog le lassan,
akár a melasz-lé,
megcsöndesült,
tomboló vihar-orkánok
háborognak még egyre
az elveszettnek hitt
belső Lélek börtönfalain.
A f
Megvan már jó pár éve, mikor – annak idején -, nyári vakációzás közben Ferihegy kettes termináljában megfigyelhettem őt: a szélhámost munka közben.
A kissé túlzsúfolt emberforgatagban az enyhén zümmögőhangú légkondicionáló olyan barátságosan fogadott,
Számos Antal azon a napon különös, de kétes értékű népszerűségnek örvendett. A pályakezdő tanár eddigi fogadóóráit csak néhány szülő látogatta, most azonban gyökeresen megváltozott a helyzet.
Alig tette ki lábát a tanári szobából, máris mellette te
Ez a ködös, mogorva reggel
már aligha űzi vissza
a megalkudott éjszakát;
a félig felébredt kómás fej
leszívesebben még visszabukna
a zsongító álomba.
Benn a Ninivei város szívében
patkány-csordák dáridója mellett
egyre inkább
szirupos söté
A nem-látszat kicsinyes,
egykedvű metafóráit
a lyukas fény is alig háborgatja;
aprócska egérlyukak
sem készülődnek senki
emberfia fogadására.
Ugyan, minek is tennék?!
Az ember akár a sztoikusan
szemlélődő, vagy épp csupán
kíváncsi turista járkál
a sorsfordítók
Jól ismerem én a hajdanán
volt Ninive-szagú város
összes kicsinyeskedő szennyesét;
falak s kapuk már régóta
nem fognak kezet velem,
nem fordítják arcukat felém
se boltívek, se házsorok.
Hajnali robotban még elég
vánszorog, akár egy meztelencsiga
egy-két csukl
Azt sosem szabadna hagyni,
hogy az Ember elvesztve
Sorsát megadja magát,
vagy hátat fordítson unottan,
lusta közönnyel a nemesnek,
a Jónak, s nem válogat
– de már mindent tűrten,
alázkodva elfogad;
hogy eltakarja hajótörött,
barázdált Janusz-arcát, ha kérdezi
Alig várta, hogy beköltözzék a Dózsa György úti KOLESZ-ba! Már csak azért is, mert korai kamaszkora óta úgy érezte magát a Nógrád megyei kis faluban - ahol bezzeg mindenki ismert mindenkit, akár a rosszpénzt -, hogy a legtöbb rokona és ismerőse, mint
Kiléptem az egyetem hatalmas, kétszárnyú ajtaján, és megcsapott a januári hideg szél. A hajamba kapott, és barna, hosszú fürtjeim tekergőzni kezdtek a fejemen, hasonlóan Medusa kígyóihoz. Fázósan összehúztam magamon a kabátomat, és épp a kesztyűmért
Barátom Tibor kisétált a nemrégiben épített lakópark társasházának emeleti felvonójából. S bár azt mondják sokan, hogy a lépcsőzés egészséges, ő megmaradt a lift mellett, elvégre az ember csak nem fog negyvenfok melegben, erős páratartalom mellett fe
Szakadt szivárványok,
hátrányos, leszakadt maradéka,
lecsúszott árnyék didereg
sikátorok kihalt udvarán.
Tarkabab, vagy épp elhasznált
ruhacsipesz a szajha-lélek,
mely bármi áron tűrni s túlélni
tanít meg.
Ide-oda ütődik a szánalmas életrostán,
s mint haldokl
Két álomgyönyörű hölgy beszélget az egyetem mélyföldszintén, tehát közvetlenül a felszín alatt, mintha szándékosan szeretnék kikerülni a legtöbb érthetetlen, avagy újonnan érkező, ügybuzgó, kíváncsiskodó embert, aki előszeretettel bámulják meg őket
Ül
Az önmagát is megégető,
néma téboly, mely test
s lélek porából hajdanán
vétetett előbb-utóbb önmagát
kikészítve, foszlányokra tépve,
ordítva szólít a hang:
minden ember-élet ára
jócskán magas,
mégha el sem hiszik.
Elvánszorog bús-mélán
egy-egy bekötött-szemű
cs
Összekuszált, zsibbadt
lelkünk még egyre
kibogozhatatlan lebeg
– de vigyázat, meglehet
már nem is annyira sokáig.
Bordáink börtön-ketrecében
a szív megállíthatatlan
dübörögve ver, küszködik,
mintha csak félálomban,
hibernált kómában kellene
eltűrni álom és éb
Egymást gáncsolva, tolva-lökve
valósággal elemésztődnek már bele;
olcsó aranyforintokért
nem lenne muszáj, se kár,
Janus-arcú lelkiismerettel is
egyre nehezebb a zsigeri Lét
kicsinyes szamárlétráján
való tartósnak becézett
életben maradás.
Rejtélyes
