Zilahy Tamás bejegyzései (2)

Sorrend
ALKOTÓ

„Ez a harc lesz…”/ 1

12637480458?profile=RESIZE_400x
A buszos

 

Akinek ilyen barátja van, mint én, annak már nincs szüksége ellenségre.

Feri nagy barátja volt az alkoholnak és a nikotinnak, de egyszer csak, hatalmas akaraterővel, egy csapásra eldobta az üveget, a cigarettát és majdnem a kanalat is. Váratlanul leszokott mindenről.

Itt a recept, de ne kövessétek!

Feri sok-sok éve nyugdíjas buszsofőr. Hogy legyen valami mellékese, gondnoki állást vállalt egy házban. Ült sznobéknál a portásfülkében, és köszönt, vagy visszaköszönt. Hetente egyszer fel kellet mosnia a lépcsőházat. Ennyi volt a projekt. Kis kuckójában katonás rendben sorakoztak a sörös dobozok. Estére a katonákból szelektívek lettek.

Nem múlt el nyomtalanul az alkohol és a nikotin áldásos hatása.

Fájni kezdett a lába.

És egyre jobban fájt.

Már egész nap csak ücsörögni tudott, meg inni, mert az kézzel is remekül ment neki.

Hetente egyszer, amikor a napja volt, többnyire én mostam fel helyette, hogy megtarthassa az állását. Időnként rádörrentem, hogy menjen már el az orvoshoz, és nézesse meg a lábát. Mindig mondta, hogy ez semmiség, mert csak beütötte. Hát persze hogy hazudott. Nemcsak nekem, magának is.

Aztán egyszer elment titokban, majd amikor ez kiderült, valamit kamuzott nekem és a családjának, hogy mi a baj. Semmi vész. Talán lábnátha. Az orvos, amint azt később megtudtam, azt mondta neki, üszkösödik a lábujja, és le kell vágni.

Egy alkalommal, amikor nem tudta felvenni a cipőjét, megláttam a lábujjait. Már mindegyik fekete volt.

Valamit próbált lenyomni a torkomon, de már ezt nem nyeltem be.

A szokásos mélységes empátiámmal szóltam hozzá:

– Feri, adj egy filctollat!

– Minek?

– Majd meglátod, meglepi.

Odaadta a filctollat.

-Tűrd fel a nadrágodat! – kértem.

Megtette.

Három vonalat rajzoltam a lábára egymás fölé.

– Mi ez?– érdeklődött kíváncsian.

– Ez, kérlek, egyfajta óra – biológiai óra. Ha az első csíkot eléri az üszkösödés, térdből vágják le a lábadat, ha a másodikat eléri, akkor combból vágják le, ha pedig eléri a harmadikat, akkor felveszed a néhai előnevet.

– Nem értem – mondta.

– Akkor hadd pontosítsak. Te, egykomám, elszívtad és megittad a lábadat. Meg fogsz dögleni – így most már érted? – magyaráztam kíméletesen.

Nagy nehezen elértem, hogy kórházba menjen. Miután közölték vele, hogy amputálni kell a lábát, hazaszökött, de nekünk azt mondta, hogy csak kezelésre kell járnia.

A családja szerette volna ezt elhinni, ezért el is hitték. Én nem annyira.

És beütött a krach. Egyik reggel elvitte a mentő. Már félrebeszélt. Nem volt mese, a tagadás korszaka lejárt. A gondos kórházi ápolás következtében ott helyben kapott egy kisebb agyvérzést, amit nem vettek észre. De szerencséje volt. Ahogy mondják: az alkoholista mindig a talpára esik, vagy valami ilyesmi. Megúszta egy kisebb bénulással, amit aztán kitornásztattam belőle. De menjünk sorjában.

Mikor jobban lett, levágták a lábát, persze már combból. Depressziós lett. Mindennap meglátogattam. Vigasztalhatatlan volt. Nem akart tovább élni. Fogalmam sem volt, mit lehet ilyenkor tenni. Gondoltam, viszek be neki az írásaimból, hátha felvidítja. Olvasni mindig szeretett.

Bevittem hát neki az „Elfekvő” című eposzomat. Lehet, hogy nem volt jó választás, mert már az elfekvő részlegen feküdt. Mikor meglátta a nővérke, elég furcsán nézett rám. Gondolom, azt hitte, én vagyok az egyik potenciális örökös.

Valami csoda folytán kezdett jobban lenni. A családja azon problémázott, hogy mi legyen azzal a cipőjével, amelyikre már nincs szüksége. Mi van, ha meglátja a kettőt, és tudja, hogy már nem kell neki kettő? Mi van, ha csak az egyiket találja? Eszébe jut, hogy már csak egyet tud felhúzni?

Persze a probléma megoldását rám bízták.

Feri világéletében rossz természetű, kiállhatatlan és irigy ember volt. Ráadásul szarrágó is.

Mindkét cipőjét eldugtam.

És eljött a nap, amikor végre felállhatott. Keresni kezdte a cipőjét.

– Hol a cipőm? – fordult hozzám.

– Ferikém, az az igazság, hogy te már élni sem akartál, ezért úgy gondoltam, nem lesz rá szükséged. Feltettem a Vaterára, hogy legalább valamit keressek én is rajtad, ha már ilyen gyász ér bennünket.

Iszonyú méregbe gurult.

Végre!

A régi irigységének szárba szökkenése az élni akarás első jele. Derekasan üvöltözött velem, de nem bántam, csak vigyorogtam rá.

– Ferikém – mondtam csillapításképpen –, hazudtam.

Megenyhülve nézett rám.

Indítottam a következő rohamot, kicsit a smucigságára apellálva.

– Szóval hazudtam, amikor azt mondtam, hogy hazudtam.

Elkerekedett a szeme, vörösödött a feje. Mielőtt ismét megütötte volna a guta, folytattam:

– Csak az egyik cipődet cseréltem el.

Kis kapzsisággal a szemében, de érdeklődve figyelt.

– Szóval van itt az osztályon egy kollégád, akinek mostanra szintén másfél lába lett. Egyforma a méretetek. Elcseréltem a cipőtöket, és elkértem a címét. Mostantól együtt járhattok cipőt vásárolni.

Elégedetten vigyorgott. Szinte megdicsért, de persze nem tette. Eddig sem volt az a dicsérgetős fajta.

Aztán nézegetni kezdte az „új” cipőjét. Rám tekintett, és pofátlanul azt mondta:

– Ez csak egyik fele!

– Mégis mit gondolsz, miért hívják ezt félcipőnek? – kérdeztem. – Mert a másik fele a kollégádnál van.

– Igazad lehet, de mi van akkor, ha kapok egy műlábat?

Megmérgelődtem, hogy lehet valaki ennyire szarevő. Ingerülten válaszoltam.

– Na, idefigyelj, bazmeg! Ha lesz műlábad, akkor keresek egy olyan partnert neked, akinek mind a két lábát levágták, és akkor vele mehetsz cipőt vásárolni.

Simán elhitte, megnyugodott.

Én is.

Mikor már jött-ment, újabb bajok támadtak.

Te Tamás! Holnap hozzál be sört, megünnepeljük, hogy újjászülettem.

– Ha még egyszer kiejted a szádon azt, hogy alkohol kell neked – üvöltöttem a fülébe –, elveszem a mankódat, összetöröm, és szalonnát sütök rajta. Na, abból majd kaphatsz. Megértve?

– Meg – mondta megjuhászodva –, de te azért ihatsz?

– Naná, de nekem még rengeteg lábam van.

Új témát dobott be.

– Van nálad cigi?

– Van, és…?

– Hol tudnék füstölni egyet?

– Apukám, ha rajtam múlik, te már csak a krematóriumban fogsz füstölni – mondtam biztatóan.

Téma lezárva. Se alkohol, se cigaretta.

 

 

„Ez a harc lesz…”/2

 

„Kicsi kocsi újra száguld”

 

Elérkezett a várva várt elbocsátás napja. Barátom már napok óta készült rá. Más ilyenkor körbejárja a beteg társait, mindenkihez szól egy jó szót. Megköszöni a nővéreknek a fáradozásukat, és persze az orvosoknak is legalább egy köszönömöt mond. Szóról szóra, majdnem minden így történt.
Bemelegítésképpen először a takarítónőkkel veszett össze, aztán a betegtársakkal, de sorra kerültek a nővérek is. Majd az orvost megvádolta, hogy két centiméterrel többet vágott le belőle, mint kellett volna. Sikerült kiharcolnia azt, amit egészséges korában. Mindenki utálta. Tehát felgyógyult.

Hazavittük, és otthon folytatta a gyógyulást. Napról napra jobban lett. Már élénk társasági életet élt. Először a gyógytornászt kurvázta le, majd a műlábast jelentette fel.

Aztán megint hullámvölgybe került. Depressziós lett és életunt. Meg akart halni. Néha már azon kaptam, hogy kedves a feleségéhez. Ez már a vég, gondoltam, mert eddig, ha jókedvében volt, csak annyit tudott kedveskedni neki, hogy Zzzzsuzzzsa néni, te egy mafla tót vagy!

El voltam keseredve. Meg fog halni a barátom. Már csak félórákra kelt fel. Alig evett.

Egy nap aztán megelégeltem ezt az apátiát. Felmentem hozzájuk, kikaptam az ágyból, és betettem a roki kocsiba.

– Na, figyelj, Feri, lemegyünk a kocsmába az alkoholista haverjaidhoz.

– Miért? – kérdezte elhaló hangon.

– Mert hogy lehetsz annyira paraszt, hogy nem búcsúzol el tőlük, mielőtt felborulsz?

Nagyon hiú ember volt, és ez megtette a magáét. Nem akarta, hogy sajnálják. Kihúzta magát, és megengedte, hogy felöltöztessük. Sőt a feljelentős lábát is magára követelte. Betettem a kocsiba, és levittem az utcára. Tavasz volt. Ragyogott minden. Láttam, hogy örül neki. Persze soha nem vallotta volna be. De ez most nem érdekelt. A trafikban vettem neki egy újságot. Sok hónapja nem látott ilyet. Olvasgatni kezdte, majd váratlanul azt mondta:

– Tamás! Vigyél egy kicsit körbe a környéken.

Nagyon megörültem, de nem mutattam.

– Figyú, Feri – mondtam –, mit képzelsz, én nem a Budapest by nightnál dolgozom, de egy sörért körbeviszlek.

A smucig beleegyezett. Csak ámultam-bámultam. Gyanakvóan ránéztem. Talán rosszul van? De nem. (Hál’ istennek.)

Már egy órája raliztam vele, amikor bekanyarodtunk a kedvenc kocsmájába, ahol harminc éve törzsvendég. A hideg tavaszi szél kicsípte az arcát, már szinte egészségesnek látszott.

Hatalmas ovációval fogadták egykori szesztestvérei. Már közelített is felénk az első családtag, kezében egy pohár sörrel.

– Ferikém, húzd le a felépülésedre – mondta az ember.

Ez a ritka helyek egyike, ahol még nem ismertek, így ideje volt bemutatkozom. Felálltam, kivettem az ember kezéből a sört, és megittam.

– Na, figyelj ide, jóember! Ha még egyszer alkoholt mersz hozni a Ferinek, kitépem a kezedet, és a hátadba szurkálom. És – néztem körbe – ez a többiekre is vonatkozik.

Morgolódást hallottam az asztalok felől, majd felállt a kocsma bajnoka. Odatántorgott hozzám. Egy kiló muslicát rám lehelve kérdezte:

– Miért, ki vagy te, apukám?

– Jól mondod, mostantól én vagyok az apukátok, és a rossz gyerekeket elfenekelem.

 

Azóta már hetek teltek el. Mikor van időm, elmegyek a barátomhoz, és letologatom a kedvenc gladiátorképzőjébe. Megiszunk egy-két sört. Ő a női változatot (alkoholmentes), én a fiúsabbat. Ha jókedvem van, akkor rálehelem a nikotinnal vegyes alkoholillatot. Pia, cigi együtt. Hadd élvezze ő is egy kicsit.

Már ritkábban találkozunk. Megáll most már a saját lábán is. Felépült, nincs szükség rám.

Hetente egyszer megkeresem. Bent ül a kocsmában, és osztogatja az észt. Leülök mellé, és elbeszélgetünk. Szinte teljesen jól van. Meghízott, kipofásodott, és ugyanolyan szemétláda, mint a betegség előtt volt. Kiállhatatlan, lehetetlen természetű vénember.

Ő az én barátom.

Mindig féltem, hogy egyszer csak visszaesik. Köztudott, hogy az alkoholista soha nem szokik le a piáról, csak egy időre abbahagyja.

Eljött a nyár. Rekkenő hőség borítja el a Margit körutat, és rettentő szomjúság borítja el az agyamat. Véletlenül (á, dehogy) a barátom kocsmája felé veszem az irányt. Körbe sem nézve a pulthoz lépek, és kérek egy pohár sört. Valami furcsa van a levegőben. A gyerekeim elcsendesülnek, csak kocsmai főhős köszön rám bátortalanul.

– Szia, apa!

Humora, az van, meg kell adni.

Megpillantom barátomat a sarokban, éppen a sörét igyekszik eldugdosni.

– Feri, a kurva nénikédet!

Elveszem a sört előle, és lecsapom a pultra, hogy ezerfelé fröccsen.

A pultos erélyesen rám szól.

– Itt, kérem, mindenki azt iszik a pénzéért, amit akar.

– Kussolj! – vetem oda barátságosan. – Nem látod, te barom, hogy levágták a lábát? Mit tippelsz, miért? Mert az ilyen hiénák, mint te, húsz forint jattért gyilkolásszák az embereket.

Bújik az ember a sörcsap mögé. Látja, hogy a legszívesebben kirángatnám onnan.

– Feri, kapd a hónod alá a mankóidat, és gyerünk!

– Hová megyünk? – kérdi megszeppenve

– Nem tudom – vakargatom a fejemet –, talán kiviszlek a villamossínre, és elfutok a mankóiddal. Minek neked évekig szenvedni megint, rendezzük el egyben, én meg majd kegyeletileg leülöm.

Megszeppenve követ. Felülünk a 6-os villamosra. Majd átszállunk az 59-esre. Valamit sejt már, és szólni akar. Nem hagyom.

Farkasréti temető, főbejárat, mondja a villamosrádió. Leszállunk.

– Iparkodj, ne maradozz le, itt téged már várnak! Próbafekvésre viszlek.

Megyünk vagy negyedórát, mikor megállok.

– Itt jó lesz? – kérdem.

– Mi lesz jó?

– Hamarosan ez lesz az állandó lakcímed. Ülj le ide – vezetem egy padhoz -, és szoktasd magad a látványhoz. Déli fekvésű sírhely, panoráma a mennyországra. Add ide a mobilodat! Neked nemsokára úgysem lesz térerőd.

Odaadja. A mankóit pedig elveszem, és köszönés nélkül elindulok kifelé.

– Barátom, itt hagysz?

– Nem vagyok a barátod – szólok vissza.

Eltűnök a szeme elől, majd a másik úton visszamegyek mögé. Közben felhívom a fiát.

– Gyere kocsival faterodért, a Farkasréti temetőbe!

– Mit csinál ott?

– Gondolom, a jövőjét tervezi – és elmesélem neki a történetet.

Tíz perc múlva ott a gyerek. Felkapja a cuccot, és hazaviszi.

Én meg hónom alá csapom a mankókat, és kiugrálok velük a temetőből.

Nekem sem árt egy kis gyakorlás, mert iszom és dohányzom is.

Most egy darabig mosolyszünet van. De persze mindig tudom, mi van vele.

A napokban csörög a telefonom. Ő az. Felveszem.

– Itt az Úr hangja – mondom.                                                                       

Jóízű nevetés a túlsó oldalról.

– De jó, hogy hívsz – folytatom -, éppen virágot akartam vinni a sírodra, mert most olcsó.

– Gyere a kocsmába, valamit akarok mondani. Hol vagy?

– Itt, az első asztalnál, te vaksi malac.

Átülök hozzá. Kezet fogunk.

– Nagy hírem van, Tamás, holnap jön meg az elektromos kocsim. Csak… – mondja szemlesütve – nem tudom használni, míg nincs akadálymentesítés a lépcsőn.

– Nagy hírem van, Feri, éppen most betonoztuk le a fiaddal, míg te itt pompáztál.

– Barátom! – mondja hálás tekintettel –, meghívhatlak egy pohár sörre?

– Nem vagyok a barátod! Mi ez az ömlengés? Barátom is, meg sör is? Rosszul vagy?

Másnap megérkezett álmai kocsija. Ügyes kis szerkezet. Akkus, és metál piros. Tekintetével, kezével körbesimogatja. Örül neki.

– Na, menj egy kört buszos – biztatom. Felül rá, és pillanatok alatt eltűnik. Kinyílt előtte a világ.

Megharcoltunk érte.

Én érte, ő meg maga ellen.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Szájhősök (részlet)

10943756860?profile=RESIZE_400xRészlet a most megjelenő könyvemből.
 
Ne vegyétek reklámnak, mert senkinek nem adok belőle, mindet én fogom elolvasni. :)
 
 A borító Sebestyén Hedvig karcolata.
 
Elfekvő XVII. rész
 
(Egy kupleráj dolgos hétköznapjai) 
Létező személyekkel és megtörtént eseményekkel való bármilyen hasonlóság nélkülöz minden alaptalanságot.
Színhely: Románia, Sepsiszentgyörgy és környéke.
Idő: a kilencvenes évek vége.
A forradalom utáni röpke tíz év alatt rengeteget fejlődött a szolgáltatóipar. Eme bájos kisváros is jeleskedett az idevonzott turisták teljes körű kiszolgálásában. Természetes férfiigények szó szerinti kielégítése céljából lakályos kupleráj nyílt. És ahogy a szocializmusban kezdődtek a propagandaszólamok, itt is lehet így kezdeni a történetet. Akkor hát, kezdődjön így.
Ma már dolgozó népünk egyszerű gyermekei is megengedhetik maguknak, hogy kuplerájba vigyék a kosztpénzt. Mi is megtehettük. Csak mi a szállásköltségünket vittük oda.
A történet eleje nem is olyan fontos, de azért vázolom. Magasságos főnökünk így szólt hozzánk:
– Srácok, Romániába kellene menni egy papírgyár számítógép-hálózatát kiépíteni és beüzemelni. Idő van rá elég. Bepakoltok, és reggel indultok. Járt már valaki közületek Romániában?
– Én voltam, legalább húszszor – mondom –, sőt, ami azt illeti, ’87-ben örökre kitiltottak onnét.
– Ez jó ajánlólevél – mondja. – Milyen pénzük van?
– Játék.
– Hogyhogy?
– Szart sem ér.
– Akkor mi kell?
– Elnökök arcképe. Abraham Lincolntól Michael Jacksonig, sok szimpatikus grafika.
A lényeg az, hogy kiénekeltem a főnök zsebéből ezer dollárt. Kipengette.
Kicsit bizalmatlanok voltunk a dollárral szemben, így rögtön ki is próbáltunk egy ötvenest. Remekül működött. Egyszerű fekete mágia volt. Papírból folyadékot csináltunk, és piszkosul berúgtunk. Na, ja, érthető, az utazási láz.
Négyen voltunk. Négy szakember. Három sofőr, meg én, mint tolmács.
Mindig hasznos, ha valaki ismeri a nyelvet a határon onnan is.
Én kiválóan tudtam, és ők is jól beszéltek magyarul.
Másnap hajnalban, ahogy terveztük, nem indultunk el. Délután sem. Minek? Az első éjszaka árát már megittuk. Túl vagyunk rajta. Összehangoltuk a mobilokat. Egyszerre kapcsoltuk ki. Majd azt mondjuk, Romániában naponta csak egyszer van térerő. Ez igaz is. Mindig van, sőt jobb is, mint itthon, de ezt csak később vettük észre. A főnök soha. Ő csak a számlát vette észre.
Harmadnap este váratlanul elindultunk. Hipp, hopp, és már ott is voltunk. Szóval, tizennégy óra árkon-bokron.
Délelőtt érkeztünk meg.
Irány a bank, mert egy darab játékpénzünk sincsen. Száz dollárt akarunk beváltani. A nő, bár érti a magyar szót, nem szólal meg magyarul. Románul magyarázza, hogy csak húszat tud beváltani. Odaadom a húszast. És csak ömlik belőle a román szó, abba sem akarja hagyni. Elkéri az útlevelemet. Jegyzetel belőle, majd végre kitölti a papírt. Elém tolja, és mutogatja, hogy írjam alá. Gyöngybetűkkel ráírom: „a kurva anyád”, és visszatolom. Elakad a lélegzete, és fizet. Született tolmács vagyok.
Az utcán megtudakoljuk, hol váltanak még be dollárt. Egyöntetűen a piacot ajánlják. Odakocsikázunk. Kiszállunk a zsibvásárban. Hirtelen megszőkült a kolléga. Az ajtót gondosan becsapja. A kulccsal együtt, és persze a tartalék kulccsal is. Ahogy illik: télen a jégoldó a kesztyűtartóban.
Én vagyok a tolmács, nekem kell intézkedni. Megállok a piac sarkán, és elkiáltom magam:
– Húszezer lejben (300.- Ft) fogadok, hogy senki nem tudja kinyitni a kocsit kulcs nélkül!
Néhányan rámozdulnak a dologra. Gondolom, gyakorló kocsifeltörők, de persze Daciában utaznak. Ez meg Mazda. Kiválasztom a legrosszarcúbbat. Nem volt könnyű.
– Te – mondom –, te nyerted meg a projektet, nekiláthatsz.
Elővarázsol a zsebeiből egy fűrészlapot és egy kalapácsot. Nekilát tökölni vele. Rossz nézni a technikáját.
Megunom a vacakolását.
– Add már ide, bazmeg, azt a kalapácsot… gyalázatos, amit te művelsz. Kiveszem a kezéből, és ugyanazzal a lendülettel be is ütöm vele a pillangóablakot. Benyúlok, és kinyitom az ajtót. Ezalatt a másik kollégám, aki nem tudott a kulcsmizériáról, beül a túloldalról. Ott nyitva volt.
Az emberünk meg csak ácsorog.
– Mi van, öreg? – kérdezem.
– A pénz – nyögi ki.
– Te hülye vagy – mondom én –, nem látod, milyen bajt csinált az a kurva kalapácsod, és még van pofád pénzt is kérni?
De most már munkára, mert a pénzt át kellene váltani. Visszamegyek a kikiáltóhelyemre. Felteszem a kérdést.
– Emberek, van valakinek dollárja?
Csak sóhajokat hallani. De jó lenne, ha lenne, és ilyenek.
– Na, nekem van – mondom – eladó dollárom.
Elém lép egy húsz év körüli, rosszarcú kölyök.
– Én vennék maguktól – mondja.
– Mennyi kell, bankárkám? – kérdem pironkodva.
– Mennyi van?
– Elég.
Leszámolok egy százast, persze csak a saját kezembe. Mohón nyúlna érte.
– Ezt most elviszem a főnökömnek, és tíz perc múlva itt leszek a pénzzel – mondja nekem.
– Kisfiam, ilyen csak a tarka képes mesekönyvben van, én nem a lábbal akarok üzletet kötni, hanem a fejjel – vakkantok rá.
Úszott a bulija, de aztán meglepetésemre így szól:
– Jöjjenek velem, elmegyünk a főnökhöz.
Megérkezünk egy kávézóhoz. Meghitt kis helyiség. Halk beszélgetés, bévül iskolás lánykák kevergetik az italukat. Hellyel kínáljuk magunkat, meg whiskyvel. A srác az asztal mellett áll. Nem hívom meg semmire. Ez szigorúan üzleti kapcsolat. De aztán megszánom.
– Gondolom, nálatok sem szoktak munka közben inni? – kérdem.
– Néha azért igen – rebegi.
– Ez nem az az eset – mondom –, de most már lássuk a főnököt.
Némi habozás után kinyögi.
– Jöjjenek fel.
Hülyék nem vagyunk. Ketten lent maradnak a pénz nagy részével, mi meg ketten felmegyünk az emeletre. Benyitok a helyiségbe. Egy csapat kurva emeli ránk szűzies tekintetét. Puszit dobok feléjük, majd egy hatalmas szívet rajzolok a levegőbe. Ezt megértik, ebből már sejthetik, hogy nem vagyok nyeretlen kétéves. A főnök elénk jön. Megszokott éjszakai figura. Ismerős nekem, én is neki.
Hamar kiderül, hogy Pesten ugyanarra az éjszakai egyetemre jártunk. Beszédbe elegyedünk.
– Mi járatban? – kérdi.
– Munka – mondom.
– Az baj – néz szánakozva.
– Tudom – ismerem be. – Szóval, dollárt akarunk beváltani, meg, gondolom, a kollégáim elropogtatnának egy-két lányt früstökre.
Tudod, vidéki gyerekek, és most először csöppentek bele a mézesbödönbe.
Korrektül beváltja a dollárt, aztán jó szórakozást kíván.
Elmenőben megfogom a karját, és magamhoz húzom.
– Te öreg, valami orvos azért jár ide?
– Naná, mit gondolsz, azok hol kúrnak?
– Ne szórakozz velem, nekem ezekkel a srácokkal dolgoznom kell. Nehogy valami tripperbányát akassz a nyakunkba.
Rámutat két lányra.
– Azok tiszták.
Megbeszéltük.
Megérkezik a két elárvult lenti srác is. Inni kezdenek.
István kollégám már nagyon részeg. A kettő per egyes lányba beleszeretett. Valami pénzmozgást is látok. A tarifa száz dollár két órára. Istenem, ezt palira vették! Mi a fenét tud csinálni két órán keresztül? Legfeljebb, ahogy elnézem, aludni. Nem szólok bele, az ő szerelme, az ő baja.
Eltűnnek. Időnként előkerül a lány. A kollégám sehol. Majd egy óra múlva részeg vigyorral megérkezik.
Csóválom a fejem, de nem szólok. Két órát fizetett ki. Ömlik belőle a szó. Csak mesél, mesél, és mesél. Hogy milyen aranyos ez a kislány, egy igazi tündér, és ártatlanka. Képzeljük el, hogy olyan szégyellős a lelkem, hogy még a lámpát sem engedte felgyújtani, és ragaszkodott ahhoz, hogy csak hátulról.
Na hiszen. Ez hülye.
– Figyelj, te marha – mondom neki. – Van fogalmad róla, hogy kit keféltél meg?
– Miért? – kérdi részeg-bambán.
– Hogy miért? Hát azért, bazmeg, mert amíg te fent kefélted a csajt, addig az itt volt lent. Egyáltalán biztos vagy benne, hogy lány volt? – kérdem csak úgy, beszaratásképpen.
Rápillantok az órájára. Elröppent az idő. Talán túlságosan is. Neki valami angyal átállította az óráját a helyi időre. Plusz egy óra. Magyarul: plusz ötven dollár. Megmérgelődöm, és intek a kettő per egyes lánynak.
– Cafi, ide gyere!
A lány hozzám sompolyog. Nyújtom a kezem.
– Az ötvenest!
– Miért?
– Mert átbasztad a barátomat, és elállítottad az óráját. Egy órát lecsaltál a fuvarból. Az engem nem érdekel, hogy ki volt vele, de te ideadod az ötvenest.
A bűntudat szemernyi jele nélkül beleejti az ötvenest a kezembe.
– Most pedig odatipegsz a pulthoz, hozol egy üveg whiskyt a pénzedből, és iszunk a magyar–román barátságra.
Elmegy és hozza.
Körbepillantok, és látom, pezseg az élet. István kollégám, aki az előbb még buzgón mesélte élményeit, édesdeden alszik. Feri és Laci, egymásba öntve bátorságot, győzködik a kettő per kettes kurvát.
Feri érdekes ember. És nagyon gátlásos. Mikor valaki idegennel beszél, nemegyszer előfordul, hogy dadogni kezd. Soha nem fog dűlőre jutni a csajjal. Nagyon úgy néz ki, hogy ma szűzen érkezik haza. Hacsak valami csoda nem történik. Laci húsz év körüli srác, igen sekélyes szókinccsel. Kíváncsian figyelem, mit hoznak össze ketten a hölgyeménnyel. Két kispályás. Valami azért mozdulni látszik. Feri heves integetésbe kezd felém. Odaballagok. A lány rám mosolyog. Ez pokoli volt. Hiányzik a négy metszőfoga. Ez ám a munkatárs. A srácoknak szólniuk sem kell, sejtem már, hogy mit akarnak tőle.
– Baj van? – kérdem.
– T-t-t-tamás, elkelne egy kis segítség – dadogja Feri.
– Ketten már elegen vagytok egy éhes szájra – mondom vigyorogva.
– Á, nem, d-d-d-dehogy, nem erről van szó. K-k-k-kérdezem a hölgyet, h-h-h-hogy mennyiért vállal egy o-o-o-orális szexet, d-d-d-de ezt nem érti.
– Mi meg nem tudjuk elmagyarázni neki – segít be Laci.
– Csak erről van szó? Mi sem egyszerűbb – és a lányhoz fordulok.
– Figyelj csak, nemtudomhogyhívnak. Mennyiért kapod be a kollégám farkát?
– Ötven dollár – mondja.
– Ne vadulj – nézek rá szigorúan –, annyiért már én is.
De csak köti az ebet a karóhoz.
A srácok közben súgnak-búgnak, majd Laci előáll a farbával.
– Kérd meg a főnököt, hogy ennyiért kettőnket rendezzen le a csaj. Az úgy már baráti ár.
– Felebaráti – mondom.
Bemegyek a főnökhöz.
– Te – mondom neki –, az a retek ötven dollárért lenne szájhős, de ezt kicsit sokallják a srácok. Nem lehetne, hogy ennyiért mind a ketten beleférjenek?
A főnök bánatosan ingatja a fejét.
– Sajnos, fiúk, ez nem megy, mert ő a feleségem.
Melegség tölti el a szívemet. Szinte tapintható a kemény férfiból áradó szeretet a párja felé. De az asszonyról is süt, hogy olyan bújós fajta.
– Mit javasolsz, hogy a srácoknak ne állva kelljen elaludniuk?
– Itt, a benzinkútnál van két külsős munkatársnő, ők végzik az aprómunkát, vidd oda a fiúkat. Ez amolyan gyorssegély-szolgálat.
Megköszönöm, és távozom. Szólok Ferinek és Lacinak, hogy öt perc múlva jöjjenek utánam a benzinkúthoz. Addig én megtekintem a felhozatalt, mint vidékiek a vásárvárost.
Kiballagok a tetthelyre. Két igencsak ismerős lányka ácsorog az út szélén. A testvérek, Rita és Zita. Melléjük állok, és komótosan rágyújtok. Nem szólok hozzájuk, csak szívom a cigit. Még mindig olyan hülyék, mint voltak, nem ismernek meg.
– Gondolom, ti is az éjszakai buszra vártok – mondom mosolyogva.
Az egyiknek halvány értelem pislákol a csepp agyában. Lassan felismer. Összesúgnak, majd egyszerre ugranak a nyakamba mindketten.
– Tamás, mit keresel itt nálunk? – csicsergik.
– Hoztam nektek nyalókát – intek a két közeledő haverom felé.
– Milyen fajtát? – kérdik kíváncsian.
Istenem, ezek még mindig olyan sötétek!
– Milyen fajtát, milyen fajtát? – mormogom.
– Lányok, ne tegyetek korai síromba – mondom fájdalmasan, és elmagyarázom nekik a teendőt.
– Itt van a nyalóka ára – és a kezükbe nyomok egy-egy tízdollárost.
Elindulnak a srácokkal egy nem messzi zöldellő tájra.
Addig én iszom egy narancsot a kútnál. Elmerengek.
Istenem, szegény kis kurvák, hát, ők is az út szélén végezték. De ez itt már az útjuk vége. Lejön a pásztor a hegyekből gyapjas farokkal, és vele is elmennek. Már mindenkivel, és gombokért.
Lassan hajnalodik.
Érkeznek a párocskák, most már csak laza kötelékben. A srácokat elküldöm, hogy majd mindjárt utánuk megyek.
A lányok még egyszer odajönnek hozzám.
– Emlékszel, Tamás – mondják nagy szemmel –, még színházba is elvittél bennünket. Nem felejtettük ám el.
Nem, a francokat, mindent elfelejtettetek. Azért vagytok most itt.
– Menjetek haza – nyújtom feléjük a kolléganőjüktől elkobzott ötvenest. Ez kb. egy bangladesi falu éves jövedelme. – Pihenjetek egy hétig, aztán nézzetek valami állás után.
Tudom, hogy nem teszik, de nyugodtabb így a lelkiismeretem, ha van még egyáltalán.
– Na, sipirc haza – csapok a fenekükre.
Csókra nyújtják a szájukat.
– Köszönöm – mondom –, de ezt most kihagynám.


Olvass tovább…