Herczeg Zoltán bejegyzései (3)

Sorrend
ALKOTÓ

Az én múzsám

Mézszínű asszony a múzsám
- negyed évszázada már -
Az Ő szerelme burkán
nincs semmilyen határ...
Mézszínű asszony a nőm,
s a nap, ha pirítja,
bőre forró, mint a főn,
haját bodorítja.
Akácméz szín az egész teste.
Nem is bőr az, hanem bársony!
A természet jól kicselezte,
ebbe öltöztette nyáron.
Vaddohány - virágméz árnyalattal
Hosszú sörénye koronája,
porcelán füleit gonosz akarattal
minduntalan bugyolálja.
Tenger az, mely a partra hullámot ver,
festetlen arcát, mint ráma egy képet
beszegni mer,
De nem haragszom érte, gyönyörködöm.
Beletúrok néha fojtott szenvedéllyel,
s amíg vár a számtalan öröm,
ez méltó elégtétel.
Nem csak színe méz, az illata is az,
az íze is, unni lehetetlen nektár,
s mint az incselkedő, játékos tavasz,
néha elfut egy picit, de aztán megvár.
A múzsám - a mézszínű asszonyom -,
ránctalan képet hordoz bennem,
bársonyán pusztul, kiég a gyom,
nem él meg a tökéletesben.
Annyi mindent elvett tőlem az Isten,
de megszánt, s nem koncot dobott;
Egy mézszínű múzsát,
s vele ezernyi boldog pillanatot.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Fentről, a semmibe...


10843590669?profile=original

Hogy ropog! Figyeled?
- szűz a lelke még -,
olyan jó, olyan jó szag
van, ahogy megnyílik az ég.

Hátrahajtom fejem, úgy állok
csiklandva csipked a sok pihe,
ártatlan hullottak pillámra
fentről, - a semmibe.

Nincs céljuk, csak útjuk.
Ezer tűként szúrják át az eget,
s mielőtt bőrömön cseppekké lesznek,
mind kissé megremeg.

Spike, a loncsos korcsom
- Ő kísér e korai sétán -,
akár egy szöcske, ugrál a hóban,
amikor megáll, mint Istenére, néz rám.

Leguggolok hozzá,
fejét hízelkedve az ölembe fúrja,
ez a - bárhová - kóborlás,
a boldogság - szinte - giccses útja.

Úgy lépkedünk a fák között,
ahogy azt teszi két régi, jó barát,
utunk a fehér horizontba vész,
ragyogása ezernyi fény-karát.

Szavak nélkül, egyszerű csenddel,
nehézzé ázott bundáink alatt,
s e békében, a hajnali ég rejtekében,
élvezzük a ránk hulló havat.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Téli nyugalmam

Téli nyugalmamÖreg asztalom lapján nyugtatom kezemA vén fa lakkja karcos, kopott, fénytelenS a tenyér, mely rajta megpihen,elfáradt márMint a macska szájából szabadult egér,kéklő ereimben is csak kódorog a vér,lassan vánszorog amíg szívemig elér,elfáradt márVajon teljesült e minden álmom?Vajon volt e értelmem ezen a világon?Lelkem önnön szolgám, s egyben jó királyom,elfáradt márS ím hallgataggá lettem, -szótlannak valóMit mondanék, az csupán gügyögésre jóCsend legyen hát! …, mert a szó-hajóelfáradt márS halkan tovább ring egy nyugodt tengerenMost nem próbál vihart kavarni téli szellemem,csak hallgatom dalotok, mint madáréneket,ha eljön a nyár
Olvass tovább…