Mint ahogy semmi sem jelezne jobban,
Fenn a Hold vérben fürdik, lángra lobban,
Úgy múlik rajtam is a gyenge, kósza fény,
S egy csepp az arcomon ajkaimhoz ér;

Tollamon keresztül születik a szó,
Lelkemből bugyog, szememből áradó,
És lám, sós víz mossa bús arcomat,
Éhező rémekkel vívom harcomat;

Szívemet fojtó, szorító kínhalál
Szárnyaim kezeivel marja, húzza,
Belőlem bomló életet inhalál,

Bőrömet feszíti, karmával nyúzza,
És én őrjöngve szenvedek - visszajár -
Míg boldogságom száz darabra zúzza.