SZÉPIRODALOM

Ferike az ifjú titán álmokkal küzd régen,

övé lesz majd minden, mi szép, földön és az égen.

Meghódítja ő a Hannát, a szépséges leányt,

viszkit isznak, ha megnőnek, s nem az undormányos teát.

Harmadik általánosban járnak mind a ketten,

a leánykán

az ismert nyílegyenes síneken hoz
a szürkülő idő kéretlen ékszerdobozába
alabástrom-szilárd mozduló emlékezettel
délelőttök borongva elmosodódott
bárányfelhői kísérnek a városba
mezei virágok illatozása a lélekben
mikor felköszönt az állomáson
váratl

mert nincs már csatlakozás
csak a naftalinba tett megszentelt
vágyak felszakadozott szövetei
az álmok boltíves félhomályában
a málnaszínű apró szemafor húny ki
mikor tizennégy kora nyarán
az utolsó elment zöld-sárga vonat
után a há

kerekké simult kavicsok
tükröződnek a múlhatatlan
tavaszi esők örömkönnyei
hullása megannyi csöppjének
végtelenjében megannyi
evangéliumi ékes rom
mosolygó tekinteted
itthagyott szemfedője
rejti mikor egy földönfutó
sors építőköveit mégis
oly tünéken

a járdák galambjárta öreg pora
szegett szárnyú elsuhant
évekre lett írva elmosódott neved
béke ahogy a feneketlen kút mélyére
nézel ki tudja mennyi áldott s
édes hajnalodó pillanat esővize
veszett ott el s bedobott égi
kacatok esési pályája dereng
s

halódó gyöngyvirágok igéző illata
még szív-tengerszint fölött tétován mosolyog
egy feledésbe merülő érzés törött kupola
ahogy már a Styx lidércfényes vizeivel telt
találkozások és elválások rozsdás pinceajtóin át
a lelkek alagsora félhomán

Bernáth Aurél képe alá

részvétlenség s részvét holt arcai szűnnek
ellopott szemfedők már-nem-rejtette
elillant Janus-i sugarakkal egyazon érme
két oldalán lassulón lopakodó rozsda
komor hűvös ünnepe eldobott homlokok
maszatolódott kevély szívek még a Styxe

Bortnyik Sándor képe alá

ahol egy kicsit egykor volt macskaköves út lejt
bólints szürkéskék emlékeimre mit az Idő fölszed
s fekete kandeláberek szökő félhomálya övez
idegen gázláng szikáran idegen de szívnek ismerős
álma még nem világol csak a ro

Nemes Lampérth József képe alá

mert beleáll konokul a szívben vöröslőn forgó ittlét
a zöldekbe zordul őrzik ráomlanának felavatott egek
kékjei hűsen de szelíden alatta lombtalan fák mutatva
az izzó erők belső koronáit ahogy világol az árva jelenlét
é

Csontváry Kosztka Tivadar képe alá

a roppant türelem lassuló csendben
nyújtózó élő hagyatéka titáni fények
s árnyékai megkövült arca a konok
emlékezésnek vág kopár itt hagyott
kegyelmet zordon tűnődő felhők
takarásában álmom mi égszínkéken

Vagyok a vágy, mely
mindig rád szomjas,
vagyok egy könyv, hogy
mindig engem olvass.

Vagyok a gondolat,
akkord egy gitáron,
álmodó szívemet
boldogan kitárom.

Csillag vagy nekem,
mely éjszaka ragyog,
hajnalpír méhében
szívem érted vacog.

Te vagy a

Az ágyánál álltam és elengedtem a kezét...
S közben figyeltem halkan búcsúzó, könnyes tekintetét.
Ő soha, soha nem engedte el kezem,
Féltett, óvott mindig türelmesen,
Cserébe ócska hálám simogatta,
Mégis... most mégis utoljára
Kezem szorosan fogta, s

Az őrület árnyéka

Ünnepek, szózatok, felemelő fények,

csodájára járunk, mi egyszerű lények.

Imát zengünk álmodón, örömtől zsongva,

színes ködben tündököl a tisztesség szobra.

E szobor mögül kilesünk a ködöt hessegetve

hogy kutató lényünk, a gyönyört megk

Lennék vágy, mi benned ringna,
elmerülnék álmaidba,
erdő szélen, lennék patak,
eloltanám a szomjadat.

Lennék hold, az éjszakában,
hűs árnyék, a forró nyárban,
rossz kedvedben, lennék remény,
ha sötétben jársz lennék a fény.

Madár dal, mely hozzád

Hatvan év felett is
lehet szép az élet,
őszi virágzásban is
szomjazik a lélek.

Hatvan év felett sem
fakulnak a csodák,
megújuló hitünkből
reményt lel a világ.

Hatvan év felett is
szükség van a bókra,
szerelmes szívből nyíló,
boldogító szóra.

Hatvan év felett is
h

(Földim születésnapjára)

Elmúló éveid
múzeum csarnoka,
sorakozik benne
számtalan tétova
gondolat s mestermód
megcsiszolt kőszobor.
Hetvenkét év-emlék
nem lehet búskomor.

Simítanád őket,
ám kezed didereg,
az ifjúkor elszállt,
a derék megremeg.
Bá

Félő kézszorítások melegét
manapság már egyre ritkábban,
talán csupán csak kivételes
alkalmakkor kínálja fel
egy-egy eltévedt, kézfogó kéz;
afféle meggyökeresedett szokás,
de egyáltalán nem segíteni vágyó szándék,
melyben ideiglenes körülmények
közt

A megbuktatott életek
ördög-mosolyával még
egyre vissza-visszajárnak
az itthagyottakat újból
megkísérteni; kijátszák
életvesztő tartot-kártyáikat is,
ha azon múlik kihez is
pártolhat istenigazán
a kisstílű vakszerencse.

Egyre inkább sóvá

Eltávolodnak, elszakadnak
tőlünk a dolgok, barátok,
emlékek, s tárgyak,
csupán a növekvő veszteség
az egyedüli fontos.
Nem szükséges már mozdulatlan,
elérhetetlennek tűnő
örökkévalóságokba kapaszkodni,
ha nincs kivel megoszthatná
az ember belső lelk