Egyre csak gyűltek a temetetlen álmok,

reményem zsúfolta polcaimra őket.

Emlékem botlik, amíg sorait nézem,

feledés pókjai erős hálót szőttek.

Legrégebbit nyitom, féltő óvatosan,

kisiskolás szempár mosolya úgy éget,

évtizedek múltán is varázsos

Sötét az éj,
                                                     (már milyen is lenne,
                                                     ilyen neki a természetje,
                                                     hacsak nem ott fenn lennénk

Még sokáig mögöttem álltál,

kényes láncok reszkettek rajtad,

mint ki zokogót fösvényen tréfál,

mély szakadékok csapássá haltak.

Az összes porhüvely maga rabja,

vad csillapíthatatlan égi rög,

míg sorsát időmértékkel szabja,

  bénult lelke súlya al

Te mindig szerettél a reflektorfényben állni,
Én hátul szerényen a homályban várni,
Te a nyüzsgő városban voltál boldog,
Én a kertekben, ahol szúrnak rózsabokrok,
A te szemedben a világ szépsége csillog,
Az én szívemben a láthatatlan, évezredes tit

        

Halálunk oka a növekvő entrópia.
Spontán folyamatok nyeldesik el
a kezdeti, erőteljes kontrasztokat.
Évről évre homogénebbé válunk,
feloldódnak bennünk az emlékek.
Halmazunkban végül már nem lesz
szeretet, harag, sóvárgás és hála

Pórusaimba ivódó lélegzeted,

 még mindig bennem lüktet,

bármennyire duzzog is a szó.

Fonáktalan vagy,

 a legbensőségesebb,

szerelemből adni tudó.

Közeledben leomlik az erkölcs, 

a pillanat saját ujjába harap,

egy porladó eszméletlenben,

száj szájra boldogan

Kapaszkodnál az időbe,

de minden csak rágja tested,

mint rossz kerítés, kidőlve

te is csak utad kerested.

S ahogy az eső földet ér,

a mi utunk is csak ennyi?

Rövid az élet, s köt a vér,

boldog aki tud szeretni!

Ki melletted áll, fogd kezét,

innen nem v

Ma elcsodálkoztam, ahogy felnéztem az égre én,

milliárd csillag egy pici szempárba hogy belefér,

és mégis a messzeség, a távol oly határtalan,

a föld, mint porszem a végtelenben milyen súlytalan.

Elcsodálkoztam, ahogy szerelemmel néztelek én,

e

Számtalan alkonyati szennybe botlok,

falakat mászó íves plakátokba,

titkukon millió kérdőjel fodrok,

mind részleteit veszített műhiba.

Sugaras csillagokért kapaszkodnak,

kabátjuk mélyén fullasztó nőszirom,

hátuk mögött meztelenek a talpak,

 álm

Néma álmod, az vagyok, ha kéred,
Vagyok fény, mely árnyékodra téved,
Pohár, melyet érint gyönyörű ajkad,
Múzsád, gondolataid közt sugallat.
Vagyok, aki vagyok, szél repíti lelkem,
Gyönyörű szívedbe titkon belelestem,
Láttam álmod, egy igaz, tiszta

Újra este lett.
Fáradt a test,
a lélek szelíd
csendbe merül,
s asztalomra szent
gondolat kerül:

Szereteted hirdeti,
áldott a pillanat,
öröm a perc, mialatt
meghitt nyugalom
szórja szét utamon
drága kincseid…

Már érezlek,
hallom a Hangod:
élő mondatok

táncoló gyertyaláng lennék,

mely a szobádban lobogna,

égő vággyal belelesnék

titkon a gondolatodba.

kihallgatnám, hogy mit mesél

szíved rejtett, néma vágya,

szerelmetes lángod lennék,

vágyaidnak pilleszárnya.

(Átírt változat)

Szeretném megköszönni Porosz

Élet-halál forog, miként az orsó,
Egymást váltják bölcső-koporsó.
Ez az élet... létünk kincse,
Élünk, halunk, aztán semmi sincsen?

Az anyag elvész, mint pára reggel,
Elszáll a köd is, ha a nap felkel.
Ilyen a lélek is, ha be van zárva,
Tud

Életednek nincsen párja,
Te magad vagy a csoda!
Csodálatos, hogy így megszülettünk,
S ebben gyönyörködni nem szűnök soha.

A szívünk, ahogy oly piciket,
Aprókat ütemre kalapál,
Dobog, dübög kopogtat,
De a testnek ez mégse fáj.

Ahogy a rüg

Lehetnék zeneszerző,
lehetett volna sok szép dallamom,
de szeretet nélkül olyan lett volna,
mint zengő érc vagy pengő cimbalom.
Ismerhetek titkot és tudományt,
írhatok szép rímes verseket,
de mit sem ér, ha üres a szív,
ha nincs benne szeretet.
Nem ér semmit

Mint két zöld fenyő,
Egymás mellett állunk,
Életvidám, jó kedéllyel
Összeér az águnk.

Fény fürdet minket,
Egy öreg, ócska lámpa,
Erőt ad, hitet,
Ha nem látnálak, fájna!

Világol az este,
Éjjel se homálylunk,
Egymás szívét lesve
Összeér

Néhány csöndes óra után,

a távolban harang kondul,

fény suhan a Hold udvarán,

a térre tejfehér hó hull.

Meleg otthonokba lép az est,

könnyű leplét földre teríti,

lángnyelve a falra árnyat fest,

 a fenyő zöld ágát bontja ki.

Együtt a család apra

Minden, ami jó és szép, mit átélhet
Ember, mérhetetlen talány nekünk.
Kilépve a végtelenbe, a láthatatlan
Világra már nem lát tekintetünk.

Az élettervező, az "öreg korú", ki
Színpad mögött rendezi a világot,
Akit még senki sem látott, és
Ak

Vékonyra gyalult életek vagyunk,

lazuló csavarok a lét falán,

jövőnkkel a jelenünkbe tiprunk,

bennünk topog százmillió talán.

Szerkesztett atomrengeteg füstje

fut az örök tér szélmalma felé,

a dacoló lelkek bizarr üstje,

dús keblű ételeket oszt