SZÉPIRODALOM

fakult név

fagyott arc

csak a fal

amin túl

valaki lélegez

*

foltos kezem

üres

mégis

szorít

egy hangot

 nem mondtam ki

*

az ajtó nem kérdez

visszanéz

mint én

ha senki sincs

az vagyok

akit elfelejtettél

mielőtt találkoztunk

Úgy tesz, mintha fájna

neki az én megbántásom

Nem hittem, hogy elárulja

legszebbik színes álmom

Vártam őt, s ittam minden szavát

gondolatban futottam vele

erdőn és mezőkön át

Tenyerébe adtam

minden kincsemet

s ezen ő most

gúnyosan nevet

Becsület

Ha közelre nézek, a semmi
Ha távolra, csak a homály

Nem szeretem magam
nem szeretem az életem
csúf tükörben csúf magány

Képtelen vagyok ellene tenni
elvesztettem harcos kedvemet
Egyre csak azt érzem, hiszem
hogy senki sem szeret

Ha lelkem mélyére

Elveszve

Másképp lehetett
volna
csak ügyelnem
kellett a jóra
de fárasztó volt
jó „gyereknek” lenni
menni akartam
mindenhonnan
menni csak menni

Észrevétlenül
szakadék szélére
léptem
zuhanok a mélybe
sziklák
körülöttem

Sikítanék
de úgyse hallja
senki
versemet most porba
í

Egyetlen támasza botja,
oly riadt, mint
a törött szárnyú madár.
Ránc szabdalta arcán
árnyak.
Hazátlan árva, s csörömpöl
benne a magány.

Napfényt varázsolnék minden sötétségbe,
fákat, hegyeket másznék meg, s jutnék fel az égbe.
Ott elővenném színes ceruzámat,
s rajzolnék, rajzolnék, hogy elmúljon mindenféle bánat.

Istent, ha kérem, biztos eljut hozzávezető imám,
vagy csak úgy

Furcsa álmom volt az éjjel,

eltűnt a földről a gyűlölet,

nem fizetett senki vérrel

és kivirágzott a szeretet.

Utcán kristályfény pompázott,

mindenkinek szívében öröm,

sok torok békét kiáltott,

és nem kapart tíz ujjal köröm.

Az ember nem lett fark

Furcsa játékot űz velem az élet
Sorakoznak az eltűntnek hitt emlékek
Mintha minden nap új fiók nyílna
Egy-egy tört pillanat a vállamat húzza
Felötlik mi voltam, s mivé lettem
Hideg a kezem, a szívem, a lelkem
Házam ereszén pattog a semmi
Jó lenne fut

sajgó ujjakkal fogom ceruzámat
rosszkedvű betűk gurulnak elő
a mondatok nem értik a szót
valami jót kellene írni végre valami jót
elvesztek a gyerekkori társak
letűntek korszakok izgalmai
velük verseim is
s az üveghegyen túli mesevilág
vadul táncoló

Jó volt apámmal kutatni az égi csodákat,
hallgatni, hogy futott mezítláb, s hogy vág a
bazalt-szegénység barázdát a meztelen
talpra, ahogy most futok én is a köveken
nagy iramban, sérthetetlen,
s mindig elhittem, kevés nem lehetek.

De elenge

megtanulta a kötést és az oldást
sorok közé búbánatot szőni
csomózni titkokat makraméra
s horgolni reményt ahol nincs

ma már csak foszló emlékeket foltoz
össze-vissza öltve gondolatait
de megsimogat remegő kezével
és szívemet szívével hímezi ki

keszekusza égen
csilli-villi felhők
azt gondoltam régen
sosem leszek felnőtt

sosem leszek felnőtt
futok csak a réten
csilli-villi felhők
követnek az égen

követnek már régen
keszekusza égen
csilli-villi felhők
állok jaj mint felnőtt

állok jaj mint

bohócruhát hogyha öltök
s krumpliorrot ragasztok magamra
és ostoba vigyort festek ajkamra
ahhoz ugyan mi közöd

szakadt nadrágomon tarka folt
blúzom gyűrött kissé ósdi
na és, miért, nem ez a módi?
arcomon inkább láss mosolyt

ha a fejemen át

fűszál se rezdül madár se moccan
emlék-maradt otthonok romokban
könnytelen kiégett szemű ablakok
vakok lettünk... nagyon vakok

Milyen isten gondolt ki engem,
s ha kigondolt, mi végre?
Hagyott megszületnem,
gyerekkoromból kinőni is.
Ennyi lenne az ég hatalma?
És mi végre pörös szám,
ha szavaim csak süket fülekre találnak?
Hála. Hol lakik bennem? Nincs?
Nyomorult, s konok vag

Álomba zuhant a város,
szemüket lehunyták az ablakok.
Súlyos függönyök mögött
szunnyadó alakok.

Egyedül én vagyok ébren,
legalábbis így gondolom.
Gyufa sercen, lángra lobban.
Cigarettafüst időz az arcomon.

A bánat, a kőkemény évek
rajtam