SZÉPIRODALOM

mert nincs már csatlakozás
csak a naftalinba tett megszentelt
vágyak felszakadozott szövetei
az álmok boltíves félhomályában
a málnaszínű apró szemafor húny ki
mikor tizennégy kora nyarán
az utolsó elment zöld-sárga vonat
után a hármas kötés szétperz

kerekké simult kavicsok
tükröződnek a múlhatatlan
tavaszi esők örömkönnyei
hullása megannyi csöppjének
végtelenjében megannyi
evangéliumi ékes rom
mosolygó tekinteted
itthagyott szemfedője
rejti mikor egy földönfutó
sors építőköveit mégis
oly tünéken

a járdák galambjárta öreg pora
szegett szárnyú elsuhant
évekre lett írva elmosódott neved
béke ahogy a feneketlen kút mélyére
nézel ki tudja mennyi áldott s
édes hajnalodó pillanat esővize
veszett ott el s bedobott égi
kacatok esési pályája dereng
s

halódó gyöngyvirágok igéző illata
még szív-tengerszint fölött tétován mosolyog
egy feledésbe merülő érzés törött kupola
ahogy már a Styx lidércfényes vizeivel telt
találkozások és elválások rozsdás pinceajtóin át
a lelkek alagsora félhományában mindö

Bernáth Aurél képe alá

részvétlenség s részvét holt arcai szűnnek
ellopott szemfedők már-nem-rejtette
elillant Janus-i sugarakkal egyazon érme
két oldalán lassulón lopakodó rozsda
komor hűvös ünnepe eldobott homlokok
maszatolódott kevély szívek még a Styxe

Bortnyik Sándor képe alá

ahol egy kicsit egykor volt macskaköves út lejt
bólints szürkéskék emlékeimre mit az Idő fölszed
s fekete kandeláberek szökő félhomálya övez
idegen gázláng szikáran idegen de szívnek ismerős
álma még nem világol csak a ro

Nemes Lampérth József képe alá

mert beleáll konokul a szívben vöröslőn forgó ittlét
a zöldekbe zordul őrzik ráomlanának felavatott egek
kékjei hűsen de szelíden alatta lombtalan fák mutatva
az izzó erők belső koronáit ahogy világol az árva jelenlét
é

Csontváry Kosztka Tivadar képe alá

a roppant türelem lassuló csendben
nyújtózó élő hagyatéka titáni fények
s árnyékai megkövült arca a konok
emlékezésnek vág kopár itt hagyott
kegyelmet zordon tűnődő felhők
takarásában álmom mi égszínkéken

Nézem, ahogy a kötélen száradnak a
ruhák, amikor beléjük kap a szél, és a
csíptetők balettjét, ahogy ide-oda
táncot járnak.
Dagadnak a lepedő-vitorlák, és a
friss mosás illata elér hozzám.
Felvetted az ingemet. Részese lettél a
fájdalmaimnak, ú

Vagyok a vágy, mely
mindig rád szomjas,
vagyok egy könyv, hogy
mindig engem olvass.

Vagyok a gondolat,
akkord egy gitáron,
álmodó szívemet
boldogan kitárom.

Csillag vagy nekem,
mely éjszaka ragyog,
hajnalpír méhében
szívem érted vacog.

Te vagy a

Az ágyánál álltam és elengedtem a kezét...
S közben figyeltem halkan búcsúzó, könnyes tekintetét.
Ő soha, soha nem engedte el kezem,
Féltett, óvott mindig türelmesen,
Cserébe ócska hálám simogatta,
Mégis... most mégis utoljára
Kezem szorosan fogta, s

Az őrület árnyéka

Ünnepek, szózatok, felemelő fények,

csodájára járunk, mi egyszerű lények.

Imát zengünk álmodón, örömtől zsongva,

színes ködben tündököl a tisztesség szobra.

E szobor mögül kilesünk a ködöt hessegetve

hogy kutató lényünk, a gyönyört megk

Lennék vágy, mi benned ringna,
elmerülnék álmaidba,
erdő szélen, lennék patak,
eloltanám a szomjadat.

Lennék hold, az éjszakában,
hűs árnyék, a forró nyárban,
rossz kedvedben, lennék remény,
ha sötétben jársz lennék a fény.

Madár dal, mely hozzád

Hatvan év felett is
lehet szép az élet,
őszi virágzásban is
szomjazik a lélek.

Hatvan év felett sem
fakulnak a csodák,
megújuló hitünkből
reményt lel a világ.

Hatvan év felett is
szükség van a bókra,
szerelmes szívből nyíló,
boldogító szóra.

Hatvan év felett is
h

(Földim születésnapjára)

Elmúló éveid
múzeum csarnoka,
sorakozik benne
számtalan tétova
gondolat s mestermód
megcsiszolt kőszobor.
Hetvenkét év-emlék
nem lehet búskomor.

Simítanád őket,
ám kezed didereg,
az ifjúkor elszállt,
a derék megremeg.
Bá

Félő kézszorítások melegét
manapság már egyre ritkábban,
talán csupán csak kivételes
alkalmakkor kínálja fel
egy-egy eltévedt, kézfogó kéz;
afféle meggyökeresedett szokás,
de egyáltalán nem segíteni vágyó szándék,
melyben ideiglenes körülmények
közt

A megbuktatott életek
ördög-mosolyával még
egyre vissza-visszajárnak
az itthagyottakat újból
megkísérteni; kijátszák
életvesztő tartot-kártyáikat is,
ha azon múlik kihez is
pártolhat istenigazán
a kisstílű vakszerencse.

Egyre inkább sóvá

Eltávolodnak, elszakadnak
tőlünk a dolgok, barátok,
emlékek, s tárgyak,
csupán a növekvő veszteség
az egyedüli fontos.
Nem szükséges már mozdulatlan,
elérhetetlennek tűnő
örökkévalóságokba kapaszkodni,
ha nincs kivel megoszthatná
az ember belső lelk

Csavargós mellékutakon,
köhögős sikátorokon,
pincefalakon át szimatolni,
akár elkóborolt ebek,
szándék s megvalósulás közt
alázat s akarat
immár egyre áthidalhatatlanabb.

Az eszmélet sarkvidéki csápjai
még a mindennapok
bizonytalanná lett
ismeretlenségébe kapa