(Ez a "hőskoszakunkban" Földimnek írt sutkám napokon belül felnőtté válik. Ebből az apropóból és Tokio-sensei közelgő 68. szülinapjának előzeteseként osztom meg veletek.)
Ötven éves lettél – szóljon a vivát,
megiszunk ma minden szeszmentes piát,
c
Úgy tűnik, visszatértem...
Lelkesen lopom az életet,
intelligens gépek
vesznek rólam jelet.
Fölöttem árbócrúdon
hintázik – láthatóan serény –
infúzióspalackból
cseperész a remény.
Egy orvos érdeklődik
jó érzés ideát?
bírná már erővel
Még úgy maradnék itt veled,
part alatt, hol ring az árnyék,
léptet egymásra simítva,
ütemre, ütemet vált'nék.
Ha friss fényekkel táncolok,
nem tudok kijózanodni,
megégetett a csillagod,
lelkem tőled szívverésnyi.
fakult név
fagyott arc
csak a fal
amin túl
valaki lélegez
*
foltos kezem
üres
mégis
szorít
egy hangot
nem mondtam ki
*
az ajtó nem kérdez
visszanéz
mint én
ha senki sincs
az vagyok
akit elfelejtettél
mielőtt találkoztunk
Úgy tesz, mintha fájna
neki az én megbántásom
Nem hittem, hogy elárulja
legszebbik színes álmom
Vártam őt, s ittam minden szavát
gondolatban futottam vele
erdőn és mezőkön át
Tenyerébe adtam
minden kincsemet
s ezen ő most
gúnyosan nevet
Becsület
Ha közelre nézek, a semmi
Ha távolra, csak a homály
Nem szeretem magam
nem szeretem az életem
csúf tükörben csúf magány
Képtelen vagyok ellene tenni
elvesztettem harcos kedvemet
Egyre csak azt érzem, hiszem
hogy senki sem szeret
Ha lelkem mélyére
Elveszve
Másképp lehetett
volna
csak ügyelnem
kellett a jóra
de fárasztó volt
jó „gyereknek” lenni
menni akartam
mindenhonnan
menni csak menni
Észrevétlenül
szakadék szélére
léptem
zuhanok a mélybe
sziklák
körülöttem
Sikítanék
de úgyse hallja
senki
versemet most porba
í
Egyetlen támasza botja,
oly riadt, mint
a törött szárnyú madár.
Ránc szabdalta arcán
árnyak.
Hazátlan árva, s csörömpöl
benne a magány.
Napfényt varázsolnék minden sötétségbe,
fákat, hegyeket másznék meg, s jutnék fel az égbe.
Ott elővenném színes ceruzámat,
s rajzolnék, rajzolnék, hogy elmúljon mindenféle bánat.
Istent, ha kérem, biztos eljut hozzávezető imám,
vagy csak úgy
Furcsa álmom volt az éjjel,
eltűnt a földről a gyűlölet,
nem fizetett senki vérrel
és kivirágzott a szeretet.
Utcán kristályfény pompázott,
mindenkinek szívében öröm,
sok torok békét kiáltott,
és nem kapart tíz ujjal köröm.
Az ember nem lett fark
Furcsa játékot űz velem az élet
Sorakoznak az eltűntnek hitt emlékek
Mintha minden nap új fiók nyílna
Egy-egy tört pillanat a vállamat húzza
Felötlik mi voltam, s mivé lettem
Hideg a kezem, a szívem, a lelkem
Házam ereszén pattog a semmi
Jó lenne fut
sajgó ujjakkal fogom ceruzámat
rosszkedvű betűk gurulnak elő
a mondatok nem értik a szót
valami jót kellene írni végre valami jót
elvesztek a gyerekkori társak
letűntek korszakok izgalmai
velük verseim is
s az üveghegyen túli mesevilág
vadul táncoló
Jó volt apámmal kutatni az égi csodákat,
hallgatni, hogy futott mezítláb, s hogy vág a
bazalt-szegénység barázdát a meztelen
talpra, ahogy most futok én is a köveken
nagy iramban, sérthetetlen,
s mindig elhittem, kevés nem lehetek.
De elenge
megtanulta a kötést és az oldást
sorok közé búbánatot szőni
csomózni titkokat makraméra
s horgolni reményt ahol nincs
ma már csak foszló emlékeket foltoz
össze-vissza öltve gondolatait
de megsimogat remegő kezével
és szívemet szívével hímezi ki
keszekusza égen
csilli-villi felhők
azt gondoltam régen
sosem leszek felnőtt
sosem leszek felnőtt
futok csak a réten
csilli-villi felhők
követnek az égen
követnek már régen
keszekusza égen
csilli-villi felhők
állok jaj mint felnőtt
állok jaj mint
bohócruhát hogyha öltök
s krumpliorrot ragasztok magamra
és ostoba vigyort festek ajkamra
ahhoz ugyan mi közöd
szakadt nadrágomon tarka folt
blúzom gyűrött kissé ósdi
na és, miért, nem ez a módi?
arcomon inkább láss mosolyt
ha a fejemen át
