SZÉPIRODALOM

Azon sejtelmes, izzó mélységekből
kéklenek árva csóvái pillantásodnak, amely
szigorúan, de nem komoran végigmér,
talán decensen megállok benne, nem találtatva könnyűnek.
Csak az az álom hív, hogy Nálad lehessek mindig otthon.
Az ódon éjszaka árnyai

Sápadt, hosszan elnyúló fények a komód, s a rekamié közt.
Majdnem lakhatatlan már az a halott virágok illatát idéző
várakozás, hogy jönnél hozzám, de sosem érkezel. Cigarettafüstbe
ment talány holléted. Nem üzensz. Csak a kinti
őszülő nyárfán meg

üstökösszerű édeni villanás
odabújós szikrázó ékesszólás
égboltomon mit sem változat
az Alsó-Lővérek felől
csillagtalan az alkony
elszaladt s kihúnyt
káprázat angyalarcod

mintha a kezed érintését
éreztem volna kezemen
a nyitott ablakból távoli
avarégetések fanyar illata
áldatlan vak kegyelem
kora estét mutat az ingaóra
tegezett álmok s tegnapi hitek
horizontján a Napkorong
búcsúzva bevilágol
még egyszer szétnézek
elár

Ferike az ifjú titán álmokkal küzd régen,

övé lesz majd minden, mi szép, földön és az égen.

Meghódítja ő a Hannát, a szépséges leányt,

viszkit isznak, ha megnőnek, s nem az undormányos teát.

Harmadik általánosban járnak mind a ketten,

a leánykán

az ismert nyílegyenes síneken hoz
a szürkülő idő kéretlen ékszerdobozába
alabástrom-szilárd mozduló emlékezettel
délelőttök borongva elmosodódott
bárányfelhői kísérnek a városba
mezei virágok illatozása a lélekben
mikor felköszönt az állomáson
váratl

mert nincs már csatlakozás
csak a naftalinba tett megszentelt
vágyak felszakadozott szövetei
az álmok boltíves félhomályában
a málnaszínű apró szemafor húny ki
mikor tizennégy kora nyarán
az utolsó elment zöld-sárga vonat
után a há

kerekké simult kavicsok
tükröződnek a múlhatatlan
tavaszi esők örömkönnyei
hullása megannyi csöppjének
végtelenjében megannyi
evangéliumi ékes rom
mosolygó tekinteted
itthagyott szemfedője
rejti mikor egy földönfutó
sors építőköveit mégis
oly tünéken

a járdák galambjárta öreg pora
szegett szárnyú elsuhant
évekre lett írva elmosódott neved
béke ahogy a feneketlen kút mélyére
nézel ki tudja mennyi áldott s
édes hajnalodó pillanat esővize
veszett ott el s bedobott égi
kacatok esési pályája dereng
s

halódó gyöngyvirágok igéző illata
még szív-tengerszint fölött tétován mosolyog
egy feledésbe merülő érzés törött kupola
ahogy már a Styx lidércfényes vizeivel telt
találkozások és elválások rozsdás pinceajtóin át
a lelkek alagsora félhomán

Bernáth Aurél képe alá

részvétlenség s részvét holt arcai szűnnek
ellopott szemfedők már-nem-rejtette
elillant Janus-i sugarakkal egyazon érme
két oldalán lassulón lopakodó rozsda
komor hűvös ünnepe eldobott homlokok
maszatolódott kevély szívek még a Styxe

Bortnyik Sándor képe alá

ahol egy kicsit egykor volt macskaköves út lejt
bólints szürkéskék emlékeimre mit az Idő fölszed
s fekete kandeláberek szökő félhomálya övez
idegen gázláng szikáran idegen de szívnek ismerős
álma még nem világol csak a ro

Nemes Lampérth József képe alá

mert beleáll konokul a szívben vöröslőn forgó ittlét
a zöldekbe zordul őrzik ráomlanának felavatott egek
kékjei hűsen de szelíden alatta lombtalan fák mutatva
az izzó erők belső koronáit ahogy világol az árva jelenlét
é

Csontváry Kosztka Tivadar képe alá

a roppant türelem lassuló csendben
nyújtózó élő hagyatéka titáni fények
s árnyékai megkövült arca a konok
emlékezésnek vág kopár itt hagyott
kegyelmet zordon tűnődő felhők
takarásában álmom mi égszínkéken

Vagyok a vágy, mely
mindig rád szomjas,
vagyok egy könyv, hogy
mindig engem olvass.

Vagyok a gondolat,
akkord egy gitáron,
álmodó szívemet
boldogan kitárom.

Csillag vagy nekem,
mely éjszaka ragyog,
hajnalpír méhében
szívem érted vacog.

Te vagy a

Az ágyánál álltam és elengedtem a kezét...
S közben figyeltem halkan búcsúzó, könnyes tekintetét.
Ő soha, soha nem engedte el kezem,
Féltett, óvott mindig türelmesen,
Cserébe ócska hálám simogatta,
Mégis... most mégis utoljára
Kezem szorosan fogta, s

Az őrület árnyéka

Ünnepek, szózatok, felemelő fények,

csodájára járunk, mi egyszerű lények.

Imát zengünk álmodón, örömtől zsongva,

színes ködben tündököl a tisztesség szobra.

E szobor mögül kilesünk a ködöt hessegetve

hogy kutató lényünk, a gyönyört megk

Lennék vágy, mi benned ringna,
elmerülnék álmaidba,
erdő szélen, lennék patak,
eloltanám a szomjadat.

Lennék hold, az éjszakában,
hűs árnyék, a forró nyárban,
rossz kedvedben, lennék remény,
ha sötétben jársz lennék a fény.

Madár dal, mely hozzád

Hatvan év felett is
lehet szép az élet,
őszi virágzásban is
szomjazik a lélek.

Hatvan év felett sem
fakulnak a csodák,
megújuló hitünkből
reményt lel a világ.

Hatvan év felett is
szükség van a bókra,
szerelmes szívből nyíló,
boldogító szóra.

Hatvan év felett is
h