Tűz
szikra pattan
rőt láng lobban
lobog, lobog
egyre jobban
sárga szemmel
vörös hajjal
ezer ördög
ezer foggal
falja mind
a száraz ágat
szürke füsttel
táncot járat
Víz
csepp, csepp
cseppre csepp
langyos eső
cseper
Líra (97)
volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem
kértem dolgozzon nekem
ne legyen reménytelen
végső rostán kibukó
csepűrágást tanuló
sajnos hajthatatlan lett
folyton ellenemre tett
anyja ál
Langyos vágyakban unottan fürödve,
szívtelen ritmust rezegnek a dobok,
íztelen italom már szomjamat nem oltja,
parazsam hamu lett, csak az idő robog.
Hiteltelen csodák hitemet emésztik,
mert ördögi a szép, az áldozat is hazug.
Vándorútra keljek sze
Múltból szakított sóhajom még nagyon fáj, amikor újra és újra feltör a mélyből.
Árnyékként követ , oly sok éve már
s nem enged repülnöm.
Nem maradt semmim sem,
csak száraz faleveleket
gyűjtögetett a lélek:
kezedhez érnék, de a valóságtól félek.
Ablako
Hol mélyről böffent kormos lángot
sistergő kanóccal a gyertya,
s egy torka-zárt bacchusi látnok
száján a bor nem más, mint pletyka,
s a füst elönti egész egét
a pincébe rekedt sötétnek:
(csak verse marad némi ebéd
költő alatt a mérges mérleg),
ott s
Félálmomban egész voltam –
embermagas tükröt hordtam,
benne láttam másik felem –
köztünk feszült a félelem.
Míg sötétbe fúltan figyelt
szemem – lassan képedre lelt.
Elmosódó, pasztell fotó
vágyképzete – megnyugtató.
Veled talán eggyé váln
kerülget egy érzés
torz árnyékként követ
zavarnám világgá
úgy dobnék rá követ
mikor visszanézek
kushad mint a kutya
lábnyomom nyaldossa
pillantása gyufa
félek hogy tévedek
ám érzem a lényét
forgatja szemeit
szikráztatja mérgét
kabá
Mondd, hol, merre vannak a csodák?
Lesz -e még valaha nyugodt a világ...
vagy letördelt ágú faként kell élnünk
s végül mindennel majd csak megbékélünk?
A legszebb dallamot, ha gitáron játszod
kisimulnak -e homlokodon a ráncok?
Hiszed
Vártalak...
talán örök időktől fogva
Téged vártalak -
és hazudtalak magamnak
számtalanszor...
vándoroltam vélt utakon,
botlottam rögbe, kőbe,
betévedtem vad erdőkbe,
tüske szaggatta lábam,
már hűvösek a nappalok
s fagyosak az éjszakák
az idő kérges keze
lövészárkokat ás
a front két szélén
mélyül már az árok
hideg szél süvít
magasak a sáncok
szítani kéne tán
az elhamvadt tüzet,
de parazsa sincs már
legyintesz – minek?
elf
Mint ahogy semmi sem jelezne jobban,
Fenn a Hold vérben fürdik, lángra lobban,
Úgy múlik rajtam is a gyenge, kósza fény,
S egy csepp az arcomon ajkaimhoz ér;
Tollamon keresztül születik a szó,
Lelkemből bugyog, szememből áradó,
És lám, sós víz m
Madárfüttyös kis falumban
istenadta vasárnap van.
Nem szól duda, nem jár futár,
csupán a harkály kalapál.
Rigócska a hírét cifrázza:
nyitott az utcai cukrászda!
Versenyt trillázik, fújja a dalom:
pihen a flex, nem visít vason.
Nyurgul a gyom, s
Mert a költő arra való, hogy fájjon
a szerelem minden pillanata,
mit nem ölel, s nem harap lógó láncon
kutyahűséggel másért önmaga.
Ha mégis sikerül néki egy-egy csók,
rögtön karóhoz veri üstökét,
mint az öklendező részeg, ki bendzsót
pengetne, de in
(A kegyességhez)
Megint visszatértem a Bibliához.
Pedig nekem aztán nem mond semmit.
…Nagyapám, lassúdan, ölében fát hoz,
s nagyanyám liszttel hinti a tepsit.
Nézem a két öreg szokott mozgását,
a tűz ropog, a sparhelt felhevül.
Pufók kalácsba süpped
Cseresznyevirág-esőben állunk,
hajunkba szitál sok szirom, s a Nap.
A szűrt fényben összeér a vállunk,
fölöttünk méhek serege halad.
Illattá szelídül minden mozgás:
a levélkék közötti zümmögés,
potyogva homlokon csókol folyvást,
mint a lélekkel teli
A városba menvén, álmodón,
még tántorog a ködös hajnal.
Kisebb tócsákat a szél mohón
ébreszt, és falevélen nyargal.
Házak falán a fény lecsorog,
felnyitja szemét a jövendő,
és mindig éhes gyomra korog,
bár üresen marad a bendő.
(Az élet-dal is útra s
