Köd ül a hegyek vállain,
a fák, mint vén, szelíd halottak,
hallgatnak, s néma lombjaik
az égről válaszokat lopnak.
Lépésem árnyékba süllyed,
minden járda csupa elmúlás,
a tegnap hűlt teste egy falevél,
mi sírna más…
Az ősz bezárta a nyara
Néha elgondolkodom, mi is vagy nekem?
Azon kívül, hogy egy gyönyörű szerelem.
Te vagy a nyíló virág, s benne az illat,
Egy fennkölt gondolat, mit egy álom ringat.
A csónak, mit hullámzó tenger vesz körül,
Te vagy az öröm, mitől a szív felderül.
Csillag hull, s én nézem egyedül,
az ég szeme rám sem rebben,
mint koldus, ki kulccsal zörget,
úgy várok befelé a csendben.
Szívem fázó vándorod,
kiben az Isten is megpihen,
s az éj szelíd fekete bársonyán
múltam suhan halkan, hidegen.
Most ben
Mint part a víznek, úgy simulok hozzád,
nálad ring minden hallgatásom,
ha nézel, bennem csillag támad,
reszket az éj, mint egy ittas álom.
Szemedben város, sötét, szomjas utcák,
hol lábad csókolja a kő hidegét,
de karomban tested lenyugszik,
s értünk ál
(Ez a "hőskoszakunkban" Földimnek írt sutkám napokon belül felnőtté válik. Ebből az apropóból és Tokio-sensei közelgő 68. szülinapjának előzeteseként osztom meg veletek.)
Ötven éves lettél – szóljon a vivát,
megiszunk ma minden szeszmentes piát,
c
Úgy tűnik, visszatértem...
Lelkesen lopom az életet,
intelligens gépek
vesznek rólam jelet.
Fölöttem árbócrúdon
hintázik – láthatóan serény –
infúzióspalackból
cseperész a remény.
Egy orvos érdeklődik
jó érzés ideát?
bírná már erővel
Még úgy maradnék itt veled,
part alatt, hol ring az árnyék,
léptet egymásra simítva,
ütemre, ütemet vált'nék.
Ha friss fényekkel táncolok,
nem tudok kijózanodni,
megégetett a csillagod,
lelkem tőled szívverésnyi.
fakult név
fagyott arc
csak a fal
amin túl
valaki lélegez
*
foltos kezem
üres
mégis
szorít
egy hangot
nem mondtam ki
*
az ajtó nem kérdez
visszanéz
mint én
ha senki sincs
az vagyok
akit elfelejtettél
mielőtt találkoztunk
Furcsa álmom volt az éjjel,
eltűnt a földről a gyűlölet,
nem fizetett senki vérrel
és kivirágzott a szeretet.
Utcán kristályfény pompázott,
mindenkinek szívében öröm,
sok torok békét kiáltott,
és nem kapart tíz ujjal köröm.
Az ember nem lett fark
Ó, nézd, hogy ring a víg derűbe vont
bokrok között a szöszös, csillag-álom!
Mint halk sóhaj, amit a csend lebont,
úgy lebben át az őszi pirkadáson.
Pihékből font kis égdarab talán,
vagy angyaloknak elhagyott ruhája,
fehéren lengve a rét udvarán
még a
Óh, jöjj, tavasz, szelíd szívű csoda,
te halk mezőn suttogó jóbarát!
Csókod nyomán harmatcseppek nőnek
s édes gyöngyökké érleled a fát.
A levegő lágy, ébredő sóhaj,
Napod nyakamban lógó színarany:
már éget, amint régi ölelés,
mely fáj, ám gyö
