(utálom alkalmazni a szamárvezető szabályokat

gyűlölöm az előregyártott receptre írt nótákat

undort keltő divatos nagy költőket majmolni,

égő, erőmet meghaladó műveket gyártani)

pedig de szép lenne, istenem

azt mondani: „Írtam egy szonettet”!

vagy mondjuk egy epigrammát,

tényleg jól hangzana, de én mégsem

mert, azt se tudom mi az epigramma

na, jó mondjuk utána nézhetnék,

de keresgélni sem szeretnék

így aztán nem is írhatok mást ma

csak azt, hogy nedvesek a reggelek,

és párás-ködös a hideg levegő

itt a kapu ajtón van egy csengő

bele remegek, ha megnyomják idegenek

nem vagyok ijedős, csak nagyot hallok

füleimben hallókészülék meséli a hangokat

szirénázva, sípolva adja elő a harangokat

idegeim muszájból bírják, ezek „jóféle” zajok

tudom a hang elszáll, és az írás megmarad

egy-két napra, egy hónapra, vagy egy életre

apró írásjelek a képernyőn, fekete fehérre,

tölts bort a pohárba, elillan, nyoma sem marad

változik a világ, új költemények születnek

hiszen már por alatt alszanak a régi verssorok

álmodnak, mint a pohár fenekére száradt borok

divatja múlt régi versek, örökre némák lesznek

de a szívből jövő keresetlen szelid szavak

dalba gyűlnek, hálát adnak

és dicsőséget szerelmet tudó embereknek

tudom soha, soha meg nem avasodnak