Egy fiatal ember lassan bandukolt a buszmegálló felé. Fáradt volt. A munkahelyéről jött.
Mikor közelebb ért a megállóhoz próbált nagyobbakat lépni. Éhes is volt már nagyon. Igazából csak annyit szerettet volna, hogy hazaérjen egyen valamit és egy jót aludjon.
Több kívánsága nem volt. Tíz órát állt vagy éppen futott egy kis helységben ki és be. Egy büfében dolgozott. A buszmegállóban nem voltak sokan. Egy anya babakocsival és egy diák. Leült egy közeli padra. Szinte megváltás volt az ülés. Úgy érezte mintha felhőn ült volna.
Mellé ült egy öreg nénike. Nem buszt várt csak egy kis friss levegőre vágyott. Kezében szatyor, melyből egy zsemle kandikált ki. Ezen a helyen 6 féle számozású busz állt meg, de két fajta színű. Öt fekete és egy piros. Neki csak a piros volt jó, mert ezzel tudott leghamarabb hazaérni. Az órájára pillantott. Kereken három óra volt. A nyári nap erősen sütött. Ásványvizes üvegéhez kapott. Messziről egy busz tűnt fel, de azt azért mégis látta, hogy fekete színű. A buszra fel szállt az anya és a diák, aki felsegíttette a babakocsit.
Gomolygó füstöt hagyva maga után eldöcögött a busz. Rágyújtott egy cigarettára. Tíz perc múlva egy újabb fekete busz állt meg a megállóban, melyről idősek és fiatalok vegyesen szálltak le majd egy pillanat alatt eltűntek. A fiatal ember unalmában a nénire tekintet. Az idős hölgy nem mozdult, megkeseredve ült és meredt maga elé. Mégis rokonszenvesnek találta. Kedves kis anyóka. Gondolta magában. Ismerősnek tűnt neki valahonnan. Hirtelen felállt a padról, hogy megnézze a menetrendet mert gyomra és idegei már nehezen tűrték a várakozást. Egy fiatal hölgy jelent meg az utcán. Blúzt és miniszoknyát viselt. Szemei olyan sötétek voltak, mint a tinta. Nagyon megtetszett a fiatalan embernek, de a lány nem figyelt rá csak ment tovább.
A menetrendet valaki leszakította, csak egy üres keret állt árván a helyén. Elöntötte a méreg. Nagyokat lélegzett, hogy csillapítsa haragját. Erei is kitágultak mint ha erős paprikát evett volna.
– Még nyolc perc. Szólalt meg egy fátyolos hang a háta mögött.
– Tessék?
– Nyolc perc múlva jön a következő. Az idős nénit csak ekkor ismerte fel. Gyermekkori szomszédja volt. Az idő vasfoga sajnos őt sem kímélte, csak hangja maradt a régi.
– Kati néni. Mosolyodott el a fiatal ember. Én vagyok az János. Rám tetszik ismerni?
A néni egy kicsit félresandítva szemét gondolkozott egy ideig.
– Jancsika, de szép és magas ember lett belőled. Hogy vagy? Hogy megy az életed?
– Meglep, hogy újra találkozunk ennyi év után. Képzelje…
– Jaj itt a busz. Ideje hazamennem. Elég volt az ücsörgésből. Nem tart velem.
A régi emlékek és az életében történt események felkavarták gondolatait. Mindketten felszálltak a fekete buszra. Ülőhelyük is akadt, és János hosszasan mesélni kezdett. Miután a busz erős gázzal elhagyta a megállót, a sarkon éppen akkor egy piros színű busz kanyarodott be.

Kovács lassan lépkedett az úton az óvoda felé. Szép őszi nap volt. A fák lassan hullajtani kezdték elsárgult leveleiket. Ma Kovács ment a gyerekéért. Felesége nem ért rá, mert főzött.
Az apa igen meg volt hatva. Dicsőségnek vette, hogy ő mehet ma érte mert elfoglalt ember volt.
– Végre láthatom a barátait, vagy azt, hogy hogyan játszik a többiekkel.
Ezen gondolkozott. Peti kedves gyerek volt. Szorgalmasan mindig mindenre odafigyelt. Számolni is tudott már, az írást anyja mutatta meg neki. Kovács figyelemmel kísérte kisfia fejlődését. Mikor leültek vacsorázni mindig megkérdezte tőle: Mit csinált, hogyan érezte magát az óvodában.
– Nagyon jó hely- mondta Peti. Kedves az óvó néni és a gyerekek is.
Csak ennyit tudott apja. De élőben még nem látta hogyan viselkedik fia.
Nagyon kíváncsi volt.
Az óvoda előtt a játszótéren egy fiúcska üveggolyóival játszott. Gurgatta, lökdöste, pöckölte őket. Kovács megállt, és a gyereket figyelte. A gyerekhez odalépett két nagyobb fiú. Nem figyelt rájuk csak érezte, hogy valami eltakarja előle a nap sugarait. Aztán felnézett és mosolygott szelíd arcával. A két fiú is visszamosolygott, majd az egyik belerúgott az üveggolyókba melyek szétgurultak a téren.
– Na! – emelte fel hangját a kisfiú. Ezt miért csináltad?
A két kölyök nevetett sőt hahotázott.
Kovács aki végig nézte az eseményeket oda sietett hozzájuk. Amikor odaért a zokogó gyerekben Petit ismerte fel.
– Petikém.- mondta megdöbbenve.
Peti könnyes arcát apjára meresztette. A fiúk még mindig kacagtak ügyet sem vetve Kovácsra.
– Nem szégyellitek magatokat?
Elhalhattak.
– Kérjetek bocsánatot.
Nem kértek bocsánatot. Lehajtották fejüket és elkullogtak.
– Jól vagy? – kérdezte fiát lehajolva hozzá.
Igen. – szipogta- Csak az üveggolyóimat rúgták el.
– Gyere, megkeressük mind.
Majd kézen fogva elindult vele, hogy a golyók nyomára akadjanak. Öt perc alatt meg is találták az összeset. Aztán elindultak haza felé. Szépen lassan bandukoltak az őszi naplementében. Kovácsné már finom vacsorával várta őket.