Mennyi könny lapul reszket,

ma is szememben, amiket sohasem

sírhatok el. Sok mocskot nyelt már

lelkem. Arcok, akik maszkba bújva

- barátnak hazudták magukat. -

Tárd ki az ajtót, hisz oly sok szenny

korhad itt, söpörje innét messzire

- egy forgószél. –

Úgy háborog bennem a keserűség,

hullámai szívem darabokra tépik.

Bekötött szemmel jártam hosszú időn át,

most csak marja a torkom sok cigarettám.

Meg ezer dolog még, homlokom is láztól

lüktet, mit csillapítani nem lehet.

De minek is, már minden mindegy…

Bár lenne valami csoda, ami alaposan

megtisztítaná lelkem tükrét, talán úgy

volna erőm a pelyvát a pokol tüzére dobni.

Mocskoltak szavakkal, dobáltak sárral,

hízelegve törték bordámat, s most, mint egy

részeg, aki támolyogva keresi az utat haza.

Imbolygó lényem befizette adóját. Érezni,

már szinte nem is érzek, a düh forgácsolja,

vesém, s minden zsigeremet. Pokolba

a szép szavakkal, vérbe mártott tollal

van írva a próza, aljas nyűg, mit hátamon

cipelek, terhe megfolyt minden percben.

Rémálmaim közepette, dadogva kiáltok

segítségért. Minden hiába volt, belátom,

de kardom rég nem éles, az idő,

s minden más rég kicsorbította.

Karom is egyre gyengül, hitemet

söprögetem a konyha kövéről.

De hallod ezt a kis hangot, ami

belopakszik az ablak résein?

Kicsinyke dallam, ám még is nagyot

dobban bennem, hiszen nem más az,

giling-galang a lélekharang…