Mennyi könny lapul reszket,
ma is szememben, amiket sohasem
sírhatok el. Sok mocskot nyelt már
lelkem. Arcok, akik maszkba bújva
- barátnak hazudták magukat. -
Tárd ki az ajtót, hisz oly sok szenny
korhad itt, söpörje innét messzire
- egy forgószél. –
Úgy háborog bennem a keserűség,
hullámai szívem darabokra tépik.
Bekötött szemmel jártam hosszú időn át,
most csak marja a torkom sok cigarettám.
Meg ezer dolog még, homlokom is láztól
lüktet, mit csillapítani nem lehet.
De minek is, már minden mindegy…
Bár lenne valami csoda, ami alaposan
megtisztítaná lelkem tükrét, talán úgy
volna erőm a pelyvát a pokol tüzére dobni.
Mocskoltak szavakkal, dobáltak sárral,
hízelegve törték bordámat, s most, mint egy
részeg, aki támolyogva keresi az utat haza.
Imbolygó lényem befizette adóját. Érezni,
már szinte nem is érzek, a düh forgácsolja,
vesém, s minden zsigeremet. Pokolba
a szép szavakkal, vérbe mártott tollal
van írva a próza, aljas nyűg, mit hátamon
cipelek, terhe megfolyt minden percben.
Rémálmaim közepette, dadogva kiáltok
segítségért. Minden hiába volt, belátom,
de kardom rég nem éles, az idő,
s minden más rég kicsorbította.
Karom is egyre gyengül, hitemet
söprögetem a konyha kövéről.
De hallod ezt a kis hangot, ami
belopakszik az ablak résein?
Kicsinyke dallam, ám még is nagyot
dobban bennem, hiszen nem más az,
giling-galang a lélekharang…
Hozzászólások