Hunyady nagyon szerette az idegen nyelveket. Félreértés ne essék: nem Hunyady Jenő, a hírneves matematikus, sem Sándor, Bródy Sándor fia. A mi Hunyadynk egyszerű magyartanár volt egy Hunyad megyei kisvárosban. Magas, rendkívül mozgékony fiatalember, szemei nagyok hosszú szempillákkal, de hosszú volt az orra meg a karja is, úgyhogy akár Hosszúnak vagy Nagynak is nevezhették volna. Tizennégy éves korában megtanult németül, nem sokkal ezután olaszul, spanyolul, franciául, közben egyre gyarapította román nyelvtudását is. Ez eddig öt nyelv. Már az angolba is belekóstolt, amikor feleszmélt. Minek ide a hatodik, egyáltalán mi értelme az egésznek? Hol, kivel beszélhet ezeken a nyelveken? A némettanárral? No hiszen! Az a „der, die, das”-on kívül alig tud valamit. Vagy a külföldiekkel? Petrozsény városába ritkán tévedt külföldi, s ha mégis betévedt, azzal senki, maga a városi párttitkár, sem mert szóba állni (bár állítólag ő is tudott egy-két modern nyelven).

Hunyady meghökkent. Hogy a pokolba nem gondolt erre eddig? Tehát kolléga nuku, külföldi tabu, az üzemek… külföldi kapcsolatok híján sohasem foglalkoztak, s előreláthatólag még sokáig nem foglalkoznak fordítással. Akkor hol, milyen módon gyakorolja azt, amit tíz év alatt megtanult? Elvégre azért tanulta, mert beszélni, kommunikálni akart, egy kicsit kirepülni Zsil-völgyéből, a Kárpátokon túlra, megismerni és megérteni a világot, melynek nyilvánvalóan nem Petrozsény a közepe. Sajnos nem repülhetett, hiszen a Kárpátok még a rádióhullámokat is felfogták. Se ki, se be. Maradt a tévé, a bukaresti stúdió német és magyar nyelvű adása, továbbá a könyvek, újságok. Végül az sem. A nem román nyelvű adások megszűntek, a külföldi sajtótermékek is lassan tünedezni kezdtek: Pravda, L’unità, Der Spiegel, Népszabadság, aztán következtek a könyvek. Így csukódtak be sorra-rendre a világra tekintő ablakok. Még mielőtt teljesen kinyíltak volna.

***

A Bukaresti Egyetem földszintjén izgatott emberek szorongtak, idősebbek, fiatalok, Olt, Maros és más megyékből. Hunyad megyéből húsz román és öt magyar, valamennyien német-, pontosabban szóbeli vizsgára jelentkeztek.

– Huniadi Odon – recsegett a vizsgaterem ajtaja fölé szerelt hangszóró.

A fiatalember belépett.

– Nehmen Sie Platz! – kínálta hellyel a vizsgabizottság elnöke. – Neve?

– Hunyady Ödön.

– Magyar?

– Az vagyok – nézett szembe Hunyady a mogorva professzorral.

– Hova valósi?

– Petrozsényból jöttem.

– Érdekes. Aztán mondja: élnek ott még magyarok?

– Egyelőre igen – makogta zavartan.

– Ezt hogy érti?

Jó kérdés! Mert magyarnak vallják magukat, így szerepelnek a népszámlálási statisztikában, hogy aztán másutt, esetleg egy másik népszámláláskor már románnak, románosított névvel bukkanjanak elő: Király mint Chira, Nagy mint Naghiu. Egyrészt a hatóság jóvoltából, másrészt a magyarok önkéntes bemondásai alapján, mert szép, szép dolog magyarnak lenni, de a hazafiság ennél előbbre való. Chira, az igen, ő biztosan otthon érzi magát, míg Király Magyarország, Klein az NSZK, Branco Jugoszlávia felé kacsintgat. Az egyik szólásszabadságot, a második munkanélküli-segélyt óhajt, a harmadik sztrájkolni, felforgatni a rendet, egyszóval gyanús elem, akitől a revizionizmustól a tiltott határátlépésig sok minden kitelik.

A professzor élesen méregette a dadogó magyartanárt.

– Mi a véleménye Románia energiagazdálkodásáról? – csapott rá átmenet nélkül.

– Részemről helyeslem. Az energiatartalékok világszerte kimerülőfélben vannak, ezért nem árt takarékoskodni velük – felelte óvatosan az ösztövér erdélyi. – Egyes üzemi egységek túl sok áramot, mások szenet, olajat pazarolnak. Nappal ég a villany, melegben 20 ^oC-on is fűtenek, a csapokat nyitva hagyják – szavalta gépiesen. – Még szerencse, hogy Pártunk és Kormányunk résen van, s előrelátó intézkedései révén történelmünkben példátlan sebességgel szá­guldunk a kommunizmus felé.

A vizsgabizottság szótlanul nézett össze.

– Mondjon néhány szót pártunk külpolitikájáról! – kapacitálta Hunyadyt a bizottság másik tagja. – Mi az RKP álláspontja a nemzetközi helyzetről?

A fiatalember szolgálatkészen fordult a galambősz tanárhoz.

– Románia békét kíván, tehát támogatjuk az általános és teljes leszerelést, ennek kapcsán a katonai kiadások csökkentését, valamint az atomenergia békés célokra való felhasználását – keresgélte a megfelelő német szavakat. – A világ összes proletárjaival szolidarizálunk, tiszteletben tartjuk az emberi jogokat, s meggyőződéssel valljuk, hogy a békés egymás mellett élés csakis az egymás belügyeibe való be nem avatkozás és kölcsönös kooperáció során valósulhat meg – vágta ki szemrebbenés nélkül.

– Nemzetiségi problémák?

– Nincsenek. Hazánk dolgozói egységes akarattal, egyetlen cél érdekében munkálkodnak: Románia gazdasági és kulturális fellendüléséért, élén az RKP-vel, illetve bölcs s minden idők legtehetségesebb államfőjével, akinek a vezetésével a civilizáció legmagasabb csúcsaira jutottunk.

A bizottság halkan összesúgott.

Hunyady csillogó szemmel várta, hogyan döntenek a germanista tanszék tudós doktorai. Úgy érezte, nyert: kiejtése tiszta, folyékonyan és helyesen beszélt.

Az elnök bosszúsan böngészte az ifjú dolgozatát.

– Írásbelije, úgy látom, sikerült. Gratulálok! – tette hozzá hűvösen –, azonban nálunk elégtelent kapott. Kiejtése magyaros, nehézkesen és hibásan fejezi ki magát. Nagyon sajnáljuk.

***

Hunyady kedve alaposan megcsappant, ezzel együtt önbecsülése és reményei is füstté-porrá váltak. Pedig milyen bizalommal vágott a dologba! Azt hitte, sikerül lefordítania néhány könyvet, novellát. Tehetsége, tudása megvolt, amiben – egy-két beküldött fordítás alapján – maguk a kiadók sem kételkedtek. Igen ám, de ehhez bizonyítványt, állami nyelvvizsgát kértek, ami nélkül, a rendelkezések értelmében, még az írószövetség tagjai sem fordíthattak. Egy verset, egyetlen cikkecskét sem, még kevésbé Hunyady, akit senki sem ismert, nem is támogatott.

Mármost mihez fogjon? Próbálja meg az olaszt is? Megpróbálta. Igaz, egyévi töprengés után, s akkor is inkább rábeszélésre, mint meggyőződésből. Dolgozatával harminc perc alatt végzett, noha erre négy órát kaptak. Egy hétre rá következett a szóbeli. Ettől félt, tanult az előbbi esetből, ezért elhatározta, taktikát változtat: tömörebben beszél, és csak az ismert, számtalanszor hallott kifejezéseket használja, erősebben összpontosít, emellett olaszosabb lesz, nehogy megint magyarossággal vádolják.

Mint azelőtt, most is háromtagú bizottság fogadta. Középen sasorrú, ijesztően ráncos nő dohányzott.

– S’accomodi!

A fiatalember bizalmatlanul foglalt helyet.

– Hogy hívják? – hangzott olaszul a szokásos kérdés.

Megmondta, azt is, honnan jött, mi a mestersége, mi célból nyelvvizsgázik

A bizottság fásultan bólogatott.

– Legyen szíves, fejtse ki részletesen, melyek a falurendezési terv előnyei.

– Felszámoljuk a falu és város közti különbséget, a dolgozó parasztság modern, összkomfortos blokkokba költözhet, új szántóföldeket nyerünk, meggyorsítjuk az agrárreform kibontakozását – hadarta Hunyady.

A professzorok tovább bólogattak.

Hunyady megtorpant. Nem volna jobb hallgatnia inkább? Csak beszél, nyomja a szöveget, utána semmi, nagyon sajnáljuk, de nem felelt meg a követelményeknek. Ugyanúgy, mint a német nyelvvizsgán annak ellenére, hogy egyik bizottságban sem ült árja, azaz egy csónakban eveznek.

– Bene – parázslott föl benne valami makacsság. – Lehet, hogy újra megbukom, de előbb még felrázom kissé az urakat.

– Befejezte? – rezzent föl az elnök a váratlan szünetre.

– Nem, a dolognak vannak ugyanis árnyoldalai is.

– Milyen dolognak? Ja, persze, hát halljuk, halljuk, kedves kolléga.

– Itt van például Petrozsény esete. Kis bányászváros, utcái hangulatosak, házai, üzletei kicsik, de kedvesek… voltak. Mondom: voltak – ismételte nyomatékosan Hunyady.

– Igen, és…?

– Földig rombolták, s minden lakosát, köztük engem is, egy blokknak nevezett skatulyába dugtak.

Az elnök asszony köhögni, a bizottság többi tagja fészkelődni kezdett.

– Ami engem illet, laktam én már cifrább helyen is. De ott vannak a szüleim, apám, anyám, ők bizony még ma is betegei ennek.

– Basta! – ripakodtak rá kórusban.

– Látjuk, elég jól beszél olaszul – nyomta el cigarettáját a megrökönyödött nő. – Kár, hogy a dolgozata ennél gyengébbre sikerült.

– Ezek szerint megbuktam?

Bólintott, s egy terjedelmes újság mögé rejtőzött.

***

Két bukás sem a világ – vigasztalta magát Hunyady. Kenyerem, egészségem van, a többi mellékes.

Csakhogy mi történt? Alig ért haza, kegyetlen hír fogadta: a tanulók létszámcsökkenése miatt bizonytalan időre felfüggesztették állásából. Anyja kétségbeesetten sírdogált.

– Kisfiam, mi lesz veled, gyermekem! – törölgette kötényébe búzavirágkék szemeit.

Az apa összeszorított szájjal hallgatott. Másnap eltűnt. Elmúlt a délután, az este, és még mindig sehol. Már-már a rendőrséghez fordultak, amikor beállított. Dagadt arccal, görnyedt testtartással Hol járt, kik hagyták helyben? Nem árulta el. A vézna, pirinkó asszony szótlanul bújt férje hóna alá, az ágyhoz támogatta, lefektette. Ezúttal nem sírt, nem is kérdezett semmit sem. Elég volt a férjére néznie ahhoz, hogy mindent kitaláljon.

– Apa!

Az izmos, kohók tüzében edzett vasöntő sötéten fordult megrendült fiához. Szemében megalázottság és határtalan bánat szűkölt.

Két hét múlva őt is menesztették. Állítólag nem teljesítette a normáját. Mármost ketten voltak munkanélküliek, együtt is indultak munkát keresni. Bejárták a gyárakat, üzemeket. Hasztalan: csúszópénzre nem telt, protekciójuk nem volt. Maradt a lapát. Egy építőtelepre kerültek. Hordták a cementet, ásták a gödröt. Havi 1700-ért.

A fiatalember fogcsikorgatva tűrte sorsát. Tenyere, dereka fájt, izmai is sajogtak. Azért nem panaszkodott. Minek? Kinek? Nem ők voltak az elsők, s nem is az utolsók, akikkel ilyen cifrán elbántak

– Ne búsulj, fiam, fordul még a kocka. Öt nyelven tudsz, meglásd, még hasznát veheted – bátorítgatta az apa elesett fiát.

Nyelvek? Hunyady szinte nevetésre fakadt. Hol vannak azok! Örülhet, hogy él: „Másra kell ideg s velő. Józan dologra. Friss tülekedésre. És rossz robotos a későn kelő”.

***

Idő: évekkel később, tavasz. Helyszín: a Hotel Petroşani homloktere. Napfény, csivitelő madarak. Hunyady egy padon ült és olvasott. Der Spiegel – virítottak messzire a német magazin címbetűi.

– Sprechen Sie Deutsch? – rezzentette föl váratlanul valaki.

A fiatalember vérvörösen döbbent az érdeklődő turistára.

– Nein.

– Parla italiano?

– No, no – ismételte nyersen, összegyűrte az újságot, és a kukába hajította.

Képzeljünk el egy elégedett embert! Kissé szokatlan jelenség, de úgy látszik, itt-ott még akadnak effélék. Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt. Körülötte dúlt az infláció, növekedett a munkanélküliség, az energiaválság. Ő mégsem aggódott, örült, hogy van tető a feje fölött, rendes állása, felesége... Ő maga is példátlanul szolid volt, hiszen nem ivott, sohasem dohányzott, munkahelyére pontosan járt, olyannyira, hogy gyakran hozzá igazították a műhely óráját is.

Feleségét majd szétvetette a... Na, nem a düh, ez már későbbi fejlemény. Először a büszkeség, elvégre nem minden nő dicsekedhet ilyen mintaférjjel.

– Te vagy a világ legcukibb mackója – gügyögte hajdan, még a mézeshetek idején.

Naponta kétszer, aztán egyszer, végül egyszer sem. Csak eléje vágta az ételt, és a konyhába csörtetett.

– De hát mi bajod? – kockáztatta meg egyszer óvatosan Ádám úr.

– Még kérded? Mindenki sürög-forog, bátyád villát épít, sógorod mester lett, egyedül te vagy olyan hamvában holt.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy béna vagy. Egész nap itthon tengsz-lengsz anélkül, hogy bármit csinálnál. Letehetnéd például te is a mestervizsgát, vagy legalább a telefont tudnád elintézni. Tíz éve várunk rá. Bezzeg a Kovácsék...

Ádám úr fejében rövidzárlat támadt. Mindeddig azt hitte, elégedettek vele. Fogta a sapkáját, és elment... intézkedni.

Eltelt egy hónap, kettő. Semmi eredmény. Ezután következett a mestervizsga: húsz jelölt közül pusztán őt húzták meg.

– Még egy ilyen mulyát! – sápadozott az asszony – Pedig maholnap a gyerekekre is sor kerül. Szeretném, ha mindegyik egyetemre menne. Ehhez persze nem csak tanulni kell.

– Hanem?

– Magántanár, protekció – csóválta meg fejét az asszony, amiért az ura ilyen zöldségeket –kérdez. – Meg kell kenni a kereket, ha ugyan tudod, mi az.

Ádám úr tudta, csupán a kenéshez nem értett, így ez a tervük is dugába dőlt.

A boldogtalan apa lassan fogyni kezdett. Előbb a bánattól, később az italtól, sőt, isten bocsá’ rászokott még a cigarettára is. Aztán jött a kártya, politika, felfedezte az inflációt, és csakhamar feleségével együtt szidták a kormányt, az embereket, amiért olyan jámboran tűr­nek. Egymást nem csipkedték, noha Ádám úr egyre gyakrabban támolygott éjfél körül haza. Legtöbbször valamilyen „üzleti vacsoráról", ahol a főnökeivel és más fejessel „tárgyalt”. Ezzel szemben mindent elintézett: beköttette a telefont, átszánkázott a mestervizsgán... Ádámné ismerősei nem győztek gratulálni:

– Élelmes férfi! Mit csinált vele?

Az asszony rejtélyesen mosolygott, miközben férje mind soványabb lett, szeme zavaros, mája megduzzadt, mire mindketten gondolkodóba estek.

– Azt hiszem, egy kicsit elvetetted a sulykot. Ha így folytatod, a féldecik maholnap téged intéznek el.

– Igazad van – helyeselt Ádám úr, azzal szavát adta, miszerint egy kortyot, nem sok, annyit sem iszik ezután.

Ígéretét híven be is tartotta, és újfent örülni kezdett az életnek. Rendesen járt haza, a munkahelyére, és újból utána igazították az órákat.

Csupán elintézni nem tudott ismét semmit sem.

Valahol mélyen, több száz, ezer ölre a föld alatt élt egy sereg gyíkszerű hüllő. Akkorák voltak, mint a vadászkutyák. Testüket pikkely borította, végtagjaik karmokban végződtek, két-három vagy még ennél is több fejük nőtt és olyan szárnyuk, mint a denevéreknek. Azonban repülni már egyik sem tudott, idővel elcsökevényesedett a szárnyuk, szemük, majd maguk is kipusztultak. Hogy miként kerültek a föld alá, éppoly rejtély, mint fennmaradásuk és későbbi pusztulásuk is. Utoljára már csak egyetlen példány maradt, a legerősebb, egy háromfejű, mindnyájuknál eszesebb „sárkány”. Ez, megszimatolva a rá váró veszélyt, kimenekült a barlangból. Sokáig, talán heteken át tévelygett a föld feneketlen gyomrában, barlangról barlangra, egyik labirintusból ki, a másikba be, amikor egy szép napon felvergődött a felszínre.

Abban a pillanatban elkezdett csillogni. Farkától a három fejéig izzott vörös, sárga és kék fényben, közben úgy visított, hogy messzire elhallatszott a hangja.

– Úristen! Mi volt ez? – iramodtak az emberek a hang irányába, rábukkantak a szörnyre, és borzadva torpantak vissza.

A fantasztikus lény egy gémeskút mellett vonaglott. Testéről csöpögött a víz, nyilván a kútból mászott elő.

– Hű, de rusnya! Csapjátok agyon! – biztatták egymást az elképedt atyafiak; egyikük felragadta bunkóját, és ráütött a fejére.

Az állat keskeny boncasztalon tért magához, ahol ámulva, perzselő reflektorfényben vizsgálták a székváros orvosai. A gyík vaksin meredt a föléje hajló arcokba. Ennek ellenére mindent látott: a fényt, a teremben található tárgyakat, a mozgó alakok irányát, sebességét. Helyesebben mondva, hallott ultrahangimpulzusai révén.

– Vigyázzatok, mozog! – kiáltotta figyelmeztetően valaki.

– Fogjátok meg! – süvöltötte a másik, amikor a hüllő leszökkent az asztalról, s az ablakon át kimenekült az udvarra.

A kutatóközpont szirénái fülsüketítően búgtak fel. Valamelyik őr kétszer belelőtt a monstrumba, erre megdermedt, és szemlátomást nőni, vastagodni kezdett.

– Elképesztő! – hüledeztek a dokik.

A központ vezetője remegő kézzel tárcsázott, s a rendőrség csakhamar körülfogta őket. A szörnyeteg éppen akkor robbant ki az utcai kapun.

– Tűz!

Ettől ismét megdermedt, majd ellenállás nélkül hagyta, hogy fogságba ejtsék.

– Elképesztő! – motyogta a rendőrparancsnok is. – Ha nem a két szememmel látom... Hűha, máris magához tért.

Csakugyan, sőt, ezenfelül még nőtt is egy kicsit. Már akkora volt, mint egy borjú, csak százszor csúnyább és veszélyesebb. A rendőrök hidegvérűen vették célba, és parancs nélkül lőttek, ám ezúttal igazi töltényekkel, amitől nem csak ideiglenesen bénult meg a célpont.

Pedig mégis ez történt, azzal a különbséggel, hogy a borjú szemük láttára változott elefánttá. A szájtátiak megrettenve rebbentek szét, utánuk a rendőrök, legvégül a mesék életre kelt alakja.

– Megsemmisíteni! – adta ki a parancsot maga a polgármester, mire riasztották a katonaságot is, s ez már tankokkal és ágyúkkal vonult a céltalanul cammogó sárkánygyík ellen.

– Három, kettő, egy, nulla, tűz!

Semmi eredmény, azonkívül, hogy a gyíkból valódi sárkány lett, cirka 40 m magas, hihetetlenül rút és félelmetes hüllő. A város lakosai pánikba estek, jóllehet a szörnyeteg senkit sem bántott, kikerülte a házakat, és elhagyta a helységet. Amerre elhaladt, besüppedt a talaj, s lehe­letének bűzétől szaglott a környék. Fölötte harci gépek szálltak, de a monstrum nemigen törődött velük, csupán megpróbált valamilyen rejtekhelyre bújni. Felbattyogott a hegyekbe, és onnan sandított a különös röpcsik felé.

Néhány napig semmi sem történt, csupán a gépek zümmögtek makacsul a búvóhelye körül. Lassanként teljesen hozzájuk szokott, amikor újabb támadás célpontjába került, csak most szi­gonyokkal törtek a békés négylábúra. És ezek már fájtak, fel is bőszítették, ezért felkapott néhány sziklát, és a helikopterekhez csapta. Kettőt-hármat lekaszált, a többi továbbillant, nyomukban a bosszúszomjas, vérző szörnyeteggel.

A világ szívdobogva szurkolt a tévékészülékek előtt. Miután a helikopterek egyike folyamatosan filmezett, a nézők mindenütt nyomon követhették a dögöt. Lúdbőrös háttal szemlélték, hogyan tarolja le a fákat, mezőket, miként üvölt, és gázol át a védtelen falvakon. Tudták, hogy gyakorlatilag szinte sebezhetetlen, és senki sem tudta, miért, aztán látták, amint regenerálódik, amitől még jobban megriadtak. A jelek szerint nincs kiút, a bestia mindent túlél, szétdúl, vagy agyontapos. Egyelőre csak ott, abban a városban, később máshol, kontinensről kontinensre. És ez a vég, az egész világ vége lesz, amiről annyiszor jósoltak nekik.

A templomokban egymásután kondultak meg a harangok. A világ valamennyi tévéje átvette az adást, melyben hol nyugtatták, hol bátorították a népet. Ám részleteket közöltek a misékről és az államközi tanácskozásokról is, ahol a sárkánygyík elleni tervek kerültek adásba.

Igaz, a bestia eddig halhatatlannak bizonyult, de a rakétáik kipróbálása még hátra van. Végső soron ott a lézer, az atom-, sőt hidrogénbomba, amelynek eddig még semmi sem állt ellen – bizakodott az USA, Kína és mások is.

– Isten őrizz, szó sem lehet róla! – tiltakoztak a tudósok. – Hiszen a radioaktív sugarak bennünket is megfertőznek ám. Másrészt arra sincs garancia, vajon nem idézünk-e elő ezzel újabb növekedést, ugyanis, úgy tűnik, az őshüllőt pont a lőfegyverek energiája regenerálja.

– Mindegy, meg kell próbálni. Ha így is, úgy is meghalunk, legalább fegyverrel a kezünkben masírozzunk a túlvilágra – vágtak vissza a hadügyi szakértők, és nyomban értesítették álláspontjukról az elnököt.

– Figyelem! Figyelem! – szakították félbe ekkor az összes rádió- és tévéadásokat. – Itt a Világtanács elnöke beszél. Felmérve a kolosszus által okozott példátlan károkat, valamint azt a veszélyt, mely már puszta létezése miatt fenyeget bennünket, a magam és a Világtanács nevében közöljük, hogy felvesszük a harcot a hüllővel.

– Éljen!

A világ fellélegzett. De csak egy pillanatra, elvégre a harc, a nagy leszámolás még mindig hátra van, s könnyen megeshet, hogy az utolsó szót mégis a Godzilla mondja ki.

Az állat sebei gyorsan behegedtek, haragja lelohadt: kitombolta magát. Fáradtan roskadt egy tér közepére. A kóbor kutyák rögtön körülvették, mialatt a lakosság hanyatt-homlok menekült. Ki kocsin, ki gyalog, megrohanták a vonatokat, repülőteret, csak el, ki innen, minél hamarabb és messzibb a szörny közeléből! Egy tűzoltóautó a kolosszusba farolt. Az rátette a lábát anélkül azonban, hogy az széttiporta volna.

– A francba a csülköddel, szeretnék továbbmenni. Süket vagy? Lépj le, picikém! – pattant ki a kabinból egy pisze orrú, szeplős tűzoltó, előhúzta a fecskendőt, és ráfröcskölt a gyíkra.

A csodalény teste sercegve izzott fel, s akkorát üvöltött, hogy még a várost körülzáró, szupertechnikával fölszerelt kommandó is rémülten rezzent össze.

– Úgy látszik, a bébi nem csípi a vizet – csóválták meg fejüket a tévénézők milliói, akik, a szüntelen filmezésnek köszönhetően, mindent láttak, hallottak. – Adj még neki, nehogy pípet kapjon szegény.

A Godzilla fokról fokra hátrált, végül szokás szerint, támadás nélkül kereket oldott. A millió és millió néző ekkor egy emberként szökött talpra.

– Csoda! Csoda! Isten megbocsátott nekünk.

A tűzoltó szirénázva robogott a szörnyeteg után. Az felkúszott egy meredek dombra, és megzavarodva sziszegett az elakadt ifjú felé. Érezte, „látta”, hogy bántani akarják. De miért? Irtózatosan fázott, s míg egyfelől éhség, másfelől bizonytalanság gyötörte. Vajon miért olyan hideg és ellenséges itt fenn minden, egyáltalán mi történt vele, hogy ekkorára dagadt?

– A helikopterekbe! Gyorsan! Gyorsan! – rendelkezett a kommandósok vezére. – Segítsünk a fiúnak, és spricceljük mi is nyakon Lucifer átkozott szolgáját!

Hanem az állat ezúttal is feltalálta magát, kitépett egy irdatlan parabolaantennát, és ugyanolyan száraz maradt, mintha esernyő feszült volna ormótlan feje fölött.

Teltek, múltak a percek. A tűzoltó nem tágított, előkotorta szájharmonikáját, és sorra-rendre elfújta Ennio Morricone szerzeményeit. Az óriás négylábú elbűvölve fülelt. A csodálatos, soha nem hallott dallamok lecsalták a dombról. Tudta, hogy veszélyes, talán az életébe is kerülhet, csakhogy képtelen volt megállni. Mennie kellett, és ő ment, egyre közelebb cammogott egy kiterjedt tó közelébe.

– Hurrá, megmenekültünk! – kapcsolt a fiatalember, gyorsan előkapta mobilját, és fél órával később már az egész tűzoltózenekar csalogatta tovább az ősgyíkot.

Egyenest a nagy tóba, ahol aztán el kezdett zsugorodni, és csak zsugorodott, zsugorodott, amíg teljesen beleolvadt a tó vizébe.

Így veszett oda a föld utolsó sárkánya. Hogy miért kellett elpusztulnia, egyáltalán igaz-e ez a történet? Ki tudja? Én az öregapámtól hallottam, ő meg az övétől valamikor régen, a XXI. század hajnalán.

Török tekintete büszkén cirógatta körül fia karcsú alakját. Kicsit sovány a kölyök, de szívós – állapította meg tárgyilagosan. Apja fia: napbarnított bőr, arányos formák…

– Gyere a vízbe, apa!

– Rögtön, fiam, rögtön!

A férfi mosolyogva nyújtózkodott el a gyepen. Egész héten hajtott, a gépek még ott zakatoltak benne, ezért mindennek kétszeresen örült: a napnak, mely ugyanolyan gyengéden simogatta, mint ő a fiát, de elsősorban a napnak örült, amiből szinte soha sincs része. Igen, itt valóban csend van, messze az esztergától, a kattogó villamostól, feje felett madarak, előtte a folyó. És még azt mondják, milyen kurva ez az élet! Szó sincs róla! Az élet… na, ha nem is leányálom, azért mégsem olyan ronda, csak meg kell látni a szépet is benne.

Kár, hogy az asszony nem lehet velük. Otthon süt-főz, ugyanis délben kis murit csapnak. A fia tiszteletére, akiből, ha minden jól megy, pár év múlva doktor urat csinál. A felvételije min­denesetre sikerült, úgyhogy ma nagy kanállal esznek, még kocsit is kap a kölyök. Ott várja az udvaron, szép meggyszínű járgány, a meglepetés, amelyre a fia tán még álmában sem gondolt. Arcán ismét felvillant a mosoly. Elképzelte, amint a fia megáll a kocsi előtt, nézi, mustrálgatja... Bezzeg neki még motorra sem tellett! Mit motorra, egy vacak biciklire sem, hála Rákosinak és a proletkultnak. De a fiának azért is szamarat vásárolt, mármint Lada Samarát. Addig gürizett, spórolt, amíg sikerült. Igaz, hogy használt, de csak Lada az.

– Nem jössz? Ússzunk versenyt, fater!

– Ússzunk! – ugrott a vízbe Török. – Egy... kettő... három!

A hűvös habokba fúrta magát, de már három méter után érezte, hogy veszíteni fog. Hiába, az évek...

– Jól van, doki, győztél! – fröcskölte szembe a kölyköt.

– Haragszol?

– Nem én.

– Akkor fogócskázzunk! Te vagy a fogó! – bukott a víz alá fürgén a legény.

Hirtelen pajkos ötlete támadt. Felmerülvén az apja mögé került, onnan a partra anélkül, hogy Török észrevette volna.

– Laci! Semmi válasz.

– Hahó, hol vagy? – fordult jobbra, kémlelt balra jó fél percen át, áztam megrémült. – Szentséges úristen!

A parton senki, a folyó kihalt, ezek szerint. Nem merte végiggondolni, inkább a víz alá bukott. Kimeresztett szemmel úszkált, kezével végigtapogatta a talajt, beletúrt az iszapba. Hasztalan: a fiú sehol sem volt. Esetleg beljebb, ott a mély víz sodrában. Tátogva bukkant felszínre.

– Add vissza, add vissza! – kavart a vízbe, majd újból és újból alámerült.

Tüdeje zihált, egyre több vizet nyelt, amikor váratlanul elkapta az örvény.

– Édesapám! – cikkant elő a fia egy bokor mögül.

Török meghallotta, s teljes erejéből kapálózni kezdett. Hanem a folyó erősebb volt nála. Pillanatok alatt lerántotta a mélybe egy másik világ felé, ahol, ki tudja, talán ő is motorozni fog egyszer.