Az újságírás egyik fő követelménye, a történések, események, objektív bemutatása, mely mentes az író szubjektív egyéni látószögétől, személyes hozzáállásától! Tehát tudósítása igaz és valós, az 'igaz' és 'valós' hétköznapi értelmében, amit ugyebár Einstein lecsapott, miszerint relatív, és nézőpont függő. Az újságírás esetében ez érthető törekvés, és az is, hogy nem mindig sikerül. Ám a művészi alkotó munka esetében is ugyanez a követelmény áll fenn! Csakhogy az, nem a külvilág natúr történéseit közvetíti, hanem az abszolút mindent magában foglaló világot hivatott kutatni, megérteni, megmutatni, még akkor is, ha annak csak parányi mozsáit veszi is kezébe! Vagy épp az egész határtalanság felé kapálózik! Méghozzá úgy, hogy saját szubjektivitását létező tényként kezelve, másoknak átadva, így voltaképp objektívvá téve azt.Tehát bár az alkotó önnön egyénisége által befogadott, megemésztett, feldolgozott valóságot közvetíti, a mindannyiunk közös valóságának olyan értékeire és csodáira hívja fel a figyelmet, mely a hétköznapi kommunikációval s nyelvezettel nem lehetséges! És az általában zárkózott, öncélúságba ragadt emberi tudattal sem. A művészet egy olyan közlésforma, mely a létezés túl finom, és túl magas szintű csodáit mondja el, mutatja meg, adja át, vagyis tudósítja! Vagy épp ezen fontosságok hiányára mutat. · Jelen korunk egyik fő kihívása, a szellemi szabadság különleges ajándéka következtében, amit sürgősen meg is kell becsülni amíg van, hogy a magasztos témák, s abszolút igazságok ne váljanak közhelyekké, megúnt, elszáradt szóvirágokká! Pár száz éve például, ha a lélekvándorlás témáját feszegetted volna, hamar egy szalonnasütés kellemetlenül kellős közepén találhattad volna magad. (Bár könnyű most viccelni vele.) Ma kissé átesett: " ja azt tudom, hiszek benne meg minden,... mikor kezdődik a Jóban rosszban?" A művészetnek és művészeknek fel kell építeni a jövő generáció számára, az emelkedett komoly gondolkodást, és az ebből nyíló jellem és élet finom, magasztos ízeit s értékeit! Ez a művészi tudósítás!
A megértés alapja; a mi, és a világmindenség közt létező korlátlan differencia felismerése, és a vele való korlátlan kapcsolat lehetősége, mely e differenciát igyekszik áthidalni, egy örökkévalóságon keresztül!

· Most ugyanott ülök, pihenek, sütkérezek, ahol nemrég a fagy nem hagyott. És ahol nemsokára a perzselő hőség nem hagy ott ülni. · De most valami más. Furcsa és csodás. Ismeretlen ismerős éghinta, ahogy a szemhéjakkal játszik a könnyű, ifjú lomb fénnyel táncoló árnyéka. Valami most más mint máskor. · Ugyanaz a Nap süt, de mégsem. Annyi virág, annyi zöld, annyi lelkes élet, minden mi élettelen, még az is feléled, és annyiféleképpen próbálja utánozni most, és visszaintegetni. · Ha szavaznom kéne, a pitypang nyerne nálam. Aki azonnal, feltétel nélkül, bárhol, észre sem véve, szerényen, mégis jobban megnézve oly szépen mosolyog vissza rá! Parányi napkorong. · Most én is mosolygok tudatban. Gondok dohos dobozából kilépve, magamat kitépve ülök, s illatod oly mélyre lélegzem ahol tényleg vagyok. Beléje kapaszkodok, újra megpróbálom, hátha most sikerül megszökni innen. Hozzád örök tavasz! Kinek fényében ül, pihen, sütkérezik most a Nap.

· Ahogy FankaDeli nagy mondása közli:" Az igazság szavakban mindig hazugság!" Na igen, mondom ezt. A valódi tudás, megvalósított tökéletesedést kéne hogy jelentsen! · Papolni mindíg könnyű! Én már csak tudom. Bizonyára hallottuk már az egyre népszerűbb bölcseletet:" Egyszerű élet, magas szintű gondolkodás!" Valami ilyesmi lenne a megvalósítás iránya. Finom belső valódi, és főleg tartós értékek, melyek egyre magasabban nyitják meg a külvilágot. Miközben érezzük és tapasztaljuk, hogy változunk. Néha erőltetni kell a jóságot, amire jellemző, hogy először nehezen akaródzik, de aztán nektárrá változik. · Így erőltettem fusztrált elmével, egy kis erdei sétát. Ahogy az ember beér, tudata azonnal, szinte, vagy nem is szinte, varázsütésre lenyugszik. És egy sokkal tisztább állapotba kerülve, oly dolgokat értünk meg, amit aztán úgy is elfelejtünk, de ekkor nagyon jók. · Ez is egy fajta pozitív kábítószer, mely magasabb józanodással kábít. Az oxigénnek is igen sokszintű tudatmódosítása van. Még inkább az azt mozgató finom energiáknak, s még inkább a finom energiák mögötti létezéseknek. · De ha már szóba jött a tudatmódosítás, az, hogy valami negatív vagy pozitív, erősen függ attól, hogyan és mire használjuk! Egy ismeretlen úton, segíthet valami jobban körülnézni, de jelen gyenge látási viszonyok közt, tövig nyomkodott gázokkal, még a kormányt is elengedni, őrültség! Tehát csak óvatosan adagoljuk a mértéktelenséget! · Régen a bölcsek és önmegvalósítást kereső emberek, mindig az erdőbe mentek meditálni. Nem véletlenül! Naná, hisz abban véletlenül sem hittek. Na de azok erdők voltak! Ezek itt csak fűcsomók azokhoz képest. Gondolom. Meg ma már minden más. Még a minden is. Ma már az örök is modern. · De milyen szellemi, lelki játszószoba az erdő a tudat számára! Néha mintha számtalan ajtó, átjáró, rejtett ösvény nyílna világok és dimenziók között. Ahogy a távoli fák kavalkádja közé téved a tekintet. Az atmoszféra már önmagában egy finom dimenzióváltás. · Cseng, cseng és visz visszhangozva hozva lázba a sok-sok madárcsengettyűt! Mintha titokzatos nyelven egy másik világ suttogna! · Igen. Talán íly pillanatokban lehet sejteni a fejlődés irányát. Az biztos, hogy változni kell, hisz az idő úgy is előre taszigál minket. És amerre érdemes lavírozni, az a valódi tökéletesség! Mondanánk hogy lehetetlen, és hogy relatív, nekem ez neked az. De felesleges korlátokat minek szabni, és van néhány egyszerű paramétere: örök, tökéletes értelem, végtelen valódi boldogság. Veszteni valónk mi lehet az elmúlás világában, és mért lenne baj ha mégis elérnénk valahogy. Meg kell próbálni, aztán majd csak történik valami. Lassan, lassan csak jobbak leszünk, türelmesebbek, őszintébek, szerényebbek, bölcsebbek, szeretőbbek. Vagy csak leszünk akik vagyunk valójában, a megérkezés valójában.

· Mindőjük sejti, hogy merre kéne, és hogy sokkal jobban kéne sejteniük. Csak hogy azt is jól sejtik, hogy a valódi fejlődés, önnön negatív, még nem igazi arcunkkal, más néven az elmével vívott szakadatlan és kemény harc! És ez nincs ínyünkre. Vagy neki nincs?
Hm.
· De nincs mese, nekik a valóságról kell mesélniük! Élen járva, messze szökellve vakmerőn, a tudomány és a politika útmaró gépezete előtt, a fent említett igen rögös úton! De a szellemi harcosoknak s kalandoroknak ez nem okozhat zavart, sőt, na jó mégis. Ám a művészi szív, ha tényleg elindul, elmét félresöprő erővel, bátran ébredő tudattal, valót látó értelemmel, oly korlátlan és kimeríthetetlen csodákról számol be a lenti szenvedőknek, hogy az mindent megér! És nem kell aggódni. Nem kell félni. Biztos, hogy belehalunk. Már úton van felénk, és tuti, hogy elkap e mindennél rettenetesebb. De nem a művészt! Csak poros gönceit találja már, s hiába cibálja, őt utol nem érheti!

· Ő már száguld bele a valódi létbe! Mert rászolgált! Mert ajtókat mutatott meg, hallatott, láttatott, ismertetett fel, min hazaszaladhattak, kiket már olyannyira vártak, több mint öröktől fogva!