Foghíjas hiénáknak baldachinos zigótájavagyok, most még csak képzelnek a bitófára-van, aki kipróbálta az életet, aztán csak szipog,hátha kevésvártatva összemennek a méretek.Gyapjasan hördül a félretett harag - fabálnákbaágyazott sarkantyús reménysugarak, meg madár láttamegváltás repít az érzelemkaszárnyákbatudat alatt.Fut a paraszt - sűrű kolompverése, mint sakál táncaperdíti meg szűrömet / viszem ki a vásárra,halálsápadt ördögfarkamon lifeg a szakáll vágva:blamázskásba hajló kedvem závárfoltos tanácsára.Birizglálj fel - krákogó kísértésem gyalázása,csalogass a csűrbe, szívem vérpitvaros paráznája:csiklandós lelemény a magyarázás palántájaültetve el belém / felköpött vágyam vad áldása.
Tépő Donát bejegyzései (49)
Sorrend
Szuszogásféle.
Olyan kis halk periódusokban ismétlődő háromszori szusszanat, amit az ótvar levegőindikátor kifúj magából minden egyes alkalommal az altatókabin nyílásakor. A rendszer beindul, a dehibernáló panelek felizzanak, minden a helyén. Három perc múlva ébredés.
Csak ez a borzalmas hang ne lenne - már csak azért is zavar, mert gondolom ehhez társítom a magamhoz térésemnél szokásos bódultságomat - na igen, mindig is rossz kelő voltam, és ezen még ez a kémiailag vezérelt altatórendszer sem tud segíteni túl sokat.
A fenébe! A végén még elkésem, ha nem térek magamhoz azonnal. Pedig igazán kár lenne ezért a mai napért, hiszen ha úgy vesszük, ez a mai nap megismételhetetlen. Mint minden egyes másik. De most másról van szó. Ha erről lecsúszom, legközelebb megint csak tíz év múlva ünnepelhetek, amit felettébb sajnálnék, mert a tíz éves évfordulón is ott voltam, és az is remek volt, gondolom most sem lesz másképp. Ritka alkalmak ezek, sokan közülünk mégsem értékelik, micsoda vakbuzgó ellenállás. Nem árt, ha az ember néha kifejezi háláját és odaadását a felette állóknak, akik a helyes irányba terelték az életét. Különben is mi lett volna belőlem, ha nem jönnek a trákok? Egy naplopó senkiházi, egy utolsó tróger, aki egyik napról a másikra él alkalmi munkákból, mert kitaszítottá vált, és a háborúban szerzett sérelmeit szorongatja magához éjszakánként, a meg nem értés, az emberek, akiknek fingjuk sem volt arról, hogy miként is zajlott az ott, hogyan hullottak a velem egykorú srácok, mint a legyek, ott Berlin alatt. Ezek csak ültek az irodáikban a szánalmas elmaradottságukban, azt játszván, hogy ők a világ urai, mozgatták a harctereken a bábukat, mint sakktáblákon: hatvan ember irányít hatvan milliót, mindig is így volt ez, úgy tűnik, de most megkaptátok, most már ti is érzitek ugyebár. Ugyanazt teszik veletek is, mint amit a ti elődeitek tettek az emberiséggel évezredeken át. Milyen érzés? Igenis hálás vagyok nekik.
Lassan kikászálódom a kabinból, és a zuhany felé indulok. A testszagérzékelő beléptetőrendszer kipréseli balra meg jobbra előttem a fürdő ajtaját, amikor a kellő távolságba érek. Az aromapára befúvó rögvest működésbe lép, és már minden rendben is. Tökéletes kiszolgálás. Ennek élünk, így van jól a rendszer.
Sietnem kell, mert bár jócskán előreállítottam az ébresztőrendszert, ismervén magam, képes vagyok mellőzhető apróságokon is elszöszmötölni hosszú percekig, így aztán hajlamossá válok a késésre. De ez most szóba sem jöhet. Muszáj ott lennem. Kiveszek egy kézre esőt a fél tucat azúrkéken egyforma utcai kevlárdressz közül a gardrób nappali egységéből, és máris öltözöm. Szaporán, szaporán. Talán még van időm belekukkantani gyorsan a hírekbe is, na, gyerünk, hol van már az a cipő.
- Hírek! – lihegem.
A nappali asztalán álló körömnyi médiamodulból feláramlik a Trák Nemzeti TV vibráló hologramja, néhány másodperc múlva pedig bevillan a hírcsatorna is:
- …újabb robbantásokkal próbálták felhívni a figyelmet feltételezett sérelmeikre, melyeket azonban a Trák kormány korábban ismételten visszautasított. Ebben a hónapban ez volt a második halálos áldozatokat követelő akció az Európai Felszabadítási Klán részéről. Az önmagukat ellenállóként definiáló szervezet egykori német származású vezetője, Konrad Adenauer ezúttal is holo-levelet küldött az érintettek részére, melyben felszólítja őket a távozásra, és sürgeti az emberi jogok helyreállítását, valamint az ismert földterületek II. Világháború utáni felosztásának újratárgyalását. Közben az Energiaellátási Gazdasági Hivatal újabb teherszondája érkezett a Vénuszra az esedékes argongáz beszállítása kapcsán. A Venyera-4-es teherszállítót az egykori Oroszországban fejlesztették ki trák technikai egységek segítségével. A föld légkörében lévő csekély argon-mennyiséget pótolandó a Trák Kolóniák szerte a világon már évek óta alkalmazzák a jól bevált, arcra csatolható készüléket, amely …..
Kikapcs.
Ennyi elég is volt mára. Megint a szokásos események. Amit egyszer a média felkap, azon hetekig képes lovagolni, néhányan meg utána ugranak még, hátha ők is felférnek. Nem is értem. Hiszen mindenki tisztában van azzal, milyen előnyt élvez most az emberi faj, hogy húsz év alatt mennyit fejlődött a világ. Igen, talán túl gyors volt ez az embernek, talán ezért van, hogy némelyek összezavarodnak, és beállnak az ellenállók soraiba. De mégis mit akarnak? Hiszen béke van és egyetértés. Hát nem ezt akartuk? Nem ez lett volna a cél? Ezért halt meg több millió szövetséges bajtársam a háborúban? Miért képtelen feldolgozni az ember a végső győzelmet? Mert egy kis segítség kellett hozzá? Kellő ráhatás? A lényeg ugyanaz.
Béke van.
Végre kiérek a lifthez, amely már száguld is lefelé velem a huszonnyolcadikról, de aztán alig telik el pár másodperc, és a lift tányérja ismét megtorpan. Az ajtó szétválik, majd egy ismerős arc bukkan fel mögüle.
- Áá… szia Dijf! - lelkendezik Anna, az alattam lakó bérosztályos nő. Még jó, hogy az egy szektorban dolgozókat egy lakótelepre helyezik. Így a munkahelyed egy kissé a családod is, hiszen ott laktok mindannyian karnyújtásnyira egymástól. Anna jó fej, csak sokat beszél feleslegesen. Állandóan túltekeri a dresszén a koffeinadagoló injektor gombját, vagy csak be van ragadva, nem tudom, de azért olykor szórakoztató.
- Mi a helyzet kislány, csak nem az ünnepségre? - kérdezem, miközben a liftajtó ismét bezárul.
- Hogy találtad ki? Kicsit uncsi nem, hogy az emberek folyton ugyanazt kell, hogy csinálják? De ez legalább csak tízévente egyszer van
- Ugyan, ne légy ilyen borúlátó. Legalább kikapcsolódhatsz egy kicsit. Amúgy meg egész nap csak a seggeden ülsz és pötyögtetsz.
- Na persze, fogalmad sincs a szokásaimról…
- Mert még nem hívtál fel egyszer sem magadhoz.
- Hé, ez most akkor egy olyan…?
- Milyen?
- Hát olyan, tudod…
- Azt tudom, hogy két éve elváltál.
- Ó, igazán nem kell féltened. – feleli, miközben táskájában turkálni kezd elmélyülten.
- Na jó – zárom le a témát –, akkor ha mégis szükséged lenne rám, tudod hol találsz…
- Egyenlőre a buszjegyemet sem találom – morfondírozik – Franc! Lehet, hogy odaadtam véletlenül a marketban a pénztáros robotnak?
- Azok nem úgy vannak beállítva, hogy becsületesek legyenek?
- Én már nem bízom bennük. Ázsiai szériarobotok mindenhol, még a bankban is.
Kilépünk a tömbház főbejáratán, és egy pillanatra megcsap minket a bűzös levegő szaga. Egyre csak romlik a levegőminőség, az műár igaz. Oda is lépek az egyik villanyoszlopra rögzített oxigéndúsítóhoz, hogy felfrissüljek. Anna ugyanígy tesz.
- Akkor most mi lesz, meghívsz vagy sem? – kérdezi azzal a tipikus én nő vagyok, ezért nem mondhatsz nemet kifejezésével, miközben rálépünk a mozgójárdára, mely tovahalad a Nassaukade vonalán lefelé a következő busztranszferig. A járda tömve van, mindenki az órájára tekintget, lassan időben leszünk. Igen, lassacskán elkezdődik.
- Persze drágám, ne aggódj – mosolygok rá – nem fogsz lekésni a nagy évfordulónkról.
- Egyszer majd meghálálom – mondja.
- Remélem is – felelem, ahogy a légbusz körvonalai beosonnak látóterembe. A tulakodás megkezdődik, de végül sikerül feljutnom a kalauzrobot elé, ahol felmutatom a kártyákat, és beljebb zsúfolódunk. A jármű halkan felzúg és útnak indul. Annával sikerül helyet találnunk az egyik sarokban, ahová úgy tűnik senki sem szeret ülni, biztos a légcsavarok borzalmas léghullámgerjesztése miatt, sebaj nekünk jó lesz.
- Szóval mit is szoktál csinálni esténként egyedül? – kérdezem újra Annát – még mindig elmondhatod, és máris közelebb kerülünk egymáshoz.
- Ugyan… nem hiszem, hogy szeretnél velem bokszmérkőzéseket nézni esténként
- Boksz? Csak nem? Muhammad Ali?
- Na igen... most épp elveszítette az övét, de…
- Semmi bajom a boksszal. Tényleg. Igaz, már nem olyan az egész, mint amikor a háború előtt, tizenéves koromban bokszmeccsekre jártunk apámmal. Az egy egészen más világ volt. Te még csak egy kis pisis kislány voltál.
- Hé!.. - lök oldalba
- Rendben, talán azért olyan sok év nincs is közöttünk. Mindenesetre, tudod, akkor még nem volt így beszabályozva a boksz, mint manapság. Több szervezet is volt, nem csak egy, nem mindent a kormány irányított. A világ nagyvárosainak mind voltak saját bokszszervezeteik, meg minden. Nem úgy volt, hogy egyetlen szervezet irányít mindent.
- Jól van, azért én sem vagyok ám teljesen tájékozatlan. Nézem a korabeli felvételeket is.
- A holo-videód szart sem ér, ezt élőben kell látni.
- Hát akkor egyszer elvihetnél az Arénába egy meccsre - mondja, miközben kifelé tekintget a busz ablakán. A mindenhol egyforma házak egymás után követik önmagukat, mintha egy kifogyhatatlan festékkel szürke csíkot húznánk a végtelenbe, amíg a busz lassan meg nem áll a Stadhouderskade nagykanyarjában, és megmerevedik a kép: egy szürke tömbház a Vondelpark-kal szemben.
- Akár egy Beatles koncertre is! - felelem, ahogy felállok az ülésről és a kijárat felé fordulok.
A tömeg akkurátus odafigyeléssel letódul a légbuszról, és a mozgó járdára veti magát. A csoportok felveszik a járda beilleszkedési ritmusát: szépen sorban, egymás mögött, feszes egyformasággal suhognak az utcai dresszek, mindenki szürkében, csak a Vondelpark kapujában álló őrök virítanak bordó szerelésükkel a szemem jobb sarkában. Trákokat egyenlőre sehol nem látni, gondolom a parkban gyülekeznek. Ahogy a járda egyre beljebb visz minket, a parkbéli tavacska mellett elhaladva újabb ismerős arcokat pillantok meg a gyárból, és egyre inkább izgatott leszek, ahogy átjár a közösségi érzésből, az egybetartozásból fakadó izgalom és felszabadultság. Hogy is nem érzik ezt az ellenállók, hiszen épp itt zajlik az orruk előtt a beteljesült béke és egyetértés. Megpróbálom elkapni Anna pillantását, aki azonban láthatóan unott arccal szemléli a tömeget, mely hamarosan az emelvény elő kavarog. De még így is elég messze vagyunk a hatalmas színpadtól, ahol még mindig sehol egy trák, csak az Emberjogi csapatok emberei bajlódnak a hangosítással. A színpad közepén egy óriási holo-kivetítő, amelyből bizonyára most is múltba tekintő összeállításokat sugároznak majd, mialatt a helytartó elmondja beszédét. Gyönyörű nap ez a mai.
Az emberek befolynak a tér minden sarkából a parkba, amely apránként szívja magába a szürke sejteket. Néhány perc múlva a léptek elcsendesülnek, az alkalmanként felhullámzó beszédfoszlányokat pedig elnyeli a felhangzó mély hang, mely egy hosszú gonggal egybekötve az esemény kezdetét jelzi. Pont időben. A holo-vetítőből máris egy háztömb nagyságnyi TNT logó merevedik felénk, mely vibrálva várja, hogy műsort szórhasson az éterbe. Kisvártatva meg is jelenik rajta a színpad hatalmasra nőtt élő képe. E pillanatban a bal oldalon megjelennek az első trák biztonságiak, ruhaszerű páncéljukban csörögve torpannak meg most már a tér mindkét felén. Közben monoton basszushang kezd lüktetni a hangfalakból, egyre csak fokozódva, húz magával, aztán tol előre, hogy csak úgy remeg a dobhártyánk. Nem tudom, hány másodperc telik el. A zúgás fokozódik, a környékbeli szürke háztömbök falai megremegnek kissé, a park tölgyfái meg ide-oda hajladoznak.
És most feltűnik végre maga a helytartó, a mi helytartónk, és ahogy a zene óvatosan lehalkul, és elmerül a távolban, őtráksága a pódium közepére érve rettentő magabiztosságba oltott fenséggel megáll.
Néma csend.
A helytartó rovarszerű fején ott díszeleg a város helytartóságának süvege, benne az egykori jelképpel: három fekete iksz egy vörös sávon. Eljött a pillanat szerte a földön. Minden nagyvárosnak megvan a maga helytartója, aki most ugyanebben a pillanatban a világ minden részén ugyanezt teszi, s mi, a hálás nép, ugyanígy örvendjünk a helytartókat és a Trák Királyságot. A helytartó ma, csak a mi tiszteletünkre vette fel ó bíbor páncélfedőjét, s még oldalsó csápjain is különös mintázatú borostyángyűrűk csavarodnak. Óriási szemével körbetekint most a megjelent tömegen, és megszólal:
- Emberbarátaim! Örülök, hogy ismét itt lehetek köztetek! – igen jól beszéli már az angolt, az első nemzetközileg is elfogadott nyelvet, melyet a trák kormány elfogadott a fajok közti kommunikáció céljából. A trákok gyorsan tanulnak. Pár hét alatt szinte bármit képesek magukba szívni. Úgy vélték, ez az egyik legprimitívebb a földi nyelvek közül, ezért ezt választották. Az emberek között továbbra is engedélyezett volt a kommunikáció bármely nyelven, de a trákokkal csak így lehetett szót érteni. Habár már az is valami, hogy beszélnek hozzánk, hogy megadják ők is a tiszteletet, ez nagy szó. Egyéb, egyszerű esetekben csak gondolatátvitellel kommunikálnak az emberekkel, a hétköznapokban megszokottak azok a jelenetek, amikor egy trák szemben áll egy emberrel és csak bámulja, amaz meg hevesen bólogat, és azt motyogja: rendben, rendben, máris meglesz. De most a helytartó földi nyelven szól hozzánk:
- Ismét eltelt tíz földi év, ezért újra összegyűltünk, hogy megünnepeljük közös múltunkat és egyben jövőnket is. Közületek sokan ott voltak még, amikor a földre érkeztünk, meglátván távoli galaxisunkban is a jelzéseteket, hogy léteztek. Háborúitok romjaiból felmerülve megtaláltátok életetek új alapköveit, amikor jeleztétek: itt vagyunk!
Ahogy ezeket a szavakat mondja, elindul a kivetítőn az előre összevágott film. Elsőként az ilyenkor szokásos világháborús képek, majd az atomrobbanás Hiroshimánál. Ugrás az időben: a világ nagyvárosai felett sorra megjelennek az első trák flották. A föld számos pontjáról beszerzett képek és korabeli fekete-fehér filmszalagok visszatükröződése különös nosztalgiát ébreszt bennem. Huszonkét évesen szereltem le a hadseregből. Hogy megváltozott minden. Akkor a fekete-fehér Tv-nk is nagy szónak számított, most meg holo-kivetítő van minden szobában. Hála a királyságnak. Mekkora lépés tett meg a tudomány huszonkét év alatt. Az életem egyik felét totális alulfejlettségben töltöttem el a másik feléhez képest. De most már minden a helyén van. A helytartó a jövő biztató kilátásairól beszél, felettünk pedig sorra futnak el az elmúlt húsz év technikai vívmányainak részletei: a számítógép, az internet, a légautó, melynek bevezetésével indoktalanná vált a kőolajmezők további kiszipolyozása, az űrutazás, a mobiltelefon és egyéb olyan eszközök, melyeket mind a barátainknak köszönhetünk.
De most mi történik?
A képernyő elkezd vibrálni, zavaros elmosódás az egész, valami technikai probléma lehet, de nem: egy szakállas arc tűnik fel furcsa sapkában, úgy néz ki, mint aki két hete nem fürdött és nem aludt, s a kép lassan kitisztul. A trákok felbolydulva rohangálnak keresztbe kasul, a helytartó pedig döbbent arccal lemerevedik. Az arc a képen beszélni kezd:
- Üdv, emberek! Ernesto Che Guevara vagyok, a dél-Amerikai ellenállás vezetője! Figyeljetek jól, csak pár percünk van, mert a trákok gyorsan belövik, hogy honnan jön az adás. Ébredjetek fel! Vegyétek észre, hogy rabszolgák vagytok egy idegen faj igája alatt. Azt hiszitek, béke van? – az adás egy pillanatra megszakad, majd újból helyreáll, és az arc érdes hangja tovább beszél:
- Mind manipulálva vagytok. Tudjátok jól, mire képes a trák elmetrükközés. Amióta a rovarok megjelentek, látszólag béke van: az ember nem háborúzik, mert a trák akarat meg gátolja. Hűséges odaadással szolgálja a trákságot, bányássza nekik az argont a Vénuszon. Mit gondoltok minek az oxigéndúsító az utcán? A levegő tele van argonnal, de még ez sem elég nekik. Elbódítanak titeket, ti pedig az akartuk szerint cselekedtek. Vajon hová tűnnek az emberek erről a bolygóról? Hiszen ennyi trákkal a nyakunkon el sem férnék a bolygón! És még, ha a ’47-es halálozásokat is beleszámoljuk, hol fér el ez a több tízezer kolónia rovar? Gondolkodjatok!
Az emberek között feszültség támad, a testek kilengnek a sorokból, ide-oda tekintgető fejláncok, zavart mozgolódás és tanácstalanság. Néhányan felmordulnak, páran elgondolkodva lemerevednek. Anna csak balról jobbra illegeti a fejét, azzal a na nem megmondtam nézésével. Az emelvényen káosz, de a trákok már kis csoportokban játszadoznak a kütyüjeikkel, hogy megszakítsák a műsort. Egyenlőre nem sikerül.
- De most eljött az igazság pillanata! – folytatja a szőrös képű – Mindeddig nem tudtuk, hogy miért vagyunk mások, hogy az ellenállás tagjai miért szorulnak ki az elmeirányítás alól, bosszantva ezzel a totális trák megvalósulást. Társaink most rájöttek a megoldásra, és ezzel fel tudjuk venni a harcot az elnyomók ellen. Igen, emberek, el vagytok nyomva! – harsogta. Mit érnek a technikai vívmányaitok szabadság nélkül? Robotok vagytok, akik a felettetek uralkodó hatalmat tápláljátok. Épp csak annyit tartanak meg belőletek, amennyi ahhoz szükséges, hogy társadalmukat ellássátok. Városaitok köré trák fellegvárakat építettek, melyek magukba szívják a szolganép erejét! Ébredjetek fel! A holnapi napon…
Az adás végre megszakad.
A parkban most már érezhető a tolongás és a nyugtalanság. Semmit nem értek. Mi volt ez az egész? Anna kezét megfogva magam mellé húzom, mert a tömeg most mintha meg akarna indulni a kijárat felé, de aztán mégsem, az egész olyan kusza, mi a franc történik? Nem is nagyon tudok magamhoz térni, ahogyan a tömeg sem nagyon: van aki elindul, aztán megáll, mintha az egész tömeg valóban csak egy marionett bábműsor próbája lenne, ahol a szálakat mozgató előadók gyakorolgatják a babákat. Én is egy ilyen baba lennék? Olyan homályos ez az egész. Mit is mondott az a fazon? Hogy is... hogy is hívták, hol van a helytartó, miért lett vége a műsornak? Csitt. Csitt. Nyugalom, most már minden rendben lesz. A dresszek suhogása elpuhul, most már megint mindenki a sorban áll, és várja, hogy elinduljon a járda. Igen, így jó lesz. Minden a megszokott nyugalomban.
- Kedves hely ez a Vondelpark, nem gondolod? – kérdezem Annát, aki a mellettem lévő járdalapon suhan.
- De igen, az. Kár, hogy egyre kevesebbet vagyunk kint a szabadban Dijf, ezt máskor is megismételhetnénk.
- Persze, jó kis túra volt. A tó ilyenkor különösen szép a parkban. A város gyöngyszeme.
Felszállunk a légbuszra, ahol többnyire csendesen elmélkednek az emberek. Mintha egy kicsit megilletődött lenne a légkör, nem is tudom. Általában nem szokott ilyen csend lenni.
Arra gondolok, hogy holnap újra munkába kell állni - tényleg miért is nem mentem ma dolgozni? Na, és Anna? Különös. Vagy elnéztem a napokat és vasárnap van? A fene tudja. Néha kiesik ez meg az mostanában. Hiába… ötven fele már…
A légbuszon most már mérhető a csend, egészen addig, amíg a robot sofőr a Princengracht sarkán váratlanul be nem kapcsolja a rádiót. Eddig észre sem vettem, hogy nem szólt, és most hirtelen visszarángat merengésemből. Anna is felkapja a fejét, s mintha az emberek most magukhoz térnének kicsit. Az utazás innentől kezdve szinte elreppen, egyszer csak a házam előtt találom magam balomon Annával.
- Ő… - hebegem – akkor viszlát holnap, szia.
- Szia Dijf, …hát akkor...
- Jó éjt! – habogom zavartan
- De hisz még nincs is este Dijf…
- Á, igen, hát… nem tudom, mintha már sötétedne egy kicsit.
- Nem, nem igazán, habár… most ahogy mondod..
- Igen, én is elfáradtam kissé – most már igazán kínosan érzem magam, még mindig szédelgek egy kicsit, mintha valami zúgna a fejemben. Lehetséges, hogy valóban elvesztettem az időérzékem is? De hisz este van…
- Vigyázz magadra Dijf…
- Te is Anna – felelem nagy nehezen, aztán elindulok fölfelé a lifttel.
Ahogy belépek a szobámba, különös, szorongó érzés önt el, mintha egy idegen helyen lennék. Mintha nem is az én szobám lenne. Pedig az. Semmi kétség. Ahogy jobban megfigyelem a tárgyakat, melyek elsőre idegennek tűntek, kezdek ráeszmélni, hogy mégis csak otthon vagyok. De hát már a saját lakásomat sem ismerem fel? Valamit szednem kellene, talán szűkülnek az erek az agyamban. Pedig minden a helyén. A Holo-Tv máris önműködő üzemmódba lép, ahogy érzékeli jöttömet, de hát ez is csak természetes, hiszen úgy van beállítva, hogy hosszabb távollét esetén ilyenkor mindig automatikusan bekapcsoljon. Szóval minden normális. Akkor pedig velem van a baj. A hírműsor pedig ontja a szokásos híreket:
- …melyre már nagy erőkkel készülődnek a szervezők. A Holnapi nap tehát ismét jelentőséggel teljes nap lehet az életünkben, hiszen immár második alkalommal ünnepelhetjük meg az eternális békét, mely világunkat bejárja, köszönhetően trák barátainknak. Ezzel az ünnepséggel idén az emberiség újraformálásának huszadik évfordulójára emlékezünk. Mindenkit szeretettel várunk a holnapi évfordulós rendezvényre. A transzferjáratok már a kora reggeli óráktól elkezdik szállítani a vendégeket, tehát javasolt a hírvetítő gyakori megfigyelése, hogy tudjuk, mikor kerül ránk a sor. A járatok minden esetben pontosan a feltüntetett időpontokban érkeznek a háztömbökhöz. Nem késnek. Kérjük az időpontok maradéktalan betartását. Senkire nem várunk. És végül a szokásos rendőrségi hírmorzsák: ma délután a drogcsempészeket fogtak el az egykori dél-Amerikai határ mentén. Ernesto Che-Guevera és maroknyi csapata vélhetően a mindeddig ki nem aknázott esőerdők sűrűjében bújhatott el a hatóságok elől az elmúlt két évtizedben. A Királyi Rendőrség nem tulajdonított nagy jelentőséget az ügynek, noha hasonló jellegű ügyre nem volt példa az elmúlt években. A drogfogyasztás állami keretek között történő ellenőrzése alatt kevés csoportosulás maradhatott meg a feketepiacon, melyet szinte már fel is számoltak. Che –Guevarát és társait trák munkatáborokba szállították, ahol megkezdődhet erkölcsi megtisztításuk. Ez volt a mai nap 5. Híradója, 1967 augusztus 19-ét írunk, a zsidó naptár szerint 5728-at. A Híreket újra meghallgathatja, ha megnyomja kivetítőjén a repeat gombot. Szép Napot!
Tegnap lementem a sarki közértbe néhány
fehér nyulat venni, te meg jöttél velem szembe
az extra méretű tamponok csíkjai mentén, hogy
elcsacsogd az életed. Mondom, trillázz arrébb,
én már nem az vagyok, aki voltam, különben
is a sejtek hét évente vértelenül megújulnak
ebben az agyonsanyargatott testlebujban.
Néztél rám kövér szemeiddel, én meg dobtam
néhány meghatódott császárszalonnát a
kosaramba még. Feltoporzékolt kezeiddel azóta is
lustán tekergeted életem pamutgombolyagát,
de most már eressz egy kicsit.
/ Fejmagasságban egy mirelit sushi tántorog az üveg megett. /
Amarrébb selyemarcú lányok turkálnak
megköpült tejfelmaradványok között:
vizslaszememen hártyarepedés.
Újfent megáporodott az idő felettem, gubbasztó
vágyaim csak buldogvérmességem öli le:
a lányok arcán eperforgácsos panoráma -
40 másodperc a marketben.
