Szavaim szerteszét szélednek,
szelek szárnyán szikrázón szállván,
szerelmet, szellemi szépséget
szülnek szónokló színészek száján.
Szürke színpad szélén szemkönnyezve,
szakadt szegény színész szól szelíden.
„Száz szilaj szörny szennyes szava szurkál:
sze
ben testembe zárva rám pályázik, köz
vetlensége feszélyez, lépten-nyomon pro
vokál, kitérhetne előlem, de kezdettől
fogva tudja, hogy utána kérdezni fogok,
szövegeim számára is csak válasz
kísérletek, akár gesztusaim, még nincs
itt az idő, hogy érv
Lusta forró nyár volt,
A folyó partjától,
Két lépésnyire álltam,
Néztem, mi folydogál,
Lenn a mederben, az árban,
A megnyilvánuló világban.
A történet ott folyt előttem,
S én magamtól
Megkülönböztettem,
Amit láttam, ami lent úszott
Örvénylett hibátlan,
Az idő t
Elmúlt a vetés, el az aratás,
hangol a zenész, pihen a kaszás.
Várok. Sorsom elrendeltetett,
az út szabad, már elmehetek.
Mi beteljesült, nem az én gondom,
súlyát vállon nem, csak szívemben hordom,
... bízva, lesz még aratás,
idei magból holnapi
Tornádó tölcsére
őrült táncát járja,
halálos szippantást
nincs ember, ki várja.
Pusztít mindent, tör-zúz
gyökerestül fákat,
Kutyánk nyüszít félve:
- Elviszi a házat!
Özönvíz követi,
bárka kéne újra!
De védelem nincsen
esőre, borúra.
Árvízi hajós
Csak apró kő, mi
egyre kisebb, míg lassan
porrá hullik szét.
... Ám, a porszemek
őrzik a hajdani hegy
minden ígéretét.
Elébb a tornyot a szélből emeltet
valamennyi tisztázatlan termed
a pókhálót a bolthajtások sarkaiba
sosem gyúlt mécs füstjét a falakra
hiányzó fegyverek derengő helyét
a csikorduló vaspántos ajtót
a padlóreccsenést lépteidnek
a kidőlt napszakokat tr
Kár a nyárért,
napsütéses
hosszú őszért,
fáról hulló
falevélért…
Kopár kertben
varjú károg,
elege van
már a mából.
Szél tépázza,
eső veri,
mérges gazda
elkergeti…
Panasz szava
messze száll:
- Kár a nyárért,
napsütéses
hosszú őszért,
fáró
… Pali bácsi emlékére
Szürke felhő ölel körül,
fáj ez az ősz kívül-belül.
Készületlen tört rám, lopva,
nyárvégemet elorozva,
csillagtalan, sötét éjjel,
reggel köddel, nappal széllel.
Számlálom, mit mulasztottam,
míg a nyárból ősz lett gy
Szállani a széllel, játékos lepkével!
Hulló levél röptét siratni egy éjjel.
Labda után futni, s vele elgurulni!
Kötelet ugrálni, tó tükrén csúszkálni!
Kutyust megölelve bámulni az eget,
futó zápor előtt kitárni tenyered.
Felhők játékában keresni ál
Illusztráció: Török Tibor kalocsai fotóművész alkotása
Gerinc nélkül mit ér a kéj?
Kristálybékém összezúzva,
vaksi lelkem, ne is remélj!
Emlékek és évek múlnak…
Csillaghullás, délibáb…
Bukott angyal sárba rántja
koronástól a kir
Bokáig levélben
bandukolok haza.
Aranyló napfénnyel
üzensz nekem Mama…
Harmattal sírsz reggel,
felszárítod nappal,
betakarsz majd este
fénylő csillagokkal.
Minden nappal egyre
közelebb kerülünk…
Ha fonalam elfogy,
újra együtt leszünk.
Bolyongó tűz terem
fénytelen éjeken.
Néptelen réteken
éjszakád végtelen…
Ingovány sötétjén
lobbanó sejtelem…
Vacogó lelkedben
nyirkos a félelem…
Illusztráció: bélyegkép az alkotó engedélyével másolva a Wikipédiából.
- Uram, adj még időt kérlek.
Maradhassak, míg megszokom,
hogy ott lent sötét lesz.
- Vidd hát! – szól, míg int a szélnek.
… És vacogó lelkem pitypang-
pehelyként világgá széled…
Voltam boldog és fiatal,
voltam, ki tudja mit akar.
Voltam bolondos álmodozó,
és voltam az, ki elől elmegy a hajó...
Lennék fék a rohanókon,
hűs kéz lennék homlokodon.
Híd lehetnék partok között,
fénylő csillag felhők fölött.
Lennék béke, lennék a szél,
lenn
Arcomon szánt még az éjjeli árny,
bőrömbe mélyülő barázdát váj.
Gondolataim – elvetett versek –
kifordult röggel vegyült keservek.
Még élénk színekkel zaklat a kép,
mint vágyódó ajkad borzongva tép,
még itt vagy velem te tétova báj,
de ébredt val
elrabolt földön
meglopott történelem
mossa kezeit
mellettem fekvő
legyilkolt bennszülöttek
már nem remélnek
csillagra lépve
antikvár indiánszar
lüktet a fényben
kelmepalánták
tetszelegnek feljebb a
kirakatrésen
elvesztettél egy
kukoricamérgezést:
hi
