... a csúfolódó jégeső
szeretném hinni, ő az,
ki nem mer belém kötni.
Akárhogy is van, morogva
elmegyünk egymás mellett
- két céltalan felleg -
útjainkat letaposott kalászok jelzik:
neki árpatábla - nekem árokparti pántlikafű -
ő délnek tart, én északnak megyek...
Ráncos babszem voltam;
a válogató kéz nem pöckölt félre,
s bekerültem a kondérba utazók
válogatott keretébe!
Fekete tüzet gyújt alattunk a halál,
s a hernyóbajszú fiatalember
fejszeszélesen mosolyog...
Fejére állt a világ...
Netán én fordultam talpra?
Kezdem megszokni a fásult
nyomort napról napra...
A sötétkék égtó fenekéről
drágakövek villannak,
a fekete facsontvázak meg
lenyúló gyökerek -
lombos törzsük, s a jövőm
biztosan odaát vannak...
Torz pokolparódia e világ
egy "öles kondérban" bableves rotyog...
Én meg ahelyett, hogy növekednék
nyomorultul egyre csak fogyok.
Az elmúlás fekete fényében némely elvétett
szebb percem vet fehér árnyékot -
Morgó falka-félelem kerget
a virágzó lombos fákhoz
minden jószándékot.
Éjpalástra varrott vágyak
tűnő messzeségben,
Porcelánhold udvarostul
jön szembe az égen.
Csilingelő csillagképek
halkulnak holnapba,
Selyemkendő álmok
hullnak nagy kalapba...
Keservünk egy: a születés
A lassított felvételekből
kiálmodott alkalmi lét.
Azok a fekete-fehér kockák...
Azok a pillanatképek!
Melyeket értelmezni kevés
harminchat élet...
Múlni magyar gerinccel
Hűvös csendben, illő bájjal
játszó fényben lengedező
gyöngyöket fűzött fák ágára
könnyeiből a tavaszi eső.
Ázik-fázik ember, állat
sártengerré vált a mező,
de gyöngyöket fűzött fák ágára
könnyeiből a tavaszi eső.
Csalhat kedves, bánthat balsors
Csábítgathat bús temető
ha gyöngyöket fűzött fák ágára
könnyeiből a tavaszi eső...
