Minden hétköznapom ugyanolyan.

Munka, vásárlás, alvás. Munka, megbeszélés, alvás. Munka találkozók, alvás. Aztán a hétvége, majd az egész kezdődik elölről...

Ritkán álmodom, akkor is csak zagyvaságokról, mint például repülő tehenekről, vagy vérengző gyilkosok álarca mögött megbúvó ismerőseimről. De a mostani álom más volt, mint a régebbiek. Más, mint minden eddigi tapasztalatom és emlékem együttvéve. Talán az a kevéske bor tette, amit vacsora után ittam, vagy csak szimplán fáradt voltam, hiszen pillanatok alatt elnyomott az álom.

Furcsa sötétség ült elmémre, mintha egy hatalmas gödörbe estem volna, ahonnan nincs kiút. Kétségbeesetten rohangáltam ide-oda, s jajveszékelésemtől visszhangoztak a falak.
- Kérem, valaki! - Segítsenek! - kiabáltam ijedten, mire egy fénylő pontra lettem figyelmes a semmiségben. Elnyújtott léptekkel közeledtem felé, titkon reméltem, hogy megtaláltam a kivezető utat. Közelebbről megvizsgálva azonban csak egy vékonyka fonal volt, aminek a vége úgy csillogott, hogy belekáprázott a szemem. Óvatosan megmarkoltam és húzni kezdtem. Húztam, húztam s egyre csak bomlott, apránként jött vele a fal is. Fogalmam sem volt mit rejt, de egyre jobban kirajzolódott a mögöttes kép. Döbbenten csodáltam a falon túli világot, mint egy újszülött, akinek minden új és izgalmas. Félénken léptem át és azonnal megéreztem a sugárzást. Valamiféle jóságot, szeretetet és örömöt. Igen, végtelen öröm járta át a testem, lelkem. Ilyet még sohasem éreztem azelőtt. Nevető emberek zsivajára lettem figyelmes. Eddig észre sem vettem őket, pedig mindenfelé egy-egy csoport lány ücsörgött a fűben vagy vígan szaladgáltak a patak mentén, a szellő bele-belekapott hosszú hajukba.

- Csakis angyalok lehetnek - dörzsöltem meg újra és újra a szemeim, nem hittem nekik. Az egyik angyalka hívogatóan intett felém, majd mosolyogva futásnak eredt. 

- Várj! - kiáltottam, s üldözőbe vettem.

Egyre távolabb csalt, a boldog emberek eltünedeztek körülem, és a szikrázó égbolt koromfeketére váltott. Gizgazos talajon vezetett utam, mezítelen talpam sértette az érdes föld és halálfélelem kerülgetett, miközben körbepillantottam.

Kifulladva görnyedtem össze, testem rázta a hideg, az ég villámlott, szakadt az eső.

A szép szőke kislány megváltozott, komoran nézett rám. Haját mintha kicserélték volna, mosta le a világos színt az eső, és borús feketébe ment át. 

Közelebb lépett felém, és letérdelt velem szemben. Kíváncsian fürkészte arcom, majd kezem az övébe tette.

- Nézz csak körbe! - szólt szelíden, hangja mégis élesen csengett fülemben - ilyen az életed.

Bármilyen szomorú, az idill elszáll, mintha csak egy léggömb lenne.

Nem értettem, miért mond ilyeneket nekem. Én mértéktartóan élek. Nem érdemlem ezt meg.

- Tudom, mire gondolsz. Bár igaz, de mégsem helyes. Mikor még gyermek voltál, minden rendben ment, felhőtlen játékba merülve könnyűnek tűnt az élet. De mára felnőttél és megtapasztaltad, minden másként van. Akármit tehetsz, ellenkezhetsz, foggal-körömmel védheted az igazad, úgyis meghajolsz majd...

- Egyszer élünk! Unalmas óráinkban jövünk erre rá leginkább, mikor egy közönséges szobában, unalmas műsorokat nézve átbámészkodunk az évtizedek kietlen pusztaságába.

- Mondd, mit tehetnék, hogy ne így végezzem? - könyörögtem válaszért. Torkom mardosták a könnyek, azt hiszem, soha nem éreztem ilyen szörnyen magam.

Kecsesen felállt, majd hátralépett egyet.

- A választ magadban találod. Nem kell mást tenned, minthogy merészen élsz. Használd ki az időt, amit a sors neked szánt, hisz ettől vagyunk gondolkodó emberek. Borzasztó, mikor valaki meghal, más viszont ekkor kap reményteli életet.

- Élet... csakugyan ennyi lenne? - ismételgettem magamban az imént hallottakat, de mire felnéztem, a sötétség és a rejtélyes lény tovatűntek.

Melegséget éreztem és pillanatok alatt felpattantak a szemeim.

- Élet, élet! - mondogattam még mindig és elhatároztam, hogy ezután bátran beleszólok a sorsomba.