Ritka szerencse az én koromban
még élő szülőknek gyermekeként
tehetni, ami szép kötelesség,
így nem maradhatnak nélkülem ők.
Már harminchét év egy házasságban
– áldhatlak ezért is Téged és őt –,
állít hát önzésem új korlátot:
párom ne hagyjon engem egyedül.
E két feltétellel kötném kezed,
hogy egyenletem megoldjad, Uram —
közelíthet Mindenszentek, dolgom
csak ennyi a magam múlásával.
jártunk már erre csaknem kéz a kézben
megpróbáltuk egymásnak eljátszani
őszinte arcunk mennyire hibátlan
úgyszólván szeplőtelen az áltatás
a múlt tükre által sem homályosul
érdekes lenne farkasszemet nézni
most hogy ismerjük végre a történtek
kendőzetlen interpretációit
mégis újra játszunk ahogy kéz a kézben
makacsul elkerüljük a tükröket
Út nem vezet hozzá térben, sem időben.
Vedd birtokba, ami a tied; magadban
keresd, s a szálakat újra összekötve
visszahelyezheted jogaiba. Miért
érnéd be szolgálatkész redukciókkal?
Meg fogsz lepődni, amikor utoléred,
akit bensődben kergetsz. Különböztetni
annyi, mint teremteni, határolni vég
nélkül a végtelenben. Kívül maradni
a határokon, nem rondítani bele
az alkotott formákba, amelyek noha
általad, ám csakis nélküled lehetnek
csorbítatlan darabjai az egésznek.
Akár szabályként is leírhatod, ha van
hozzá elegendő bátorságod. (Ha nincs,
akkor megpróbálsz egyszerűen csak írni
róla, mert szeretnéd valamiképpen meg-
nevezni, anélkül, hogy hiába vennéd.)
folytathatatlan verssor múlásról
dünnyög vég nélkül jelen időben
zaklat és szekíroz és fejemre
olvas gúnyosan zárójelbe tesz
megkérdőjelez kéjes örömmel
terrorizál mígnem most kiteszem
a pontot folytassa valaki más
megenyhülten szabadon enged mint-
ha ezt várta volna váltságdíjként
Ott éreztem először, az iskola udvarán, talán harmadikban. Pedig
minden ellene szólt: a nyakban mindig szűk kisdobosing, a sötétkék rövid-
nadrághoz dukáló fehér térdzokni, idétlen magasszárú lakkcipővel,
a felvont szemöldökökkel felügyelt alakzatban feszengő várakozás,
hogy mikor történik végre valami, a vigyázzban állásra felszólító,
indokoltnál jobban pattogó vezényszó, a nagyszünetben történt affért épp
akkor megtorolni akaró társtól a legalkalmatlanabb pillanatban
érkező orvtámadás, a dobpergés, majd a csapatkürt fojtott vihogásra
ingerlő, hamis hangja — de amikor felhangzott az első ismerős akkord
a hangszórókból, furcsa borzongásféle futott végig gerincemen, és nem
akart abbamaradni, amíg csak az utolsó taktusig nem értünk. Máig
emlékszem a meglepetésre – mert addig nem beszélt nekem senki erről –, hogy
képtelen vagyok uralni; minden beazonosítható ok nélkül, tőlem
függetlenül kerít hatalmába. Azután előbb elmaradt az egyening,
a rövidnadrág térdzoknival és lakkcipővel, el a dobszó meg a hamis
kürt a vezényszavakkal, végezetül a folytatásként lejátszott idegen
himnusz is, csak a megmagyarázhatatlan borzongás maradt, noha már tudom,
vannak, akiknek magyaráznom, sőt, olykor még magyarázkodnom is kellene.
Tudván: elkerülhetetlen megannyi
elárvult végvár eleste, immár minden
helytállás eleve megkésett utóvéd-
harc — veszve. Nem hiábavaló mégsem,
nem pusztán harsány, magakellető virtus.
Híján korához illő tartásnak–
tartózkodásnak, őszülő tincsekkel
az egykoron bikát nyűgöző amazon
bizony anakronizmus. Ám ha méltósággal
süllyed el az antik földrész, mihez kezd
a zavarba ejtő, terhes örökséggel
a nemzedék, amely hagyta az Óperencián
átkélt újvilágnak: szállást magának
az utódok lelkében csináljon.
annyira ügyel a látszatokra már
nem ő látszik tudatalattijából
is a második szándék kezd elsőként
nyomulni ám a high-tech színvonalon
művelt alakoskodás sem hibátlan
rendszer eszement kapkodás a válasz
bármilyen üzemzavarra pontosan
tudja milyen gyermekded reakció
mégsem képes blokkolni véglegesen
kiiktatottnak gondolt reflexeket
nem érti hogy látszódó helyett miért
a nem látszóról születik ítélet
Tekinteted öröknyarát, tüzét.
Didergésekből vissza: melegedni.
Arcodat — egyedül lehetséges
arcát a szerelemnek.
A fészekrakás nem múló izgalmát.
Szálanként tapasztani hozzád életem.
Közeledből tovább a közeledbe.
Egyetlen belakott földnyelvről
annyi év után is felfedezetlen,
egésznyi kontinensre.
Indulok felderíteni égtájaidat.
Szálanként tapasztani hozzám életed.
Csaknem megtelt e sorokkal,
a papír mégis szűz előttem. Megíratlan,
miként fogjuk egymásban újra
megtalálni érintetlenségünk,
és – nem számít, törvényt betöltve vagy bontva – naponta
szálanként összetapasztani életünk.
Rejtezkedve nyomul. Védekezésül.
Még csak nem is önző: magát sem képes
szeretni. Nincs kit. Túltengő egója
üres képzelgés valami valóban
létezőről. Folytonos rettegésben
tartja hiányának biztos tudata.
Nem mentsége, de tragédiája, hogy
képtelen nem ellenállni. Semmiből
ki tudna válni akár semmivé is?
Duplán megválthatatlan, mert nincs, aki
megtehetné, amiként nincs is kiért.
Képtelenség. Annyira határozottan
állítod, mintha tényleg volnának el nem
képzelhető képek. Nem bírom megállni,
hogy azonnal próbát ne tegyek. Komolyan
igyekszem elgondolni egyet. Hiába.
Végül is megnyugtató: ha akarnánk, se
tudnánk csak úgy, a levegőbe beszélni.
Nincs ok elsietni. Mindegy, hogy melyikünk
töri meg a csendet, csak érvénye legyen,
amikor megtörténik. Lazára venném,
annyira, hogy beleizzadok. Üresen
hangzik mégis. Képtelenség! — hasít belém.
Nem vigasztal, hogy kettőnké ez a kudarc.
Belekapaszkodnék inkább a 'hangzik'-ba,
hiszen nem bizonyíték. Újratölthető
dialógus a mienk; befejezetlen.
Tarts egyensúlyt a penge élén, másként
esélytelen leszel. Részes vagy benne;
panaszod blöff. Aki belegányolt, nem
hivatkozhat többé a jótállásra.
Pontosan tudod, önmagadon ejtesz
csorbát, ám még sincs merszed kimaradni
a sorból. Hiába igaz, hogy másként
nem lehet, kifogásnak is harmatos,
mentségnek pedig egyenesen csapda,
amelyből sosem fogsz kikeveredni.
A helyesen dekódolt áteredő
valóságába helyezkedve juthatsz
mértékhez, hogy kizárj mértéken túli
pólusokat: a tetten értség abszurd
tagadását és a tévképzetet, hogy
kiküszöbölhető nembéliséged
immanens fogyatéka. Nincs értelmes
lázadás, amikor épp a mindenség
próbálkozik puccsal. 'Reddite quae
sunt Caesaris, Caesari, et quae sunt
Dei, Deo'. Maradj a penge élén!
Csömörösen is testet öltök meg
persze nyelvet, le sem sajnálva hősi
pózt. Visszatekintve milyen röhejes
a sok sallangos vitézi torna. Mint-
ha kárpótolna keszkenős kezekből
elnyert aranyalma fénye megfáradt
bajnokot, ha a cifra vért letéve
végre. Becsvágy nélkül helyzetem egyre
könnyebben kezelem: nyugtat magamon
vett uralom. Szép dogmák nem fűzhetnek
lábvasukra többé; segítenek ép
ösztönök. Becsüljétek hát meg a tét
nélküli harc eleganciáját, jó
urak. Bár nem tehetek rólatok, csak
rátok, teszek értetek bizonyságot.
Testet öltök újra. Aztán megbocsátok.
Nem ezektől a gereznás palástoktól
keresztbefektetett pallosoktól glancolt
vasbordáktól émelyítő füstölőktől
láthatatlan csuklyáktól nem ezektől a
kulcslyuk formájú szemektől koponyához
simuló fülektől bodorított apród-
frizuráktól készséges csörgősipkáktól
nem ezektől a lopakodó léptektől
termeimben nem ettől a csalánból szőtt
ingétől az ármánynak és nem ettől a
skarláttól bakacsintól tönktől meg fűrész-
portól velük magam is (úgy-ahogy) tőlük
legkevésbé csak ahogyan elterveztem
lépésről lépésre ám a falakon túl
uralkodnotok kell hogy uralkodhassam
Isten óvja összes királyait!
Nem kerüli pillantásod. Látnod kell,
tudja, mily botrányosan eszköztelen,
amikor saját arcodba vág. Színlelt
közönnyel figyeli, hogyan rendülsz meg
a szembesüléstől. Nem halasztható
tovább; döntesz hát. Mostantól másképpen
folytatódsz. Valóban meg fogsz történni.
Nyomasztón transzparens ív
fut horizonttól horizontig
beléd vetett kételyt nem tűrő bizalom
ígér mégis hathatós védelmet
– váratlan rád már nem szakadhat! –
bizonyságként túlzó gesztussal mutat
a fénycsóvában úszva aládúcolatlan
is hibátlanul egybefüggő kupolára
végre elszánod hát magad a részlettől
részletig kilengő trapéz fölött
kétoldalt kulisszák mögül
imponálóan eltanult (made in Japan)
mosolyok sorfala nézi
amint távot és ütemet újból bemérve
az előírt koreográfia szerint
oldod ki a biztosítókötelet.
tű fokában felejtett
foszló fonalvég
felismerhetetlen színe
nem ígérhet feloldozást
legyen bár hitünk hónál fehérebb
hajnali kertek ködéből elődereng
sebekig ér a szégyen
sértett önérzet árválkodik
árnyékból szőtt ingben
bukdácsol mint a szélcsend
fölfénylő szülőföld-ragyogás
fakul majd kokárdás fölbuzdulás múltán
de féktelen burjánzás terebélye
ravaszkodhat mindhiába
csak avarként zörög
Március bevehetetlen ormain
Hét lakat lehullni
Hét kapu tárulni
Mégsem szabadulni
Mégsem szabadulni
Belépni nem kopogtatni
Hívatlanul betoppanni
Lobbantani vagy lobbanni
Lobbantani vagy lobbanni
Kulcs megfordulni
Padló nyikordulni
Ajtó mögé bújni
Ajtó mögé bújni
Tétován állni
Úgy próbálni várni
Választ nem találni
Választ nem találni
Egyszerre akarni
Menekülni és maradni
Oldást és oldozást keresni
Úgy kérdezni hogy felelni
Úgy kérdezni hogy felelni!
Tudván:
elkerülhetetlen
megannyi esendő végvár eleste,
immár minden helytállás
eleve megkésett utóvédharc —
veszve.
Nem hiábavaló mégsem,
nem pusztán harsány
magakellető virtus.
Híján korához illő
tartásnak–tartózkodásnak,
őszülő tincsekkel
az egykoron
bikát nyűgöző amazon
bizony anakronizmus.
Ám ha méltósággal süllyed el
az antik földrész,
mihez kezd a zavarba ejtő
terhes örökséggel
a nemzedék, mely hagyta
az Óperencián átkélt újvilágnak:
magának szállást
az utódok lelkében
csináljon!
Átszűrni előbb, higgadtan. Ahogyan
jégre lépve tennéd, oly óvatosan,
mielőtt engednéd nyelved hegyéről
csatasorba állni
replikád. Ne siess lecsapni nyomban
minden ziccert; azt keresd inkább, hol van
a neked vetett tőr. Várja: belédőlj.
Csapda lehet bármi,
hát ne hagyj provokálni ösztönöket.
Várd ki, míg fölfedi önmagát a szöveg,
míg pontosan látni,
hol feslik szét a rosszul fércelt szövet.
Így segít megfejtett álca-öltözet
igazad föltárni.
járt utakat ajánlasz egyre. Tudomást
sem véve pillérekről, máris fitymálod
az el sem kezdett ívet. Elfogulatlan
szemmel bízvást meglátnád a lehetségest
a meglévőben. Előre megfontoltan,
különös kegyetlenséggel nyilvánítod
áthidalhatatlannak a távot. Te vagy
halmazati büntetésem, s mi tagadás,
eléggé szalonképtelenül visellek.
Megértheted: nem ad látszatokra, aki
mindenképpen le kell töltsön. Ám utána
mégis kezdenünk kell valamit egymással.
