Lokomotívon utaztak. Ketten ültek a kabinban, vagy ahogy a vonatokon mondják, a fülkében. Egymással szemközt, közvetlenül a résnyire lenyitott ablak mellett, aláhúzott lábakkal. A férfi váltakozó mélységben szemlélte a tájat. Szemei sarkaiból többször utastársára pillantott, és csak remélhette, hogy ő semmit nem tud erről. Az asszony olvasott. Zöld selyemkesztyűjét nem távolította el a kezeiről, és ha lapozott a könyvben, sikertelenül tette, úgyhogy kénytelen-kelletlen volt a másik kezét is használni. A férfi vékony szivarkát emelt ki egy bőrtárcából. Épp akkor villant fel markából a tűz szikrája, amikor a vonat lombkorona-alagútba érkezett. A fellobbanó sárga láng fénye hullámozva lepte be az arcát, és az arravaló alkalmat adott az asszonynak, hogy rápillantson a férfire. Osont a kültéri, árnyékos félhomály, majd ismét feltárulkozott a napfényes, nyári táj. Dimbes-dombos rétségen robogott keresztül a vonat. A férfi felfedezte, hogy ugyanolyan a fűszőnyegének zöld tónusa, mint az asszony kesztyűjének színárnyalata. Érezte beáramló illatát, ami hasonlatos volt az asszony parfümjének aromájához. Embereket pillantott meg a burgonyaföldeken. Néhány vidéklakót, akik ösztönösen meredtek a vonatra. A magasabb lányka földig hajolt, mintha a barna ebet ragadta volna nyakon, hogy pajkosságát fenyítse, ellenben csak növényért nyúlt. Sajnálta a kesztyűst, hogy lemaradt az élet képregényének idilli, csodálatos fejezetéről. Visszapillantott az arcára és éppen látta, amint a feje lassan, kicsinykét előrebicsaklott. A könyv is megmozdult elerőtlenedett karjaiban. Nyíltan az elbóbiskoló asszonyt szemlélte és felettébb gyönyörűnek vélte. Visszaébredve szendergéséből a kesztyűs, üres oldalakat tárt fel a könyvben. Elgondolkozva fordította el róla a tekintetét és nézett keresztül ö is a fülkeablakon. Az ég kicsipkézett alját figyelték mindketten, amint összeért egy távoli fenyvessel. „Kicsúszott” az ég alól az erdő, és a hibátlan kékség súlytalanul zuhant vissza a feszes pusztaságra. Apró házacskák előtűnése szemléltette velük, hogy településre gördültek. Fékezett a szerelvény, majd lassú érkezéssel állt meg a vonat. A kicsike állomás üres peronpadjai között kevesen álltak, közöttük a vasúti ügyeletes. Étkezés közben érte az érkezés, de azt nem lehetett tudni, hogy a vonat sietett-e vagy ő volt előbb éhes. Parancsolóan emelte magasba kopott jelzőtárcsáját, mint akinek korlátlan hatalma van, élet-halál ura. Aztán valamiféle fényes sípba fújt, amitől kipirosodott az arca. Láthatatlan, éles pengeként hasította fel a csendet a hang. A galambok riadtan felröppentek és egy kisgyerek is felsírt. A második sípolás hosszú volt. Gyengéden mozdította meg a türelmes tonnákat. Egymásra pillantottak. Tekintettalálkozásuk összetapadt, lecsendesítve számukra a fémkerékgördülések kattogó, gyorsuló ritmusát, a sínek kiáltó sírását. Lenyűgözte a férfit az asszony álomszép arcába foglalt ékszerszerű szempár, a vállai mögé ömlő aranybarna, lágy haj. Nem bánta volna azt sem, ha személyesen keresi fel ezen élményért cserébe a halál: Szikrázó napsütéses, nyári délutánon, valahol a nyílt pályán, becsületes küzdelemben szíven szúrja. Elernyedt teste élettelenül ringatódzik a puha ülésben, miközben egyre gyorsabban fut a mozdony. Törésig feszülnek benne a dugattyúk. Az augusztusi estpír fejezi ki egyedüliként közlékeny részvétét azzal, hogy tapintatos lassúsággal görgeti le egéről az elhervadó fényű Napot.

‒ Szép napot! ‒ köszöntötték a férfit, amint megébresztették.

‒ Hol vagyok? Mi történt? ‒ tette fel kissé zavartan a kérdéseket, miközben a körülötte állókra bámult.

‒ A Nagyboldogasszony megyei kórházban van, Tamás. Zsoldosdomonkos főorvos vagyok. Három napja hozták be magát a vasútállomásról. Megállt a szíve a vonaton, és meghalt. Esetkocsi ment ki önhöz. Kollégáink ugyan mindent megtettek, de már csak a klinikai halál tényét tudták megállapítani. Az élet viszont másképp gondolta. Életjelet adott magáról az elkülönítőben, majd két napon keresztül kómában volt. Mindannyian elképedve állunk a történtek előtt. Egészségesen tért vissza közénk ‒ megtapsolták.

‒ Az asszonyka értesítette önöket?

‒ Miféle asszonyka?

‒ Akivel együtt utaztam!

‒ Információink szerint, ön egész úton egyedül volt a fülkében.

‒ Nem… nem… Volt ott egy asszony is! Nagyon szép hölgy! Vállai mögé folyó, aranybarna hajjal. Leirányuló, olykor-olykor felpillantó, fenséges, felemelő tekintettel. Ő az! ‒ mutatott a kórterem fehér falán függő egyetlen festményre, miután észrevette. ‒ Egészen biztos, hogy ő az!

‒ Tamás, az ott, a képen, a zöld kesztyűs Madonna, a kicsi Jézuskával!

‒ Valószínű, hogy álmodta ‒ jegyezte meg valaki alig hallhatóan.

‒ Nem álom volt! Valóság. Tudom, hogy ő volt velem. Egymással ültünk szemtől szemben!

Ferdén lógnak a felhők az égből, mintha elbotlott volna a nyár a szeptemberben. Szótlanul bámulom a házból az esőverte udvart. Éppen dél van. Macskám belenyávog az úszó harangszóba, aztán már mellém is szegődik, mint valami szürke sejtelem. Mustársárga tekintete könyörgéssel lehet közeli rokon. Reméli, kap valamit. Betekeredik induló, lassú lépteim közé, mint a rengeteg távolság, amit még a háborúban tettem meg.

Hatan mentünk el a faluból (hárman az utcából), de csak jómagam tértem haza. Még távol voltam, feltörték az üres házat. Ruhákat vittek el, meg bort. A feszületet összezúzták a falon és egy széket is összetörtek. A szekrényeket és az íróasztalomat kiforgatták. A könyvekhez nem nyúltak (kár).

A misére nem mentem el, pedig kocsit küldtek értem. Fájt a lábam. Meglőtték a csontot benne. Heteken át feküdtem. Úgy volt, hogy leveszik. Nem kellett. Már nem kell a bot. Több mint két évet voltam oda, de nem öltem meg senkit. Gondviselés kellett hozzá, és persze szándék.

Lámpást kell gyújtanom, mert elsötétül. Meggörbül a délután, áthajol az estébe. Ijesztő árnyékok születnek. Kést fogok. Krumplit pucolok.

Cicának nem tetszik a főtt burgonya, pedig neki kényelmes étek, amit kap. Nem kell kergetni. Bele-beleszagol, rám néz, aztán leül. Nem eszi meg. Már tekereg az asztal körül, hogy kicsomagolja belőlem a szánalmat. Sikerül neki. Száraz szalonnát késelek fel apróra. A sósa nekem marad. Hangosan búg, ahogy fal.

Amióta itthon vagyok, néhányan felkerestek, de elzárkóztam a társalgástól. A kerítésen keresztül váltottunk néhány szót. Nem mentem sehová, csak a szélviharos udvarig. Meg kellett tartanom a kalapomat.

Ülve ébredek. Reggel lett. Elzsibbadt a karom. Azon tartottam a fejemet. Az eső megállás nélkül szakad. Elmossa saját ritmusát. Vízszilánkossá locsolja az üveget az ég könnye. Úgy lehet hallani, akárha sétabottal sietnének át a felhők az ablakon. Tíz órára, mintha elállna. A verandára kíváncsiskodok. Megnézzem, hová lett. Ott van, csak jámboran. Nem bánom, hogy kibújtatott a házból.

A posta jött meg. A Főhadnagy írt. Vasszaga van a levélnek, mint az esőn hagyott szögeknek. Örömkönnyekkel fogadta az asszony a hazaérkezését – rajzolta kerekded betűkkel –, és a lánya szép: látnom kellene. Meg hogy nem alkalmas visszamenni tanítani a gimnáziumba, mert sok az árva diák. Inkább issza a savanyú bort és nézi az esőt. Kérdezi, hogy tudok-e már járni, de elfogy a lap azon az oldalon. Másik oldalon átlós az írás. És hogy megkaptam-e az értesítést a minisztériumtól. Felterjesztettek kitüntetésre. Aztán elköszön. Kéri, hogy mihamarabb válaszoljak. Leírja a városi címét, meg a gimnázium telefonszámát, ha úgy keresném.

Két ember életét mentettük meg közösen a frontszolgálatunk utolsó napján. Várandós kismama arcából ijedten és megvetően röppentek felénk szemeinek égszínkék pillantásai. Német szavakkal kiáltott. Akna vájta földtölcsérbe vonszoltuk. Az volt a legközelebbi fedezék (akkor kaptam a lövést a combomba). A Főhadnagy az ölembe fektette. Hirtelen elnémultak a puskák. A tömény csend és a megeredő eső kopogása közé angyal nyitott kaput az utcafronton. Mindenki által ismert nyelven sírt fel a gyermek.

Írásnak fogok. Nem megy. Nem találok semmit, amit írhatnék. A közelmúltat tudja ő is – nem kell róla beszélni –, nekem meg nem történik említésre méltó. Legalább az – jut eszembe –, hogy megjött a levele. Megköszönném. A minisztériumi hercehurcától csak a fejem fájdulna meg. Nem tudnak azok ott fönn semmit. Magukat mentik fel a felelősség alól azzal, ha valakit kitüntetnek. Tűnődöm.

Mint ahogy azon is, hogy eljött velem a Főhadnagy sakkja. Azóta nálam van, amióta meglátogatott a kórházban. A fehér harcosok vajszínűek, a feketék meg zöldek. Méregzöld öltözetű a királynő, tábláig ér a szoknyája. A paripák két hátsó lábukon ágaskodnak, kopott a sörényük. A futárok „barátok”, sapkát cseréltek. Csakis én döntöm el, akarom-e az ütközetet. A táblán nagy a várakozás. A tét óriási a kicsi harcmezőn. A fehér csatár máris indul. Nem kell neki mondani. Előresiet. A társa mellé áll, dobban a léptének koppanása. Ott a dolga. Még senki nem fél. Szemből a huszár ugrik át könnyedén a sorfalon. Vár. Percnapok zuhannak a csatára. A királyok megrezzenek az ütközeten. Rengeteg a fogoly. Végre a zöld várbástya ledől, szabad az út! Vér és szenvedés nélkül ér véget a háború.

Csúnyán ráered, oldalt esik, ömlik. Hallom, ahogy nekitámaszkodik a tetőnek a harag. Bugyogva talál rá a víz a résekre. Kisebb tó ereszkedik le az ablakpárkányról a padlóra. Remeg a felszíne, ahogy lépek közelebb. Nem mély. Hengerré göngyölítek egy kötött kendőt. Rozsdavörös színe sötétbarnára változik a víztől, amint a párkányra fektetem. Ázott, szúrós porszag illan ki belőle. Számban érzem savanyú ízét. Cigaretta után kutatok. Tudok néhány szálat. Finom, déli dohányt. A füst elteszi a szagot.

A kórházban mindenki dohányzott. Elviselhetőbb volt a sérülésektől átázott gennyes kötözők meleg bűze. A doktorok mégis beleszagoltak a sebekbe, mondtak valamit orvosnyelven, aztán vagy maradt az ember, vagy vitték…

Rágyújtok. Nagyot szippantok a cigarettán. Hallhatóan szalad végig az izzás a dohányon. Lebegő glóriát csinálok az első füstből, átnézek rajta. Terebélyesedik, amint fölfelé emelkedik, de aztán fodros darabokká töri a légáramlat. Számítok rá. A második füstöt elnyelem. Hömpölyögve csúszik le a tüdőmbe. Keserű ízt hagy a torkomban, amiikor elengedem. Fojtogat.

A Főhadnagy a háborúban szokott rá. Hüvelykkel, meg a középsővel megcsípve tartotta, mutatóujját az arcának támasztva. Nem akartunk nevetni, pedig a nevetés megszépítette volna az arcunkat. Másnap önszántából kért egy szálat, de elejtette és elázott a peronon. Röstellte. Kínáltunk másikat. Nem akarta elfogadni. Mégis a zsebébe tette. Vigyázott rá.

A vasútállomáson apróbban esett. Csillagok nélküli, hideg, fekete december volt és befolyt a gombolt gallérjaink mögé. Vizes sárban kúszott, majd veszett el a ködben a vasút sínvasa. Magával vitte a merengést. A Főhadnagy konzervhúst nyitott. Guggolva, mint aki étvágyát rejtegette. A tompa dobozhang mögül édes majoránna illatíz hullámzott a kényszeredett csendben. Lámpafény nélkül érkezett a vonat. Utaztunk. Hajnalra felnyílt a borús táj. Elhagyott volt és mozdulatlan. Egy-egy romos ház bukkant elő, majd kiégett háztetők sokaságát mutogatta a nagyobb távolság. Később előbbre jöttek a hegyek, csúcsaik beleértek a felhők hasába. Simon Gáborral és Dóra Tiborral ültem szemközt. Egyedül foglaltam el két helyet. Megállapították, hogy messzire szól a parancs. Nem feleltem rá, tudtam én is. Különben meg nem voltunk beszédesek egymással. Hármunkban csak a utcabeliség, a gondtalan gyermekkor, az egymásra utaltság volt közös, meg az azzal járó temérdek kötelesség. Mégsem lettünk igazi barátok, csak megbízható társak. Jó volt, hogy beszéltek. Fényképet vettek elő zubbonyaikból és felém mutogatták. Kislányaik, Tünde és Julianna táncoltak kéz a kézben a réten. Valóságos tündérekként ragyogtak a lilás alkonyati fényben.

Megszorították a szakaszt a kettes lokátornál. Reménytelenné vált a visszaút a „békés” világba. December huszonnegyedike volt. Már korábban sorshúzással döntöttük el, ki kinek készít ajándékot Kisjézus születésének ünnepére. Én Simon Gábort kaptam, ő meg Dóra Tibort. Nem adhattuk át ajándékainkat egymásnak. Hat fiú halt meg közülünk az aznapi szentestén.

Fájdalom és kimerültség kényszerítettek homokzsákokon elalvásra. A Gyöngy-völgyben jártam álmomban. Selymes volt a nyár. Mozdulatlan, zöld lombokon keresztül búzakéken terült szét felettem az ég. Sovány gyík sütkérezett a smaragdzöld mohákon. Fényes bogarak könnyed járása elhajló fűszálakon hintázott. A mélyúton sétáltam. Magas homokfala sárgán megomolva folyt a kocsinyomra. Simon Gábor és Dóra Tibor jégrózsát morzsoltak. Letérdeltem melléjük. Még ki tudták mondani kislányaik illatát. Ólomsúlyosan tört elő belőlük az utolsó szó. Megnyüszítették őket a kutyák. Kisfiúkorunkba vitt vissza bennünket az álmom. Egyenes bodzaágat kerestünk mindhárman sípfának. Csak kitoltuk közepéből a puha belet, éket vágtunk késsel a kérgen, a végét visszatömtük, az ék fölé pedig hosszában elhasított fél-kerek fát dugaszoltunk. Attól tekeredett meg benne a hajlékony levegő hosszú hanggá, ha ügyesen belefújtunk.

Az ébredés összegyűri körülöttem a reggelt, mint csendet a szakadó eső. Régi lekvárt találok a konyha mélyén, amint kutatok a délelőttben. Csak sejtésem gyanítja, miféle gyümölcs. Összehúzza magát az üvegben. Búj. Jó a hűvös ellen. Édes íze megvastagítja a testben a lélek örömét. Ujjal piszkálom. Jó a játék. Néhány diót bontok fel pusztakézzel. Párjával szorítom őket egymáshoz. Éles reccsenéssel sikít fel tenyereimből a hang, mint amikor a testben eltörik a csont. Azzal együtt morajlik fel az ég. Ahogy az eső alábbhagy, kiáltozó fiúcskák kerülnek a szomszédoktól elő. Kimegyek hozzájuk. Megmosolyogom őket. Földi szivárványként ússzák át az utcát. Néven szólítanak köszönéssel. Az édes finomságot figyelik a kezemben. Megköszönik. Keskeny felhőrésen kukucskál át a Nap. Aranyba borulnak a fák. Kerekded vízcseppdíszek ringnak az ágakon. Aztán bezáródik az égi rés és újból elsötétül. Acélkéken szikrázik fel a tömény pára. Gyújtóbombaként üvölt fel az elektromosság. Meggyűrődik és fellángol a föld.

Néhány nap után eláll a folyamatos eső és kitisztul a táj. Ragyog a Nap a búzakék égkupolán. Hónapok óta először megyek messzebbre el a háztól. A Gyöngy-völgyben édeskés illattal fogad a szeptember. Szakadozott, megsárgult falombok között madárkák énekelnek. A vízcseppek ékszerekként díszítik a barnás füveket, mohás köveket. Óvatos bogarak könnyű járása elhajló, cérnavékony bokorágakon hintázik. A mélyúton keresztül sétálok, ahol valaha kisgyerekkorunkban és katonaálmomban mindhárman jártunk. Magas homokfala megomolva folyik a kocsinyomra.

Nevetéseket sodor felém a lágy szél. Önfeledten játszadoznak kislányok a réten. Simon Tünde és Dóra Julianna kezeiket összefogják. Táncukat, aludni készülő mezei virágok csodálják. Boldog, valóságos tündéknek találom őket. Szívükkel egymás szívéhez szólnak: pedig ebben az irgalmatlan, eszeveszett, Földi világban, már mindketten régóta árvák voltak.