Keveseknek beszéltem róla, hogy kislányként, képzelt dobozkát őriztem, amibe egyetlen vágyamat rejtettem. Azonkívül nem is volt másom (a szüleim korán meghaltak), csak az esténkénti sírásom. Attól megnyugodtam, és elaludtam. Álmaimban mindenütt, a vágyott boldogság drágaköveit láttam: kigurultak a lelkemből és a szívemben megálltak.
Gyermekéveim várakozásokkal telve teltek, kamaszkoromhoz tereltek. Rendszeresen templomba mentem, hogy Istent megtaláljam, s minden rosszról megfelejtkezzem. Bizony, késő estig az üres padban ültem és csendesen tűnődtem. Elmerengtem a gyertyalángok pislákolásán, az árnyékos feszület drámaiságán. A faragott angyalok mozdulatlanságán, s elgondolkoztam Jézus ígéretén, tanításán.
Felnőtt nőként (mert belefáradtam), Isten keresését dühösen feladtam. A templom csendje és nyugalma elől elszöktem. Világi dolgokkal kérkedtem, a testemmel kereskedtem. Észre se vettem, hogy képzelt varázsdobozkámat, amiben egyetlen vágyamat őriztem, eltörtem. Keserűségtől megfáradtan, megszégyenültem. Fénytelen, bezárt szívemben, már nem laktak. Akik valaha benne éltek, számomra „meghaltak”.
Holdudvaros, hideg estén (évtizedek múltán), a templomi csend nyugalmához titokban visszatértem. Oda, ahol kiskamaszként egymagam ülni szoktam. Szomorúan, az üres padra húzódzkodtam. Könny-fátyolos szemekkel merengtem a gyertyalángok pislákolásán, a faragott angyalok mozdulatlanságán.
Henrik atya ült le mellém. Reszkető kézfejemet ujjaival átkarolta. Szótalan jelenléte megható volt, akár a márvány oltár. A pislákoló gyertyalángok (mosolyától) felragyogtak, mennyei fényt sugároztak. A faragott angyalok életre keltek, énekelve körénk szálltak: s mint kislánykorom álmaiban, boldogságtól kibuggyanó könnycseppjeim a szívembe gurultak és folyékony drágakövekké váltak.
Hozzászólások