Patakzó kéngőz mind lábunk alatt sarjad,

mink, kik álmot hasztalan űzünk vakon,

Istenek felé torz kiáltásunk halljad,

míg rozsda-liliomok rothadnak tavon.

Penész, buja képek, láz ösztönök hada

bennünket űznek makacs tanácstalan,

míg ránk hull a város megannyi torz zaja:

s lám, sikátorok fojtják léptünk hasztalan.

Hazavágy a szív az egyetlen, új útra,

míg repeszek átkait szórja szét szelünk,

s nincs Istenkéz, mely ráűzzön a jóra,

a por s Nap issza fel konok, rossz hevünk.

Barbár fényben oszlik szét lent az alkonyat,

lásd, csend husát milliónyi hegy falja fel,

nincs fény és nem is jő el soha pirkadat,

melyen az emberszív gyümölcs-erényt legel...

2011. máj. 19.

Gyönyör-árva, fénylő virág:

rabja kies, vad szeleknek,

szellő csókja édes, mi vár,

vagy árnyéka hűs hegyeknek;

sorsod inga-ingadozás,

felgyűlt gyomok árja nyom el,

s lelkedben az azsúrozás

hűs-tiszta vizekre terel.

Hajnalt lop a gyönge jácint

nektárdús, kék ajkaidból:

s a vihar-ég két kézzel hint

titkos, könnydús aranyiból.

Még utoljára kel a Nap

sosem látott barlangjából:

míg tiporva dermeszt rossz fagy

sugár fukar haragjából.

Elhalt virág – holt szerelem

pusztáknak kies lankáin

hever, s fellegek szertelen

rájuk gyöngyből sírt húznak fel...

2011. máj. 19.

Haragom vagy.

Virágzó tetemeket

körtefák vigyázzák

boldogan

s boldogtalan.

Eldobott csikk vagy

vagy csak szótlan ölelés:

a múlt repeszt,

mint idő korhadt fazekat,

s reáhull az esti, fázó

rozsdamaró akarat:

megtörtem magamat,

legyűrtem benned

fájó képzeteim,

s mégis elmúltál

idő s nyár előtt.

Meghaltam benned.

Múltad még üvegbúra

szívemen.

S gyarló, esendő csókot

lop az estvégi hangulat

zúzmarás, únt ajkamról.

Hiányzol.

Megint csak hiányzol,

s megfagyott cseppeket

hord a szél

könnyeim helyett.

Lettem én ellened,

mikor kapud még

tárva-nyitva áll.

Vagy csak én képzelem:

megsárgult levél most lelkem,

örök szomjra kárhoztatva.

A varázslat is kopott

lehellet, csonka s üveges,

mint ajkad haragja

megtört fényemen.

2011. máj. 5.

Ködbe feszült tél, húrja mint zokog:

gyöngén mereng fent a Nap nyűtt husán;

zene sem szól, csak kedvem andalog:

míg ásít kint a tél-ősz langy bután.

A harmatcseppek füvön rezegnek

ahogy beléjük kap a kósza szél,

múlt képei: titeket feledlek,

s lassan zümmög ereimben a vér.

Homály takarta, fény nyelte csillagok:

látatlan képetek ring fel nekem,

bennem az ősz sajog s csak hallgatok

talpnyomaimba hullt zord képzeten.

Erdőt látok panelházak helyett,

búvó törzseik közt lágy fény pihen,

szél sem jár lombtalan fejük felett

vakbuzgó, együgyű, tarka hiten.

Keresztre feszül most fent a gyenge Nap,

lent, mint tenger zúg a kocsik heve:

elkésett percekbe költöző fagy

körbe-körbe jár, mint megtévedt zene.

Banálisan hallgat a fogyó reggel,

álmos a vér az erek zegzugain:

míg sisaktalan, zord, borongó fejjel

csapzott zene szól a légnek ajkain.

2011. febr. 11.