Ködbe feszült tél, húrja mint zokog:
gyöngén mereng fent a Nap nyűtt husán;
zene sem szól, csak kedvem andalog:
míg ásít kint a tél-ősz langy bután.
A harmatcseppek füvön rezegnek
ahogy beléjük kap a kósza szél,
múlt képei: titeket feledlek,
s lassan zümmög ereimben a vér.
Homály takarta, fény nyelte csillagok:
látatlan képetek ring fel nekem,
bennem az ősz sajog s csak hallgatok
talpnyomaimba hullt zord képzeten.
Erdőt látok panelházak helyett,
búvó törzseik közt lágy fény pihen,
szél sem jár lombtalan fejük felett
vakbuzgó, együgyű, tarka hiten.
Keresztre feszül most fent a gyenge Nap,
lent, mint tenger zúg a kocsik heve:
elkésett percekbe költöző fagy
körbe-körbe jár, mint megtévedt zene.
Banálisan hallgat a fogyó reggel,
álmos a vér az erek zegzugain:
míg sisaktalan, zord, borongó fejjel
csapzott zene szól a légnek ajkain.
2011. febr. 11.
Hozzászólások
Nagyon szép!
Különlegesek, és "maiak" a képek...Sokan elvágyódunk a betonrengetegből..de csak kevesen tudják így megfogalmazni..
Melankolikus hangulatú reggeled elvarázsolt.