Bartis Ferenc emlékére
Hogy gondoltad, Feri bátyám,
testvérré fogadsz, aztán meghalod magad?
Hát tudd, álló napon keresztül bőgtem,
fájtam, elmunkátlanodtam.
Mennék én utánatok, a nagy titkokban
egyre többen vagytok -,
csontszú recseg bennem,
zsigerileg mélyen vagyok,
már-már öntudat- és jelentésvesztésben.
És nem segít gyógyszer, se ima, se ital.
A gyertya súlya meg úgy elnehezült,
hogy lángot se rakok rá.
Tűröm étlen, tehetetlen,
sötét arccal, morzsával szemetelt
asztal mellett, -
olvaslak Téged, félreteszem,
olvasok Györét, Csoórit, Oláht, Ördöghöt,
olvasom magam, és már sehogy seértem,
miből is lesznek a magyar szavak,
mekkora tornya van a csendnek,
s ha kezem megremeg, bévül, kívül,
oldalvást, dőlve betegágyra,
vagy élmény-szakadékba esve estve,
méltó halála leszek-e majd az íróságnak?
Hová omlik a hallgatag test,
milyen harangot zendít a szív,
át merhetem rántani
értelmem hasadt tükrén
a halálos gyöngy-magot,
a végzetes határon mi lesz
a kimondott, mi az elhallgatott?
Őrzöm hangod. Talán így:
"Itt, Bartis Ferenc. Rosszul vagyok.
Köszönöm."
Zúgtak a gépek. Virágot ültettem
egy gyárudvaron.
