Anyámnak a fájdalomtól
lecsupaszult a karja,
már mozdítani sem akarja.
Befeküdt hát egy virágágyba,
álma eleven muskátlifáklya.
Magára húzta a pehely földet
dunyhának,ős-pihenőnek,
beköltözött e maradék szobába,
ébrenléttelen harmatban ázva.
Angyal bújik mellé rögökbe.
Alszik. Egyre táguló körökbe'
szertehullámzik szuszogása,
s versemben a hajnalt megtalálja.
Árnyék-anyám míg nefelejcsek
kék énekére fülel, hozzám
angyalát küldi ide-átra:
A végesben egyedül mire várjak?
A verseimet talán Ő írja, utaimat
is Ő gombolyítja. Holnapomat
buzgón vigyázza... A létnek csillag-
tenyér emel házat, kőre fény,
szóra csönd, falakból álom
suhan végig a holdvilágon.
S hatalmas lepke a Nap,
pihen meg végül az árvácskákon...
Hozzászólások