sírod idegen
sosem haltál meg
csak túl mélyen alszol ahhoz
hogy bárki felébresszen
az égre rajzolt téged
az Isten
verset írok az égre
színes tintamadarakat röptetek
hintázik a fény
lusta hegyeket ösztönzök kocogásra
sakkozni tanítom az erdei manókat
hagyom az isteneket játszani
felhők ülnek a szélre
origamit hajtogatnak az óriások
apró kavicsok mondókáznak
lovak álmából
bont virágot a tavasz
ma verset írok az égre
patakból merít ihletet
a csobbanás
dülöngélő fasorban
elhagyja magát a jómodor
a szél felhőket ráncigál
rongyosra gyűri az eget
dekoratív csillagok
szemérmetlenül
nyögdécselnek a fejed felett
rikoltozik egy vénasszony
az is minek
inkább kötögetne
a majd én megmondalak
anyátoknak helyett
*
már megint belőtted magad barátom
kitudja milyen szeméttel
összehordasz valami hülyeséget a szerelemről
meg arról hogy kivel hemperegtél az éjszaka
és amikor már azt hittem befejezted
hirtelen vallomásban mondod el azt amire amúgy
képtelen lennél
eljátszod nekem Rómeót
én meg az eredjhazádot
*
hajnalban
kukában kotorásznak
a tegnapi csavargók
összeszedik a kidobott
józanságukat
görnyedt hátú idő kuporog
lecsorog színe az égnek
(i)gazsága (v)étek
a meg nem értett képlet
kép lett
imádkoznak a fák érted
lerázza magáról
barlangját a hegy
egy sötét
lyukkal kevesebb
nyitva marad az ég szája
a sült galamb
nem talál rá ma
havat lapátol a medve
a téli álmot rég feledte
sárgába öltözik a mikulás
az antilop tarka - barka
széllel bélelt az ebadta
piroshupi ez a nyuszi
ugrik egyet
hopp
hull
a
hopp
répa helyett
csak egy kurta lájk
jutott
elfelejtett
illatok öleléséből
előtört
az emlékezet
az elmén túli igazságok
da Vinci-kódba
tömörültek
megfeneklett
csendlátomásokba
görbült a tér
sztrájkba lép
a szél
folyékony üzenetek
palackjában apró buborékok
viháncolnak
ébren marad a nap
istenek kergetőznek
az égbolt alatt
*
táncoló falevél
fény
érintés
elfelejtett illat
emlék
ölelés
húzd el cigány azt
a nótát melyben
újjászülettem
elhagyták meséidet az álmok
s miközben hegyeket mozgattak
az óriások
részegre ittad az utcát
mindened megvolt
az üveghegyen túl is
de vesztettél
önmagaddal szemben
félrelökted az angyalokat
száműzve magadtól
az Istent és a Hazát
olyan vagy néha
mint egy elfelejtett
fáradt kisgyermek
mondd miért csak akkor látni
a még megmaradt józanságod
Muzsikáló hangok között,
táncot jár az őszi szél,
ringatózó felhők fölött,
suttogja, hogy jön a tél.
Dér lehelte faágakra
hó-léptekben mese száll,
a didergő fűszálakra,
felkerül a sapka, sál.
Vár a szánkó, játszani hív,
csizmát húz a napsugár,
a szívedre száz mosolyt hint,
s álmaival körbezár.
csillagot ringat az este
álmokat őriz a Hold
szél dúdolt békét a hegyre
égboltra pitypangot szórt
kis patak hűs vize álmos
halkul a kék-kacagás
mellette alszik egy táltos
áldott az erdei ház
kendőben pihen a néne
fáradt a kemence tűz
cipó sült késő ebédre
illata bút messze űz
csillagot ringat az este
álmokat őriz a Hold
szél dúdolt békét a hegyre
égboltra pitypangot szórt
finom lírába hajlik az éj
hegyek sétálnak át
a horizonton
bújócskázó csillagok között
a Holdban tükröződik a táj
közeledik felém az ég
szalad a szél
rím nélkül
verset írnak a fák
bólogatnak az álmok
bokrok zizzenésében
neszez a föld
lágy mollban bújik meg
minden érintés
és ahogy lassan
szirmokat bont a hajnal
úgy feledkezem bele
egy új nap ébredésébe
Kiveszem a holló szárnyából a feketét,
szél duruzsol a fülembe, szárnyra kél az ég,
elmozdítom a felhőket, öltöztetem az erdőket,
virágot bont - virágot bont majd az összes rét.
Virágot bont - virágot bont majd az összes rét,
patak dalol, reád hajol színéből a kék,
messzi távol hegedű szól, harang kondul a magasból,
neked üzen - neked üzen majd a mindenség.
Neked üzen - neked üzen majd a mindenség,
tiéd lesz az egész világ, a föld kerekség,
álmok hívnak, rózsák nyílnak, csobban a fény, halkan ringat,
kivettem a holló szárnyából a feketét.
Éjpuha csendben
alszik a város
hópihe álmán
csillog a szél
Tágul a mennybolt
angyali ének
néma a dallam
eljön a tél
Fázik az utca
sál a nyakában
bújna az ágyba
paplana jég
Eljön a hajnal
ébred a város
fénykacagással
csendül az ég
a hetedik kaputól
elsodródva
sötét víziók nyomában
belső szigetedre
nyomul az új világ
az éjszaka hangjai
hajadba fonják
az üres lelkeket
s hiába nézed azt
az átkozott eget
azon túlról
a harmadik szem
elkárhozott
kékségében
már halódik
utazó igazságod
ma éjjel
elindultak a fák
városi varjak
üvöltésem
halott csendbe zárják
rád gondolva
borédes
impressziók közt
hárfám pihen
ezüstfeketében
a már késő
és nekem nem maradt más
mint hajnal előtt
megérinteni az eget
*
sokszor feltör az emberből
az egyszer
holdárnyékban
hiába szép szavak áttűnése
rozoga lábakon a már csak ő
beszédes számok eltévedt
zöldkártyás (v)iszonya
intim őszbe szökken
miközben egy elviselhető
tudatlan ballada
időtlen szemébe nézve
ott a megérkezés varázsa
*
összezsugorodott házak
nyikorgó csendjében
ébred
a korhadt idő
elgörbült megváltás
vijjogó madarai
halott fák lelkét tépik szét
s hiába fáj a táj
hallgat az isten
hallgatok én is
zaklatott lett a tó vize
eltűnt belőle minden kék
mikor siratták halálod
földbegyökerezett az ég
kriptacsendben osont az éj
belesápadtak a házak
vajon te hogy adtál volna
otthont Isten fájdalmának
