Anno

Csend gomolyog ködként a víz felett
cserfes száját befogja a hullám,
nagy ritkán elhaló csobbanás hallik;
csöndből gyúrt pamacsok serege hull rám.
Vagy tán csak a fekete nyárfa az,
a ködben nyújtózó androgűn kamasz,
ki vattába csomagolt magcsomókat
ágáról tétován tovaereszt?
A tövistől gyötört fejét félrehajtó Krisztus
nem bólint; némán áll az útmenti kereszt.
Választ én senkitől, rég nem kapok…
hallgat a part, a víz, én is hallgatok.

Bakancsok cuppognak a partmenti sárban
lemondó legyintés van az indulásban,
meddőn telt a sokórás várakozás
elmaradt a beígért halfogás; a horgász
talpa alatt a kavics megcsikordul,
hallani vélem, ahogy gyomra kordul.
Otthon rántotta várja tán, forró tea,
vagy ágyában fészkelődő asszonya.
Engem sehol se vár megterített asztal,
csak e fűzfatuskó, ami itt marasztal;
meg a puha pára, mely felszakadni látszik…
a hegy csúcsán már a Nap sugara játszik.

Az állomás falát éppen rózsaszínre
pingálja a tréfáskedvű nap.
Két torzsalkodó hajnali rigó
egy trilla plágiumán hajbakap…
A nyárfa csúcsán ébredő
örvösgalamb hangja búg,
csitítaná jó szívvel ő
e mihaszna testvérháborút.
Tolóhajó messzehangzó kürtje harsan
valahol a kavicsos kis sziget felett,
hangját hátára veszi a zöldesbarna víz,
jön északról megnyugtatón zengő felelet.

Már hallom is a dízel dohogását,
amint a vonta lassan elhalad;
kékesszürke iszap kavarog a vízben,
a hegy mögül piroslón felkelt már a nap.
Alga szikkad a partmenti köveken,
fény csillan maréknyi üvegcserepen.
Szitakötő szárítgatja szárnyát
az ágvégen ringó fűzfalevelen.

A köd felszakadt, foszlányait
a friss szél messzire sodorja…
Jólesne most egy kis leves,
tegnapi torról maradt orja…
Hörögve feldübörög,
büdös füstöt prüszköl
egy ócska traktor
kiszolgált motorja.

Lassan kinyit a kocsma és a bolt
a templomtoronyból bagoly rikolt,
aztán a homályba visszabúvik
a kondulástól megriadt kuvik.
Kulcsával bajlódik a sekrestyés,
még álmos, türelmetlenül toporog
az ősz hajú plébános.
Előtte áll ma egy súlyos stáció;
a püspök úrtól érkező delegáció.
Deres fején még úgyis civil a kalap,
hát fogja magát, egy serkentő felest
a kocsmapult mögött gyorsan bekap.

A csacsogó boltoslánytól megveszem
cigarettám, söröm, napi kenyerem ;
tüzes szemébe nézve elmerengek:
milyen is volt régen az a szerelem?
Aztán ballagok, visszafelé a kerékpárúton,
hogy milyen látvány vár, már régóta tudom:
csakúgy, mint ezer éve, ballag a kék folyó is
kezemből elgurult a vers, a kék golyóbis.