Csend gomolyog ködként a víz felett
cserfes száját befogja a hullám,
nagy ritkán elhaló csobbanás hallik;
csöndből gyúrt pamacsok serege hull rám.
Vagy tán csak a fekete nyárfa az,
a ködben nyújtózó androgűn kamasz,
ki vattába csomagolt magcsomók
tűnődésemből felrezzenek
mert falon át harsognak vad zenék
alattunk a földszint három bében
dzsesszt hallgat épp az új nemzedék
kornétok recsegnek és pisztonok
a részeg ritmus füstként imbolyog
néha elaltat, oly ravaszul monoton
mikor nem szól a B
Kacska ágon dalnok ül,
nádon levél hegedül,
cinke lánynak nyitni kék,
felhőt húzó csacska szél
átbukdácsol vállamon.
Tócsából kelt hajnalon
Nap nevet, én hallgatom.
Kukák közt egy macska áll,
párját várva rám talál
vödrömet, ha ürítem.
a lemezen lesercegett a blues
róla közben lekerült a szoknya
tudtam, szíve csak a pénzemhez húz,
legyen neve Líz, vagy akár Szonja ;
látszott, a szakmáját már szívből unja...
szeme körüljárt, mint óvatos hiúz
a pénz ki volt készítve az asztalon
az eső már elállt,
óvatos fény csillan
a nedves köveken
olvasást mímelve
ülök a padon
s a magányos peronon
várom, hogy megjöjjön
a megkésett szerelem
hogy ideér egyáltalán
ma, holnap, holnapután?
sajnos azt nem tudhatom
ez most a legfőbb bajom
a
Ülök kerti padomon, csendben.
Megritkult lombsátor résein át
dől rám a koraőszi fény.
Kezemben – mint mostanában sokszor –
vörös bőrbe kötött Jókai regény.
Olvasok. Hajam újból ében,
az arcom sima, hófehér.
Kicsi a kert, de énköröttem
lüktet az idő
