Azok a részeg hajnalok,
mikor a Zagyva mocskos vize felett,
a szétesni készülő öreg fahídon ballagok,
számon Margó ginnel kevert rúzsos csókja
/pincérlányként bőkezűen osztogatta/
felsejlenek bennem magányos éjszakákon.
Lelkem kilépett otthonából
most itt lebeg felettem,
közönyösen nézi szendvicsem,
melynek felét már megettem
és a csésze alján sötétlő üledéket.
Vagyok én, a lélek és volt egy test-otthonom.
Tűnődve nézem a köztük levő
Nem láthatom ősz ráncodat, mely
búgó imádsággal sejlik gyermeked
szakadt ábrándjában. Találkozunk,
találkozunk az örök Igazságban.
Most még színezve haladsz, lehet
hogy meg sem őszülsz, mint virág,
melyről a dér visszaszé
