Anno

Bár a spaletták még be voltak húzva, riglizve, az öreg szeme úgy pattant fel hajnali négykor, mint a régimódi kakukkos órákon az időjelző madárka ajtaja.
Egy percig várt még, hogy az ébredéskor mindig rátörő heves szívverés megcsituljon, aztán óvatosan felhajtotta a tükrös huzatú, pehellyel jól megtömött parasztdunnát és kiült az ágy szélére. A széttaposott, kényelmes bőrpapucs szinte magától csusszant fel a lábára.
A szobában még sötét volt, csak az éjjeliszekrény tetején levő üvegtálca szélén csillant meg egy kósza sugár. Az öregember óvatosan kinyitotta a szekrényke ajtaját és kiemelte lentről a pálinkásüveget. A vastagfalú, mégis csak gyűszűnyire méretezett kupica a szokott helyén állt a tálcán, a vizespohár és a szívgyógyszer mellett. Egyetlen gyakorlott mozdulattal megdöntötte az üveget és már billentette is vissza. Most sem ment mellé egy csepp sem a drága nedűből, pedig a pohárka színültig megtelt. Az öreg visszadugta a csiszolt üvegdugót a helyére és elrakta az üveget. Aztán felhajtotta a jóféle, kisüstön főzött szederpálinkát. Az erős szesz illatos füstként marta végig légcsövét, úgy futott végig rajta, mint a felcsapó láng a kályhacsövön. Felállt és óvatos léptekkel, hogy kikerülje a legjobban nyikorgó padlódeszkákat, az ajtó felé indult. A dupla ágy végénél megállt egy pillanatra és lepillantott a legtöbbször vetetlenül álló sezlonyra. A fekhely, hosszú évek óta először, most foglalt volt. Egy szöszke, sápadt arcú, nyolcéves forma kislányka feküdt rajta, aki szinte elveszett a nagy párna és a damasztba húzott dunna által kínált meleg vacokban. Az öreg keze már elindult felé, hogy megsimogassa a kis arcocskát, de aztán meggondolta magát és csendben kifordult az üvegezett ajtón.
Az öregasszony, a másik ágyon, szokás szerint felriadt az öreg első moccanására. Jól hallotta a megszokott zajokat, a szekrényke zsanérjának halk nyikordulását és a kis koccanást, amikor az üveg a stampedli szélének ütközött.
– A vén bolond! Hogy még vasárnap se fér a bőrébe, nem tud nyugodni ilyen korán! – futott át agyán, aztán nyugodtan aludt tovább. – Ráérek még a misére készülődni! – volt utolsó éber gondolata.
Az öregember a konyhában már bátrabban mozgott. Kihúzta a sparhelt alól a fásládát és megvizsgálta tartalmát. – Begyújtani még épp elég lenne, de mégis csak jobb lesz, ha most frissiben vágok hozzá annyit, hogy kiszolgálja az ebédet is. – döntötte el végül. – Úgyis kell vizet is hozni, mert az sem lesz elég!
A mosdóállvány széléről leemelte a két ceglédi kannát és kilépett az ajtón. Volt ásott kútjuk az udvaron, de azt már csak dinnyehűtésre használták, mióta pár éve kidobolták, hogy ivóvízet inkább az artézi kutakról hordjanak a népek. A nyomós kút szerencsére nem volt messze, csak vagy hat háznyira, ahol két utcácska is összefutott egy kis térben.
Szerettek ide járni a lányok, asszonyok, mert a vízhordás mindig adott alkalmat egy kis jóízű pletykálkodásra, tereferére is, de ebben az időben még egy teremtett lélek se mutatkozott, se a kútnál, se a környéken.
A két kanna hamar megtelt a jóízű, jéghideg vízzel. Az öreg, régi szokása szerint a tenyerébe is engedett valamennyit, kiöblítette vele a száját óvatosan, hogy fogába ne álljon a fájás, aztán tenyerébe köpte, arcára locsolta. Fogta a kannákat és hazafelé indult.
A ház még némán állt, úgy, ahogy hagyta. Csak a mindig éber koca neszelt fel az ismerős léptekre és kezdett bele a megszokott sivalkodásba, mint aki vagy egy hete nem kapott már enni. Az öreg bosszúsan hallotta a lármát. – A fene essék a követelező fajtádba! Hogy nem bírsz várni a sorodra! – de aztán megenyhülten emelte meg a már este bekészített, korpával, moslékkal teli edényt és bezúdította a vályuba. Elégedetten hallgatta egy percig a mohó csemcsegést és még meg is vakargatta a disznó hátát.
– Ez a jószág legalább jó étkesnek bizonyult! Gyarapodik is rendesen! Nemsokára eléri a vágósúlyt… vajon lejönnek-e a gyerekek a torra?
Gondosan bereteszelte az ól ajtaját és a fáskamra felé indult. Az öreg balta a tuskóba ütve várta, mint mindig. Nemrég élezte meg, vasa most úgy csillogott, mint az ezüst. A kőrisből faragott, szívós nyél otthonosan csusszant a kezébe. Először egy pár kuglifát hasogatott fel, bükköt, gyertyánt vegyesen. A gyertyán görcsei makacskodtak egy keveset, míg megadták magukat.
– De legalább jól tartják majd a meleget! – vígasztalta magát az öreg, míg inge ujjába törölte gyöngyöző homlokát. – Kell is, mert a vasárnapi tyúklevesnek sok idő kell! A gyújtóssal már könnyen boldogult. A tavaly kivágott szőlővenyigéből még maradt jócskán, abból vagdosott fel bőségesen, hogy több begyújtásra is elég legyen. Aztán behajlított balkarjára felstószolta a felaprított tüzelő javát és visszaballagott a konyhába. Óvatosan, minél kisebb zajt csapjon, bezúdította a fát a ládába, aztán nehézkes mozdulattal a tűzhely elé telepedett, a kiszolgált zöld kissámlira, fájós térde reccsenését egy elfojtott szitokkal kísérve. A tűzhelyben már nem maradt zsarátnok, de a tegnapi hamu még langyos volt. Az öreg az alsó rekeszbe kotorta a javát és sok évtizedes gyakorlattal épített kis kalitkaformát a legvékonyabb ágacskákból, szilánkokból. Amint a sercenő gyufa nyomán a láng végigfutott az öreg, foszladozó újságpapíron, amivel begyújtott, egy ismerős, barátságosan mosolygó, katonasapkás arc fénylett fel egy pillanatra a hajdani Esti Hírlap különkiadásából letépett régi címlapon, az első űrhajós, Gagarin fotója.
– Hát, őrnagy, aligha gondol rád most rajtam kívül bárki a világon! – futott át az öregember agyán a csúfondáros gondolat – Jobb is, hogy elégetem ezeket a régi újságokat! Pedig szegény apám milyen nagy gonddal gyűjtögette őket… De hát, így múlik el a világ dicsősége, nemdebár, továris… Most más arcok láttán ábrándoznak a lányok…
A rőzse gyorsan, élénken kezdett pattogni, amint tüzet fogott és a kiszáradt szőlővesszők halma hamarosan úgy égett már, mint a zsír. – Legalább, ennyi haszon van belőletek… - gondolt vissza szomorkásan a letarolt szőlőre az öregember és egy pillanatra visszarévedt a múltba, régi tavaszok és a sok boldog szüret emlékét felidézve. – De hát, ki győzné ma már munkával… jobb ez így!
Elhessegetve magától a multat, gyorsan térült-fordult, feltette a zománcos lavórt a tűzhely platnijára langyosodni, hogy az „asszonynépet” ne jéghideg mosdóvíz várja. Magának egy kis pléhtányérkába külön tett fel a beretválkozáshoz valót, ami hamar meg is melegedett. Mikor már a hőfoka elég melegnek találtatott, az öreg hamar megfente a kiérdemesült bőrszíjon a vén Sollingen beretvát, borz szőr ecsetjével habot vert és bekente véle arcát. Sziszegve lehúzta a soknapos borostát, egyszer meg is vágta magát a késsel. De hát még tartott a szappanformára préselt, lila timsóból, azzal gyorsan elállította a vérzést és elégedetten csettintett.
– Akár a lányokhoz is mehetnék… vagy a misére! – somolygott bele bajuszába. Aztán hirtelen ötlettel előkotorta a kis fali tékából a múlt karácsonyra a lányától kapott arcszeszt és bekente magát. – Ha már lúd, legyen kövér! – gondolta kevélyen és egy kicsit kiegyenesítette görnyedt vállait.
Elpakolt maga után és gyorsan körülnézett, milyen teendője van még. Levette a falipolcról a kis piros, fedeles kávéskannát és feltöltötte vízzel. Aztán körülnézett a kamrában is. Valami jóféle, vastagabb reggeli kéne, ma az ebéd biztos elcsúszik valamelyest, a leveshez is sok idő kell, meg a Mama biztos sütni is fog valamit az onokájának…
Elővette a közepes öntöttvas serpenyőt és a tűzhelyre tette. Némi tűnődés után levágott egy ujjnyi füstölt szalonnát, és borotvaéles bicskájával gusztusos kis kockákra vagdalta. Feltette a serpenyőt a tűzre, a szalonnabőrrel gyorsan kikente, aztán a szalonnadarabkákat beleszórta, hadd piruljanak kedvük szerint. A hagymát megtisztította, karikákra vágta és a szalonna mellé szórta. Ahogy a szalonna és a hagyma lassan pirulni kezdett, mennyei illatok terjengtek a konyha légterében. A nekibuzduló tűzhely ontotta a meleget és rideg, puritánul berendezett helyiség is valahogy otthonossá, barátságossá vált egyszeriben. Az öregnek jó kedve kerekedett.
– Mindjárt megébrednek a jányok is! – gondolta magában – Megcsinálom a tejeskávéjukat, nehogy szó érje a ház elejét!
Egy kislábosban feltette a tejet melegedni. A már zubogva forró kávéskannába belelapátolt három kanálnyi cikóriakávét és félrehúzta a tűzhely szélére a kannát.
Közben futó pillantást vetett a serpenyőre és megállapította, hogy a szalonna már szépen kisült, de nem engedett elég zsírzót. Hamar a kamrába fordult és a jókora bödönből kikanalazott a halványbarna, illatos, ikrás sültzsírból egy adagot, hogy a hiányt kipótolja.
Míg a zsír olvadt, az öreg gyorsan leszelt a nagy parasztkenyérből három derekas karéjt. Tányért, bögréket vett elő.
A két porcelánbögrébe beleszaggatta a kenyeret héjastól, rászórt a szikkadt kenyérszeletekre egy-egy kanálnyi cukrot, majd a kávéskannából forró kávét csorgatott rájuk. A harmadik, zománcos bögrébe bő pohárnyi bort öntött és a tűzhely szélére tette melegedni. – Jól fog esni ebben a hidegben… – gondolta és már előre érezte ínyén a forralt bor fűszeres ízét.
Aztán a kiszolgált hűtőszekrény polcáról kivett egy nagy tányért, melyen a sógortól kapott toros kóstoló maradványai voltak. Egy szép darab sütnivaló kolbászt kivett közülük és a serpenyőbe helyezte, mely sisteregve, sercegve fogadta be az új jövevényt. A friss, finom, fokhagymás kolbász gyorsan sülni kezdett és újabb bőséges illataromákkal árasztotta el a konyha légterét.
A tej is felforrt, épp hogy ki nem futott. Az öreg gyorsan lekapta a tűzhelyről a kislábost, meg is égette vele az ujját, mégis örült, hogy megúszta nagyobb baj nélkül. Félrehúzta a vastag fölét a tetejéről és feltöltötte a kávésbögréket vele.
Aztán a megsült kolbászt is kiemelte a tányérjára. Helyébe felütött két barnahéjú tojást, hogy a megmaradt zsírt is hasznosítsa. Míg a gyorsan keményedő tojást kevergette villájával, a hálószoba felé fülelt, ahonnan mintha valami zajt hallott volna. A serpenyőből hamarjában a tányérra csúsztatta az elkészült rántottát, majd az ajtó felé fordult.
A kis vendég, nagyobbik unokája dugta ki orrát az ajtónyíláson. Arca még őrizte az álma nyomait, de mint egy kis egér, mégis mohón szimatolt a konyha felé.
– Mi ez a finom illat, Papa? – kérdezte.
– Majd meglátod! – válaszolt talányosan az öreg – Öblítsd le a pofidat, fésülködj meg! Mire kész leszel, reggelizhetünk is! Addig én felkeltem öreganyádat is!
A földigérő hálóngbe bújtatott, aranyszőke, kékszemű kislány nem sokat kérette magát. Fürgén szedve lábacskáit, csattogó papucsokkal szelte át a helyiséget és máris prüszkölve mosta arcát.
Az öreg benyitott a hálóba. A mama is az ágy szélén ült már, hosszú, ősz haját fésülte és tűzte fel koszorúba, ahogy már évtizedek óta hordta.
- Nem bírtál megvárni a reggelivel, vén lókötő? – kérdezte zsörtölődve, de látszott rajta, hogy nem haragszik igazán.
- Nektek is megcsináltam a kávét! – szólt az öreg egy kissé pirinkodva, bár férfias öntudattal is egyben. – Nehogy már elkéssetek a miséről, aztán ezt hallgassam egész nap! – tette hozzá némi plebejus éllel.
Az asszony csak egy percnyi késéssel válaszolt. – Azt hiszem, ma csak elszaladok egyedül! Úgy vettem ki a vőm szavaiból, hogy nem örülne, ha templomba hordanám a gyereket! – tette hozzá némi szomorúsággal, majd cseppnyi reménykedéssel a hangjában így folytatta:
–Talán, majd nyáron, ha itt lesz mind a kettő! Több alkalom is lesz majd rá…– és elhallgatott. Felvette a hálóinge fölé az otthonkáját és mindketten kiléptek a konyhába.
Unokájuk már az asztalnál trónolt. Sugárzó arccal falta a sült kolbászt és a tojást, jókora falatokat törve mellé a házikenyérből.
– Ez nagyon finom, Papa! Mama, te is gyere, kóstoljad meg! Ugye abból is kapok? – kérdezte teli szájjal, villájával az illatozó forralt bor felé bökve.
– Tölthetek neki? – kérdezte az öreg és az igenlő választ meg sem várva, egy decis pohárba kitöltött a meleg borból.
Aztán csendes, lemondó mozdulattal maga elé húzta a tejeskávét és elkezdte kanalazni belőle a megáztatott, édes kenyérbelet.