Anno

2009 szeptemberi valogatas

A park az üdülőhely déli szélén, enyhe lejtőn nyújtózkodott. Látszólag minden szabályosságot elkerültek a zúzottkővel borított, keskeny utak a gondosan nyírt, füves rész között. A sárga keramitkővel szegélyezett, szürke aszfaltcsík, a kerékpárosok gördülésekor csendesen surrogva olvadt a késő őszi tájba. Az öreg platánok széles leveleit gondosan összesöpörték, és a kereszteződések sarkán kupacba rakták. Kis elektromos targoncák mozogtak hangtalanul a bokrok között. Elszállították az immár felesleges árnyékolókat. A ritkás lombú fák gallyain át bágyadtan erőlködött a napsugár.
A két öreg ott ült a padon, ahonnan jól láthatták az országutat. Az a szegélybokrokon túl haladt, majd délre fordulva irányt vett a néhány kilométerre lévő város felé. Két hatalmas kanadai nyár között ráláttak a hegyek kettős hajlatára. Közöttük halványan, homályba tűnően fenyves ritka szálfái látszódtak.
Az asszony könyvet olvasott. Mellette színes magazinok a padon. A férfi hátát a pad támlájának szorította, nézett maga elé. Késő ősszel meg tavasszal, néha a nagy hóban is jártak ide, mert nyáron az üdülővendégek nyüzsgése már elviselhetetlen volt számukra. Akkor üres padot nehezen találtak. Ma már rövid séta után leülnek megszokott helyükre, néhány szót váltanak, megbeszélik a még ki nem tárgyalt napi dolgaikat, az asszony olvasásba merül, a férfi pedig gondolataiba.
Rég feledett dolgai jutnak eszébe. Ilyenkor néha kisimulnak ráncai, hogy utána mélyebb barázdákat karcoljanak az emlékek szeme körül.

*

Gyerekkorában nagy rét volt erre. Ritkás, bozótos csalit, néhány szél tépázta tölgyfával. Iskolába menet kitaposott, keskeny ösvényen haladtak el a kis kápolna oldalán. Az országút keskeny, makadám, megkopott burkolatú. Néha haladt el rajta autóbusz Kisvonat indult innen a városba. Gőzös pöfögött a vagonok előtt. Emlékezett arra a napra, amikor megjelentek az első földmérők. Mérnökök és figuránsok, vállukon csíkozott, hosszú léccel, háromlábú állványon lévő műszerekkel, és mértek naphosszat. Megengedték, hogy belenézzenek a szintezőbe. Csodálkoztak, hogy tudják leolvasni a lécen fejjel lefelé tartott jeleket. Később munkások jöttek, illetve hozták őket teherautókon. Egyforma ruhában voltak. Szürke egyenruhás fegyveresek vigyáztak rájuk. Akkor még nem tudták, miért. Velük, gyerekekkel szívesen beszélgettek. Örültek a lurkók közelségének. Szelídek, csendesek voltak.
- Rabok – mondták az idősebbek suttogva – Recskről. De erről nem szabad beszélni.
A gyerekek iskola után mentek oda, amikor azok leültek pihenni. A férfi emlékezett egyikük arcára. Vele rendszeresen találkozott. Tétován kotorászott a zsebében, mintha keresett volna valamit, mintha adni akart volna neki, a kisfiúnak. Mondta, hogy ilyesforma az övé is, miközben a szeme nedvesedni látszott. Megtanította fűvel sípolni. Két tenyere éle közé szorította az éles fűszálat. Megfújta. Úgy szólt, mint a fácán rikoltása a bozót mögött. Sokáig őrizte ajándékát, ami egy kifaragott barackmag volt. Majom ült az oldalán összekuporodva.
A következő évben már nem jöttek. Elengedték őket, mondták az emberek. Gépek érkeztek helyettük, földnyeső, dózer, velük nem lehetett beszélgetni. Fákat ültettek, salakot terítettek, teniszpályát építettek, azt körbekerítették, a gyerekektől elzárták.
Nagy üdülők épültek a park mellett. A házakban már ritkábban fogadtak vendégeket nyáron. A szállodaszerű épületekben laktak a nyaralók. Zajosak, lármásak voltak, különösen éjszaka hallatszottak hangok az étterem felől.
Házuk előtt a kis fenyőerdőben mókusok ugrándoztak. Gyakran nézegették öccsével együtt, sokszor nagyon közelről őket. Egyszer megjelent egy férfi puskával, és egymásután lődözte le a kis állatokat. Anyjuk kérdezte tőle szelíden, mit ártott magának az a nyomorult jószág?
- Nem szabadna ilyet tenni - mondta a férfinek.
- Nekem szabad – szólt dölyfösen – Tudja, kivel beszél? – förmedt az ávó-s egyenruhás férfi az asszonyra. Aztán a gyerekek tudták, hogy az ilyen kékparolinonosakat kerülni kell.
A mókusok eltűntek, később az ávósok is.
A park szépült, dísznövényeket, virágágyásokat építettek. Nőttek a fák, nőttek a gyerekek.

*

Nem gondolta, hogy félévszázad múlva is eszébe jut majd, miként ismerte meg a lányt. Egymás mellett zötykölődtek a buszon, a hátsó ülésen. Gimnáziumba járt, felette egy osztállyal. Azon a nyáron költöztek oda a városból. A diákok hamar közös témákra találtak. Iskola, tanulás, tanárok, ismerősök. Ha tehették, a parkban találkoztak. Egyre inkább keresték a módját.
Lassan, mint a hajnali derengés költözött szívükbe a szerelem.
A délutáni hosszú séták csak hetek, hónapok múltán váltak kézszorongató, vállhoz érő, ábrándos bolyongásokká. Egy félreeső, bokrokkal körülvett, kényelmetlen, szabványos fapad volt a megszokott helyük. Az ösvényen, amely arra vezetett, fogták meg először egymás kezét. Később is, csak akkor, ha odaértek, mert nem illett az utcán kézen fogva járni, csak a jegyeseknek. A mozdulat, amellyel a lány puha kezét az övébe csúsztatta, emlékként is izgalommal töltötte el. A pad volt tanúja első csókjaiknak, ügyetlen, suta mozdulataiknak. Egymást igyekeztek gyengéden felfedezni.
Elmúlt a nyár. Véget értek a gyönyörű hetek, amikor csaknem naponta találkozhattak, rövid kirándulásokat tehettek a környék dombjain, esténként a park fái között sétálhattak, tervezhették közös jövőjüket.
Nem sejtette a lombhullatós októberi estén, mikor a lány átvetette hosszú lábát combjain, hogy utolsó felhőtlen együttlétük lesz ez az esti. Hátával a padnak támaszkodott, átkarolta a lányt, aki besüllyedt kidudorodó ölébe. Hiába kérlelte, a lány nem vette le, csak a selymen keresztül tapadt mohó kagylóival a fiú duzzadt tagjára. Így szerették egymást, rejtve, szemérmesen, magukat tartogatva a későbbire, az igazira, a mindenki által törvényesítettre, az elfogadottra. Miután a lány kezében megszűnt a forró lüktetés, egymást cirógatva ültek hosszú ideig, míg a búcsúzás sürgető ideje nem súgott homlokukra hűvös leheletet.
Érezték, ez az elköszönés a korábban biztos viszontlátás izgató érzését nem rejti magába. Nem csak a közelgő esős, párás őszi délutánok teszik találkozásaikat bizonytalanná. A mindennapi élet izgatottsága áttört azon a burkon, amelyet a szerelem kettőjük köré vont.
Az üdülőkből hirtelen eltűntek a látogatók, főleg az egyenruhások. A fővárosi tüntetések átterjedtek a városba is. A középiskolában szünetelt a tanítás, a többiek kitódulását az intézményekből ők arra használták, hogy együtt nézelődjenek, sodródjanak a számukra ismeretlen eseményekkel.
A parkban idegen emberek a helyiekkel közösen csoportba verődve lengették a nemzetiszínű zászlókat. Hazafias jelszavakat kiáltoztak, és többször átvonultak a sétautakon. Teherautón fegyveres emberek jöttek, lerombolták a csillagos emlékművet. Éjszaka lövések hallatszottak a bokros részről.
A lányt nem engedték ki. Néha, futólag találkoztak az utcán, a bolt előtt, ha vásárolni mentek, vagy sorba kellett állni kenyérért, zsírért.
Egy novemberi ködös délelőtt kopogott be a lány az ajtajukon. Sosem jártak egymásnál azelőtt.
- Vártam, hogy elmenjenek otthonról szüleid. Elköszönni jöttem – mondta az elképedt fiúnak.
- Hová mégy? Miért?
- Nem mondhatom meg, meg nem is igazán tudom hová. Külföldre. Csak nagyi marad. Anyával, apával megyek – hadarta.
- Velünk mi lesz? – kérdezte, és elengedte a lány kezét.
- Nem tudom. Jaj, nem tudom – suttogta a lány reménytelen hangon. A szerelem mérhetetlenül nagy volt kettőjük között, de a lány a szüleihez mindennél jobban kötődött.
A fiú nem könnyeket várt, csak azt, hogy a szemébe nézzen, még egyszer lássa hatalmas mélykék íriszét, mint akkor, amikor közös örömük tetején rácsodálkozott.
Mire magához tért, a lány eltűnt.
- Ennyi volt? Hisz el sem búcsúztam. Csak ennyi…- motyogta.
Nem tudta akkor, hogy több mint három évtized múlva felbukkanó emlékei között csak az elsuhanó lány kockás kabátján ide-oda lengő, hullámos fekete haja és a fodros szoknya alól kivillanó csupasz lábak látványa marad meg.

*

Sokat változott a park. A bokrok dúsak, a fák erősek, itt-ott egzotikus fajtákkal bővültek. A régi rendszer agyagba döngölése új színekkel gazdagította. Néhány év elteltével a környező házakon ismét megjelentek a szoba kiadó táblák több nyelven is. A szakszervezeti üdülők elegáns nevet kaptak új gazdáiktól. A park közepén a fafaragó sátrát felváltották a cocacolát, goffrit, franciapirítóst, hamburgert kínáló pavilonok, divatos ócskaságokat áruló butikok. A kis-abc vegyes-shop lett. Megjelentek a padokon az ott alvó, ápolatlan külsejű emberek, éjszaka az örömlányok, a kábultságot áruló, settenkedő, sietősen, zsebredugott kézzel távozó fiatalemberek. A vendégek késő este csak a jól megvilágított utakat használták csoportosan. Inkább a bárokban, diszkókban töltötték az idejüket. A magyar-nótás, favázas pavilon hetente egyszer volt mindössze zenés hely.
Egyre ritkábban jutott eszébe a pad, pedig naponta, munkából menet-jövet áthaladt a parkot átszelő keskeny úton. Utoljára a lány búcsúzása napján volt ott. Sokszor magát erőltetve kerülte el a környékét.
Reggel, amikor munkába menet elindult, nem tudta még, hogy a több évtizeddel ezelőtt eltemetett emlékei milyen nagy erővel törnek majd felszínre.
Hazafelé a parkban látta meg. A néhány lépés alatt, melyet megtett a felismerés és a találkozás között, együttlétük minden mozzanata, mint egy mozifilm pergett le agyában. A lány alakjának, mozdulatainak, illatának emlékképei úgy érintették meg, mintha tegnap, és nem évtizedekkel ezelőtt váltak volna el.
Egy közeli padon beszélgettek.
Az asszony csacsogott. Láthatóan nagyon örült a találkozásnak. Készült rá, mint mondta.
A férfi hallgatta. Fejében a régi emlékek kavarogtak. Még mindig a diáklányt látta maga előtt. Szorongató érzés támadt rá. Azok az érzések, amelyek elválásuk perceiben is zaklatták. Gyötörte a gondolat, hátha nem szerette kellően, vagy nem mutatta ki érzéseit eléggé, és azért hagyta itt olyan könnyen. Hátha másképp alakultak volna a dolgaik…
- Tudod, hogy mennyire szerettelek – szólt közbe.
- Tudom. Tudom, hogy nagyon – komorodott el az asszony. – Senki úgy, azután sem – de ezt már nem mondta ki. – Akkor nem tehettem mást. Nagyon rossz volt nekem is.
- A padunk megvan? Jártál arra? – váltott témát az asszony.
- Nem. Azóta sem – szólt a férfi, és arra gondolt, mennyire kerüli még most is a tájékát.
Az asszony az életéről beszélt. Fényképeket vett elő.
A férfi most vette észre, mennyire megasszonyosodott. Régi karcsúsága elveszett, sötét hajának őszülését bronzvörös festék fedte. Keze, amely hajdan örömmel simogatta, megcsontosodott. A szeme, a szeme csillogása a régi – enyhített magában a férfi.
Aztán észrevette, hogy akcentussal beszéli a magyart.
A régi, kékszemű, szerelmes diáklány ismét távoli emlékké vált. Az idő, amely mindkettőjük felett eljárt, most itt volt, a maga valóságában, velük együtt ült a padon.
Az asszony elcsendesedett. Nézte az ősz halántékú férfit. Ő most is a fiatal fiút látta benne, akivel együtt ízlelgették a szerelmet. Szerelmüket, amely sosem teljesedhetett be.
Zavartan búcsúzkodtak.
Mindkettőjük lelkében maradt valami üresség. Hiányérzet, melyet semmivel nem tudtak megmagyarázni.
Másnap munkából jövet a férfi a padjuk felé vette az irányt. A beton két tartója a régi volt, a farészeit kicserélték. Ákombákomokkal fújták tele fekete meg vörös festékkel. A bokrok aljában, amit a felületes takarítás vagy a nagy forgalom ott hagyott, használt óvszerek, összegyűrt papír zsebkendők, vékony injekciós tűk hevertek. A park szélén lévő bokros rész egyre beljebb nyomult, nem törődve a civilizációs keretekkel.
Nagyon bánta, hogy mégis idejött.
Nehéz lesz, gondolta, újra csak a régi képét látni ennek a parkrésznek.
- De hát minek is – mondta halkan, és továbbindult a hosszú évek óta megszokott, elfogadott valósága felé.
Soha többé nem kívánkozott arra a tájékra.

*

Ült a két ember a padon. Nézték a türkizbe hajló őszi eget, amelyet lassan megpirosítottak a lenyugodni készülő nap sugarai. Homlokukra engedték. Inkább vágyakozva kérték, melengesse meg sűrű ráncaikat. A jól ismert tájra, a hegyekre, erdőkre úgy néztek, mint a hosszú útra indulók a hátrahagyott jószágaikra. Nem szóltak, nem kérdeztek semmit. Ismerték egymás gondolatait.
Szótlanul ültek egymás mellett, mint két összenőtt, görbe tölgy a kaszálatlan hegyi rét lankás szélén. Csak egymás mellett, békében megöregedő emberek tudnak így, nyugodt lélekkel, némán eltölteni hosszú perceket, órákat.
A bokrok mögött az úton hangos csoport közeledett. Sötét egyenruhák, zöldek, barnák és feketék mozogtak az Árpádsávos zászlók alatt. Jelszavakat kiáltoztak ütemesen, kórusban. Ünnepeltek valamit. Néhányan megálltak, bámulták, többen fej lehajtva, sietősen kerülték ki őket.
Rendőrautó közelített.
Nem várták meg a fejleményeket.
Az asszony vászon táskájába hajtogatta az újságokat. A férfi kezébe csúsztatta keskeny, ráncos kezét, és szótlanul elindultak a kijárat felé. A két öreg nem hallotta a park sóhajtását. A sóhajtást, amelyet túlkopogtak szapora lépteik.

2009. június 27.