A kisfiú megigazította a vánkost az öregember háta mögött, aki hálásan mosolygott rá s reszkető kezével próbálta megsimogatni a gyerek fejét. A mozdulat azonban jócskán elcsúszott, és a görcsös, erőtlen kéz a dunyhára hullott.
Az öreg meggyötört szemmel bámulta a fehérre festett gerendán szárnyát igazgató, markát dörzsölő legyet, amint az felrepülve köröket róva szálldogál, majd halkan, erőtlenül megszólalt:
- Sanyikám, hozd ide a kis sámlit!
A gyerek kirobogott a konyhába, behozta és leült.
Tudta, hogy a papa mesélni fog, ehhez a szertartáshoz kellett a sámli.
Ahogy egykor a háború előtt, mikor apja beszélte el neki csodás, álomszerű történeteit híres vitézekről, mesebeli hősökről, akik mindig a becsületért igazságért harcoltak, és persze mindig győztek.
Kettesben maradtak otthon.
A papa nagyon beteg.
A mama a városba ment kiváltani a recepteket.
Az öreg szárazon köhintett egyet-kettőt, s elkezdett mesélni:
- Sanyika, kis unokám, most egy igaz történetet mesélek el neked, mikor még én is kisfiú voltam, kicsit idősebb, mint te, lehettem vagy tizenkét éves.
Háború volt akkor. A várostól nem messze laktam szüleimmel egy tanyán.
Március vége volt. Hólé csorgott az ereszcsatornából, és mély sár volt mindenütt a tanyaudvaron.
Néhány német katona befészkelte magát nálunk. Emlékszem rá állandóan zabáltak, minden ihatót megittak, amit találtak, ezért édesanyám folyton zsörtölődött, veszekedett velük.
Egy ágyút őriztek.
Távolból, a robbanásokból, ágyúzásokból egyre gyakrabban lehetett hallani, hogy közelednek már az oroszok.
Ezek egyik nap idegesen kezdték összerakni holmijukat.
Anyámmal a konyhaablakból figyeltük a készülődést:
- Bárcsak elenné már őket a fene! - sóhajtott föl anyám, ledobva a tésztát a deszkára, s ujjairól mintegy gyűrűt húzta le a rátapadt, nyúlós maradékot.
Apám az istállóban volt a lovainál, azokat csutakolta a törekkel.
A kapunál egy teherautó állt meg.
Egy szakasznyi katona ugrált le róla, bele a térdig érő sárba. A tiszt keményen beszélt az ittlevőkkel, amiből egy kukkot nem értettem, aztán körbemutogattak a tanyán és lehúzták a ponyvát a letakart ágyúról.
Két fegyveres kilökdöste apámat az istállóból. Ő hevesen ellenkezett, mire puskatussal a bordái közé döftek, erre kissé megbékélt, de láttuk mindenre elszánt szemein a megaláztatás keserűségét.
Közben kivezették két szép lovunkat, a Babát és a Szellőt.
Gyönyörű volt mind a kettő.
Baba homlokán fehér csillag, Szellő lábain fehér harisnya... Szóval szépek voltak.
Itt megállt egy kicsit a beszédben, sóhajtott egy nagyot, majd folytatta:
- Anyámmal láttuk, hogy ezek el akarják vinni a lovainkat.
Apámat arra kényszerítették, hogy szerszámozza fel őket, amit vonakodva meg is tett, de mikor rákötötték mindkettőt az ágyúra, és azok húzni kezdték a nagy dagonyában bukdácsolva, kínlódva, alig haladva, ő ezt már nem bírta tovább. Felkapta a letámasztott vasvillát és hirtelen a hozzá közel álló lovainkat ostorral csapkodó katonába döfte. A német eldőlt, mint egy zsák, mellében a villával, mire a parancsnok odalépett, és pisztolyával közelről fejbe lőtte apámat, aki arccal a sárba hullott, s nem mozdult.
Édesanyám sikoltozva kiszaladt a konyhából, neki a tisztnek. Őt egy másik rohamsisakos gépfegyversorozattal azonnal lekaszálta.
Odaesett élettelenül édesapám mellé.
Reszkettem, mint a nyárfalevél, nem mertem megmozdulni sem, nehogy észrevegyenek.-
Az öreg ekkor hangosan felsírt, zsebkendőjével a szemét törölgette. Nagyon felizgatta magát. Eltelt egy kis idő mire lecsendesedett.
Sanyika arcát két tenyere párnácskáira téve, érdeklődve figyelt, várva a folytatást.
Két éve hagyta itt az anyja, aki kis idő múlva levelet írt Nápolyból, hogy dolgozik egy mulatóban. Jól van, küld majd pénzt is, nemsokára érte jön, és magával viszi.
Azóta semmi hír felőle...
A papa erőt véve gyengeségén folytatta:
- A katonák felgyújtották a tanyát, majd sietve elmentek.
Úgy menekültem meg, hogy a konyhából nyíló kamrán keresztül fölmásztam a padlásra és onnan leugrottam a kert felöli oldalon.
Percek alatt minden semmivé vált.
A disznók, libák egy darabig még sivalkodtak, rikácsoltak a fellobbanó tűzben, majd idővel elnémultak.
Megmaradt tehenünk világnak szaladt elszakított kötelével. Két tyúkunk futkorászott még az udvaron, felberzelt tollakkal.
Majd csönd lett. Füstszagú, reménytelen csönd. -
Kifújta orrát a zsebkendőjébe, majd kipirulva az izgalomtól mondta tovább:
- Piszkosan, sárosan leültem a favágó tuskóra, majd zokogni kezdtem.
Egyedül maradtam.
Nem mertem elindulni a városba. Nagyon féltem. Végignéztem a tanyán. Semmi nem maradt csak füstölgő, parázsló romok. Nagyon fáztam. Szegény apámról levettem a bekecsét, és a kertben talált ásóval gödröt ástam. Szalmával béleltem ki.
A fájdalomtól elgyengülve odahúztam, és lassan beleeresztettem őket.
Csak feküdtek ott békésen, egymás mellett...
Szerettem volna betakarni mindkettejüket valamivel, de egy félig elégett lepedőt tudtam csak rájuk teríteni. Utoljára jól megnéztem arcukat, hogy soha ne felejtsem el őket. Minden egyes rájuk dobott földnél feljajdultam a fájdalomtól.
Mikor végeztem, két Miatyánkot mondtam el, majd összeroskadtam a kimerültségtől.-
Köhögési roham fogta el az öreget, de kisvártatva ismét folytatta tovább a történetet:
- Szörnyen éhes és szomjas voltam.
A kútból nem merhettem vizet, mert az egyik bolond német, a bágyadt tavasz eleji napsütésben a kútkáván meleg helyet találó, nyújtózkodó macskánkat röhögve belelőtte a kútba.
Találtam egy pléhbögrét és a csorgó eresz alá tettem.
Így tudtam inni.
Élelem nem maradt a házban, minden a tűz martalékává vált.
Néhány hagymaszárat rágtam el a kertből, melyek már hosszan kéredzkedtek kifelé a felengedett földből. Éjszaka a boglyában aludtam, de így is nagyon fáztam. Éreztem, hogy láztól forró a testem, de csak reszkettem.
Reggel gőzölgött a leheletem, és a pocsolyákon is fagyos hártya feszült.
Ahogy ott ültem a tuskón a felbukkanó halvány nap simogatásában, és halálomon gondolkodtam, észrevettem, hogy az egyik tyúkunk kárálva, billegetve magát közelít felém. Félretartott fejével, kotyogásával mintha vigasztalni próbált volna valamivel.
- Milyen reményt adhatsz nekem te nyomorult, perzselt szárnyú tyúkocska, ebben a gyűlöletes, gyilkos világban?- gondoltam magamban.
Kopogott a szemem az éhségtől, de átvillant az agyamon a felismerés.
- Hú, hát a tojás! Hogy ez eddig nem jutott eszembe!
Végigkutattam minden létező zugot, mígnem a leégett pajta sarkában három tojást pillantottam meg.
Ahol tojás van, ott élet van.
A tojás maga az élet, hiszen belőle is új élet keletkezik, mikor a pelyhes kiscsibe feltörve kimászik belőle, és meglátja a fénylő napot!
Reszkető kézzel törtem föl a tojásokat. Éreztem, ahogy csorog le az éltető sárgája a torkomon. Tudtam, hogy most már életben maradok.
Életben kell maradnom.
Az ágyúzások hangja már egyre közelebbről szólt. A tehenünk is előkerült szerencsére, így már tejet is ihattam.
Nem tudom mennyi idő telt el, de sok tojást megettem, mikor nagynéném hangját egy reggel felébredve, meghallottam.
A városba vittek, kórházba kerültem, majd lassan felépültem.
Megtanultam, hogyan kell túlélni a veszedelmet, és hogy a legnagyobb bajból is van kiút, ha akarunk élni, és ehhez lélekben erősek vagyunk. - mondta a papa és kimerülve a sok beszédtől, lassan elaludt. Sanyika betakargatta dunyhával, és eltöprengve a hallottakon, a sámlit kezébe fogva, kióvatoskodott a konyhába.
Nemsokára meg kell jönni a mamának, addig olvasok egy kicsit, biztatta magát, de nem nagyon hagyták nyugodni a történtek. Alig telt el néhány perc, hogy belefogott a könyvbe, erős köhögésre, hörgő hangokra, és egy tompa puffanásra lett figyelmes a szoba felől.
Beszaladt, hogy segítsen.
A papa az ágy mellett feküdt, rángatózva. Szája két oldalán fehér, habos váladék csorgott. A fájdalomtól eltorzult arc megijesztette a kisfiút. Szólongatta, de az öreg nem felelt.
Sanyikának hirtelen eszébe jutott valami.
Kiszaladt az udvarba, a tyúkólhoz, és félrelökve a fészekben ülő jércét, egy tojást vett ki alóla. Lélekszakadva rohant vissza a szobába.
Eszébe jutottak, fülébe csengtek a nemrég hallott szavak:
- A tojás élet. A legnagyobb bajból is van kiút...
Felemelte nagyapját és a sután eltört tojást csorgatni kezdte a reszkető ajkak közé.
A papa mohón nyelni kezdte, s az arcán átsuhant egy halvány, alig látható mosoly. Sanyika már nem bírta tovább tartani, gyengéden leengedte az elernyedő, nehéz testet a padlóra.
Az öregember a lehulló tojáshéj után nyúlva, ösztönösen markába szorította azt.
Senki sem tudta tőle elvenni többé.
Hozzászólások