Anno

2009 szeptemberi valogatas
Nem láthatom ősz ráncodat, mely
búgó imádsággal sejlik gyermeked
szakadt ábrándjában. Találkozunk,
találkozunk az örök Igazságban.

Most még színezve haladsz, lehet
hogy meg sem őszülsz, mint virág,
melyről a dér visszaszédül,
s egy szín rólad rám sugárzik,
a többi Öröktől munkállik,
hetediknek jöttél, mint pihenésem,
mikor mosolygok:
áldásomat érzem.

Ahogy megoldást találok
én is titok vagyok,
a foszló anyag maradéka:
mozdulatok, mely gallyatlan
levélként száll,
csalf' árnyak mutatják és,
mint forduló csecsemő,
ha szájából kihull a mostoha emlő,
máshol érzem a szeretetkapcsolatot,
mikor magam is megmozdulok,
mikor én is velük teszem...

Emel végső vágyam:
Krisztusszegeletem.

Összevethetnék jelmezeket
rendezni belőlük karnevált,
mint pokolelőttes zavarban,
hol mindenki ismer minden hiányt,
kereshetném más utakon
eget hozó csillagokon,
de ő mindig rámlehel,
ezért alapgondolatom
s levedlik minden.

Elém vetődik a szép
benne sejtem lényegét,
egymás magányát elsikoltva,
elfeledten...
Isten itt a mélységzenész.

Csonka a lét, mert minket folyton
rabol a káprázatszerelem,
(időt mérünk ősz hajakon)
és sánta kegyben bízva gyógyít
egy még betegebb elmeorvos.

Hazafelé még feldereng hasonlósága,
mikor észrevettem:
hozzám ért gyöngéd halandósága
s követném én, de semmivé vált
az előre-hátra mozgólépcsők
ellentétjén némasága...

Marad a fájdalom,
mit felold a dús képzelet,
s megszáll a nyúgalom:
sírkövön hajló kényelem,
melyben elfogy a világ
és fogy a nyár is,
egy csengettyűszólam
hidegben párázik és
beteljesül, nincs miért zokogni,
testünk felmerül! - Ő fog eléd hozni!

Elnézésedet kérem,
mikor nem tudtam mosolyogni.