Anno

Nem megyek sehová.
Ülök, bámulok magam elé, lábam keresztbe vetve, már zsibbad.
A füst, a hagyományoknak megfelelően mellközépig ér, bár most pipa, nem cigaretta.
Ha kihűl majd, ugyanolyan bűzös lesz ez is.
Szellőzetni kellene, de nincs kedvem ahhoz sem, hogy felálljak.
Nézem a furcsa, kékes arabeszkeket, ahogy lebegnek a levegőben, megremegve a mécsesek fényében.
Válaszokat keresek, napok óta. Válaszokat, miértekre.
Miért vagyok kedvetlen, miért érzem szürkének, nyomasztónak a napokat és éjjeleket? Azelőtt, legalább éjjel éltem. Hiányoznak a kóborlások? A százszor megírt, megélt és megénekelt, látomásos csavargások? Az éjszaka csendje, illata, nyugalma, vagy épp nyugtalansága? A köd, vagy a holdfény? Ha annyira hiányoznának, most cipőt húznék fáradt lábamra és nekiindulnék újra.
Csak ülök, a füstbe bámulva.
Miért ürült ki a világ?
Mi az, amitől állandó, nyugtalan szorítást érzek a mellkasomban, szívtájékon? Mi ez az éhség bennem, miért érzem ezt a csillapíthatatlan szomjúságot?
A pohárba töltött borostyánsárga ital ott áll előttem, érintetlenül. Nézem, érte nyúlok, már a pohár is langyos. Összerázkódom, hagyom, nem emelem a számhoz. Nem ittam egy hete.
Se sokat, se keveset.
Nagy lehet a baj, ha már József Attilát veti ki magából az agyam.
Miért nincs már türelmem, miért vagyok képtelen várni, csöndes belső mosollyal, dúdolva, halkan, ahogy kell? Ahogy tanultam valakitől, aki azóta már...
Ezt nem! Erre nem gondolok, nem akarom felidézni újra a tavaszt, a nyarat, az elkövetett hibákat.
Belém mar a fájdalom. Így csak a széjjelszaggatott lélek képes gyötörni.
Miért érzem üresnek a napokat?
Teszem a dolgom, végzem a munkám, még mindig megszállott módjára, gyorsan, hatékonyan, minél többet, minél jobban. Mert van egy tervem, amihez konok akarattal ragaszkodom. Nem igaz, nem így van. Kapaszkodom belé, görcsösen, makacs, értelmetlen kitartással. Mert az a terv az egyetlen biztos pont, a lehetséges menedék.
Hová tűnt a hit? Ami sarkallt, ösztönzött, inspirált? A hit magamban, az erőmben? És ha már itt tartunk, hová tűnt az erőm? Létezik-e még az a cél, amelynek eléréséhez szükségem volt arra az erőre?
Nincs mindent kizáró, kételyek nélküli bizonyosság. Megingott saját, belső világom, a támpontok széjjelcsúsztak. Nincsenek bizonyosságok, ha csak a szavak nem. Már csak a saját érzéseim bizonyosak.
Megmozdultak, repedeznek azok a kemény, törhetetlennek vélt kövek, amelyekre egy házat építettem magamban? A kétely vésője mégis képes volt apró szilánkokat pattintani róluk? Repednek, mállanak, elmozdulnak vajon, a bizonytalanság földrengető hullámaitól, amelyek semmiféle szeizmográffal fel nem foghatók, mégis képesek elindítani az elkeseredés, a beletörődés szökőárját?
Ülök, bámulom a mécsesek halványuló, egyre fogyó lángját.
Miért érzem egyre üresebbnek magamat is?
Hiszen ott vannak azok a kapaszkodók talán most is! De ha megmarkolom őket, már nem kikapaszkodom a veremből. Magammal rántok, visszahúzok! Mint a fuldokló, aki félelmében magával rántja a mélybe azt, aki menteni igyekszik... Nem teszek mást, hónapok óta, csak kapaszkodom, csüngök, kéretlen teherként.
A szavak, félszavak talán még nem üresek. Talán nem azok. De halkulnak azok is.
Rekedtre sikoltottuk magunkat, később ordítottunk a hiányérzet, a bánat okozta gyötrelemtől. Nem maradnak hangok sem... Még suttogunk néha.
Meddig? Te sem kérdezted ezt soha, tudom.
Bámulok a hűlő füstbe, hallgatom a mécsesek sercegését.
Mardosó éhséget, tüzelő szomjat érzek. Hiányt. A hiányodat.
És dühöt. A kimondott szavak miatt, mert nem azokat kellett volna.
És a ki nem mondottakért. Mert kellettek volna, de gyáva voltam. Hallgattam.
Hát ezért ülök itt, egy hete, minden éjjel. Ezért érzem üresnek és szürkének a világot.
Üresnek magamat, másokat.
Ismét csak a szavak maradtak...