Még megáll a busz a leláncolt gyárkapu előtt,
de kopott gumiszőnyegeit már nem tapossa a
borostás arcú férfihad, nem vihognak a csitri
lányok futva a férfiak előtt, hogy számba
vegyék az érkezők sorát, néhány marcona
fekete ruhás őrködik, kutyát eresztve az érkező
elé, lassan leomlik az egykor tégláról téglára
épített gyárüzem, gyom veri fel a kerítés tövét,
nem kell a szorgos emberkezek gyártotta sok lakat,
helyettük hajón érkezik az áru áradat,
s itt könnyek között siratják feleslegessé vált
életük, mozdulni nem tudnak, röghöz köti őket
az egykor boldogan birtokba vett kis lakás,
értéke nincs, még sírhelyt sem kap érte egy
jobb helyen, aki megpróbálja azt örök
nyughelyére váltani, halódik az egykor
nyüzsgő gyárnegyed, csak néhány mocskos
gyerek őgyeleg az óvoda volt épület körül,
s az ember már annak is örül, hogy nekik enni ad,
szájától vonva meg a falatot, néhány száz
méterre innen óriásreklámok Dél-tengeri utat
hirdetnek , „last minut” szinte semmiért, bár
erre sem futná egy életet felőrlő munka bére,
csak lenne legalább kenyérre , becsapott
százezrek őgyelegnek, akiket elcsábított
a nagy remény, hogy a városban majd jobban
élnek, mert az szinte főnyeremény, most
mosott, viseltes „cájg nadrágban” munkára
várva, reménytelenül bámulják az eget,
és lesik a naptárt, amikor a postás meghozza a
segélyt, hogy kifizessék a múlt havi
kölcsönökből fennmaradó tartozást, sokak
nem értik a világban mi az a hadakozás, és fel sem
foghatják,hogy milliárdokat költenek
„ menő” cuccok reklámjaira, de a bankokból
rendre eltűnik a tőlük származott haszon,
villogó képernyők kábítanak csillogó
amerikai élettel, nyomort nem látott kamera
még, csak a hétcsillagos arab csodáról van
élő egyenes adás,közben itt munka nincs,
remény még talán, míg savanykás borra és
cigarettára jut, s bámulni az üresen távolodó ,
utolsó, kopott busz után.
de kopott gumiszőnyegeit már nem tapossa a
borostás arcú férfihad, nem vihognak a csitri
lányok futva a férfiak előtt, hogy számba
vegyék az érkezők sorát, néhány marcona
fekete ruhás őrködik, kutyát eresztve az érkező
elé, lassan leomlik az egykor tégláról téglára
épített gyárüzem, gyom veri fel a kerítés tövét,
nem kell a szorgos emberkezek gyártotta sok lakat,
helyettük hajón érkezik az áru áradat,
s itt könnyek között siratják feleslegessé vált
életük, mozdulni nem tudnak, röghöz köti őket
az egykor boldogan birtokba vett kis lakás,
értéke nincs, még sírhelyt sem kap érte egy
jobb helyen, aki megpróbálja azt örök
nyughelyére váltani, halódik az egykor
nyüzsgő gyárnegyed, csak néhány mocskos
gyerek őgyeleg az óvoda volt épület körül,
s az ember már annak is örül, hogy nekik enni ad,
szájától vonva meg a falatot, néhány száz
méterre innen óriásreklámok Dél-tengeri utat
hirdetnek , „last minut” szinte semmiért, bár
erre sem futná egy életet felőrlő munka bére,
csak lenne legalább kenyérre , becsapott
százezrek őgyelegnek, akiket elcsábított
a nagy remény, hogy a városban majd jobban
élnek, mert az szinte főnyeremény, most
mosott, viseltes „cájg nadrágban” munkára
várva, reménytelenül bámulják az eget,
és lesik a naptárt, amikor a postás meghozza a
segélyt, hogy kifizessék a múlt havi
kölcsönökből fennmaradó tartozást, sokak
nem értik a világban mi az a hadakozás, és fel sem
foghatják,hogy milliárdokat költenek
„ menő” cuccok reklámjaira, de a bankokból
rendre eltűnik a tőlük származott haszon,
villogó képernyők kábítanak csillogó
amerikai élettel, nyomort nem látott kamera
még, csak a hétcsillagos arab csodáról van
élő egyenes adás,közben itt munka nincs,
remény még talán, míg savanykás borra és
cigarettára jut, s bámulni az üresen távolodó ,
utolsó, kopott busz után.
Hozzászólások