Hideg vér sem csörgedez már,
Megkeményedett szívünk nem pumpál eret,
Magába szívó sár borít be mindent,
A megóvó gondoskodás nem nyert teret,
Csak a számító semmittevés várja,
Rablott pénzén ülve, számolva azt,
Hogy az új szél felszárítsa a sarat,
S közben a halál értékeket pusztítva
Nap mint nap röhögve rajtunk arat,
Vak vedlett varjak csípik ki a földből
A jövőnek vetett értékes magot,
S még madárijesztő sincs, ki elriassza,
A roskatag, összeomló csűrben
Pankrátorként egymásnak feszül a sok mihaszna.
Hamis csókok csalják az életet,
Őszintén nem szólnak szavak,
Magunkba fordulva sokan ébren éljük a telet,
De milliónyian még mindig bambán alszanak.
Jött szél nyugatról, majd keletről,
S újra a nyugati szél csapott le ránk,
Csoda, hogy itt vagyunk, hogy nem fújt el,
Hogy élünk még, hogy van még házunk, hazánk.
S hol van az a szél, ami kisöpri a mocskotok?
Mikor éled az élet, mikor jön új tavasz ?
Száz éves ördögi öldöklő farsang után,
Csendben imádkozva, böjtölve várjuk,
Hogy felragyogjon újra a nap, a Nap.
Hozzászólások