Ma láttam egy tanyát összedőlni, csak varjak keringtek
körötte hangos károgással, azt lesték, találnak-e még
valami ehetőt, mit kicsíphetnek a romok közül, nem
tartozva senkinek tettükről őszinte számadással, mintha
csontvázak omlanának szét, melyekből elfogyott az
összetartó őserő, olyan az egész világ, mint egy mindent
elfedő rablók által feltúrt temető, nincsenek már olyan
tudó tanúk, akik segítenék az életet őszinte vallomással,
a látóhatáron már nem látok semmit, elpusztult mind és
vele az élet, mélyszántás fedi a tanyák nyomát, még
élünk, de nem remélek, nem remélem, hogy új tanyákat
építünk és majd összeomlanak a nagy összehordott
élhetetlen betonhegyek, egymást pusztítják az éhezők,
egymást eszik az emberek, kővel fedünk le földeket,
alatta sötétté silányul az élet, férgek csapnak hatalmas
vacsorát, férgekévé válik a föld alá kényszerített világ,
egy más világ, egy sötét világ, a földfelszínen közben
özönvíz pusztít, vagy máshol a szárazság rabolja az
életet, szomjhalálra ítélt milliók vándorolnak, keresik az
éltető vizet, míg mások menekülnek előle, mert a víz az
úr, és mindent elsöpör, befed ,visszafoglal
visszavonhatatlanul , magával ragad, hogy így pusztítsa a
méltatlanokat, elfogy majd újra árad, mert ez a rendje a
világnak, és ebbe a föld is megremeg, magunknak ássuk a
sírt, nem látjátok, ti tékozlók, ébredjünk fel emberek,
hagyjunk szabadon mezőket, hagyjuk tisztán a hegyet, ne
vágjunk ki minden fát, mert nem érjük el a mesében írt
Óperencián túli kerek erdőt, nem lesz mesevilág, nem lesz
mese, nem lesznek gyermekek, csak infantilissá vált,
testileg felnőtt egyedek, szaporodásra képtelen naplopók,
akik élik a mának szentelt életük s nem látják, hogy a
holnapi éjjelen már nem kel fel a hold, mert ma olyanná
szennyezték az agyunk, a vizet, a földeket, hogy a sok
méregtől elsatnyult növények nem adnak árnyat és nem
tisztítják meg a levegőt, nem lesz oxigén, nem kapunk
lélegzetnyi időt, hogy tüdőnket ne mérgezze más,
összeomlik e kéményt halmozó, mindent felégető önző
világ, sötétség borul a földre és száguldunk, mint más
sötét bolygók, társak nélkül, és elnyel a fekete lyuk, a
mindent magába foglaló, végtelen, galaktikus, soha el
nem érhető, képzeletünkön túli, gyermekként félt,
csodált üveghegyeken túli Óperenciánk.
körötte hangos károgással, azt lesték, találnak-e még
valami ehetőt, mit kicsíphetnek a romok közül, nem
tartozva senkinek tettükről őszinte számadással, mintha
csontvázak omlanának szét, melyekből elfogyott az
összetartó őserő, olyan az egész világ, mint egy mindent
elfedő rablók által feltúrt temető, nincsenek már olyan
tudó tanúk, akik segítenék az életet őszinte vallomással,
a látóhatáron már nem látok semmit, elpusztult mind és
vele az élet, mélyszántás fedi a tanyák nyomát, még
élünk, de nem remélek, nem remélem, hogy új tanyákat
építünk és majd összeomlanak a nagy összehordott
élhetetlen betonhegyek, egymást pusztítják az éhezők,
egymást eszik az emberek, kővel fedünk le földeket,
alatta sötétté silányul az élet, férgek csapnak hatalmas
vacsorát, férgekévé válik a föld alá kényszerített világ,
egy más világ, egy sötét világ, a földfelszínen közben
özönvíz pusztít, vagy máshol a szárazság rabolja az
életet, szomjhalálra ítélt milliók vándorolnak, keresik az
éltető vizet, míg mások menekülnek előle, mert a víz az
úr, és mindent elsöpör, befed ,visszafoglal
visszavonhatatlanul , magával ragad, hogy így pusztítsa a
méltatlanokat, elfogy majd újra árad, mert ez a rendje a
világnak, és ebbe a föld is megremeg, magunknak ássuk a
sírt, nem látjátok, ti tékozlók, ébredjünk fel emberek,
hagyjunk szabadon mezőket, hagyjuk tisztán a hegyet, ne
vágjunk ki minden fát, mert nem érjük el a mesében írt
Óperencián túli kerek erdőt, nem lesz mesevilág, nem lesz
mese, nem lesznek gyermekek, csak infantilissá vált,
testileg felnőtt egyedek, szaporodásra képtelen naplopók,
akik élik a mának szentelt életük s nem látják, hogy a
holnapi éjjelen már nem kel fel a hold, mert ma olyanná
szennyezték az agyunk, a vizet, a földeket, hogy a sok
méregtől elsatnyult növények nem adnak árnyat és nem
tisztítják meg a levegőt, nem lesz oxigén, nem kapunk
lélegzetnyi időt, hogy tüdőnket ne mérgezze más,
összeomlik e kéményt halmozó, mindent felégető önző
világ, sötétség borul a földre és száguldunk, mint más
sötét bolygók, társak nélkül, és elnyel a fekete lyuk, a
mindent magába foglaló, végtelen, galaktikus, soha el
nem érhető, képzeletünkön túli, gyermekként félt,
csodált üveghegyeken túli Óperenciánk.
Hozzászólások