Publicisztika

Akkoriban Angyalföldön laktam, a Rákos-patakhoz közel.
Nagyon szerettem azt a régi házat. Volt az udvar végében egy farakás, még az előző lakó hagyta ott.
A rakás alatt élt Geri, a görény. A sötétbarna bundájú, fehér pofájú, maszkos bandita.
Eleinte csak nyújtott nyakkal, messziről méregetett és visszahúzódott, ha közelebb mentem a tanyájához. Egy-két hónap múlva viszont annyira összebarátkoztunk, hogy elfogadta tőlem a felkínált kaját. Előbújt rejtekéből, és ha kissé óvatosan is, de már a kezemből evett.

Apró tepertőkkel csalogattam minél kintebb a hasábok közül, s végül csak pici rezzenéssel vette észre, hogy evés közben a kezemhez ért.

Fél év múlva bemerészkedett a lakásba, és a fotelból figyelte velem együtt a TV-t, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne egy görény számára.

Abban az évben szanálták a régi házunkat.
Kiköltözés közben megfeledkeztem Geriről, és mire visszamentem, a rászorulók már széthordták tanyáját, a farakást.
Bántott, hogy nem gondoskodtam róla, elvihettem volna időben magammal a Váci úti panelbe.
No, de hát késő bánat, Gerinek lőttek. Volt nincs, pedig igazán hiányzott.

Azon a héten még kétszer mentem vissza, ám már dózeroltak, túrtak szét mindent. Kezdődött az építkezés, a görény pedig nem bírja az erős zajt.

Az eset után talán három hét is eltelt, amikor egy deres, késő őszi reggel vacogva melegítettem az autót a parkolóban. Egyszerre furcsa csúszó, kaparó hangot hallottam az ajtóborításon. Leengedtem az ablakot, s abban a pillanatban Geri ugrott az ölembe. Kutyát, vagy macskát nem láttam még így örülni, ahogy a görény tette.
Megtalált, én pedig soha többé nem feledkeztem meg róla, kényelmes tanyát készítettem neki a balkonon.

Sajnos Geri már a múlté, ám ma reggel – a kocsiban ülve és elmélázva – újra eszembe jutott:
Gerit és fajtársait hívjuk görénynek, pedig mennyivel ragaszkodóbbak, hálásabbak tudnak lenni, mint némelyik ember...

2008. január 13.