Publicisztika

Mottó:

"A feudalizmus korában a föld megművelése a jobbágyság kötelessége volt. A jobbágy földtulajdonát szigorúan szabályozták. A földterület nagysága után szabták meg az elvégzendő munka („robot”) mértékét, melyet a földesúrnál, a termőföld tényleges tulajdonosánál, kellett ledolgozni.

A robot mennyiségét, sorozatos jobbágyfelkelések miatt, Mária Terézia „Úrbéri rendeletében” szabályozta, 1767-ben.

A robot, egytelkes jobbágy esetében, évente 52 igás vagy 104 kézi munkanapot jelentett. A kisebb földdel rendelkező jobbágyok arányosan kevesebb robotra voltak kötelezhetőek.

A visszaélések elkerülése végett, az elvégzett munka igazolására ún. bárcákat használtak."

Lassacskán közeledik a tavasz – „a csodálatos kikelet” –, ahogy romantikus, nagyvárosi költőink némi pátosszal emlegetni szokták. Magam viszont már elégikusan számolgatom a napokat, hogy mikor is kell a fűvel (valójában inkább az agresszív gyomokkal) több mint fél évszázados, kilátástalan harcomat újrabootolni.

Szóval hamarosan visszatér ismét a benzin csűrölésének, a berántó zsinór cibálásának, a műanyag damil vagdosásának, a hosszabbító toldozásának, a fűnyírókés reszelésének és egyengetésének, a sárral telt fűnyíróház kaparászásának, az agyagtól és növényi aprítéktól ragadós cipők és nadrágok súrolásának és a meghökkentő gyorsan kilyukadó kesztyűk csodálkozó szemlélésének időszaka.

Sajnos a véget nem érő kerti feladatokon kívül a sors kiszámíthatatlansága folytán bőven részesültem a közterületen végzett „feudális robot” terheiből is. Háromszor is laktam ugyanis olyan sarki házban, amelyekhez az utcafront szélességéhez képest háromszor-négyszer akkora, robottal terhelt oldalhatár dukált. Sőt, sikerült nevemre vennem olyan ingatlant is, aminek oldalhatárához a kertből letekintve három méter mély árok simult. Ezt az „óceánárkot” csak az elektromos fűkaszával tudtam aránylag rendben tartani, ami viszont akkora port kavart az árok mélyén, hogy amikor munka végeztével, remegő inakkal és krákogva kikecmeregtem, szó szerint vályogot köptem. A mai kéményseprők jól szituált úriembereknek néztek ki hozzám képest. Természetesen a meredek árokoldalon való fűnyírós csetlés-botlás a baleset fokozott lehetőségét hordozta minden egyes alkalommal. Egy apró sérülés is úgy hiányzott akkoriban (felelős vállalkozóként), mint ablakos tótnak a hanyatt esés. Gyakran megesett pedig, hogy a gyomtengerben nem vettem észre a szomszéd hatalmas diófájáról az utcára is kihulló termést. Amikor aztán rátapostam egy-egy dióra, nem csak a tripla leszúrt Rittbergert csináltam meg simán, hanem időnként még a kvadra Axelt is. Csak az áldott gondviselés mentett meg attól, hogy nem fejeltem le az árok alját, és szerencsésen megtapadtam a rézsűn.

Volt alkalom, amikor tíz percet is gondolkodnom kellett – teljes mozdulatlanságra ítélve –, hogy egyáltalán jó ötlet-e feltápászkodnom, mivel egyáltalán nem lehetett tudni, hogy az aranyerembe hasított bele kegyetlenül a kolosszális seggre esés, vagy a spárgázással vegyes átfordulástól talán más egyéb szakadt.

Nos, ezeket a ritkaszép, természetközei pillanatokat nem lehet egyszerűen elfeledni. A várakozással töltött percek lassan érlelődő információja olyan mélyen égett belém, mint Vlagyimir Mihajlovics Komarov űrhajós memóriájába a tehetetlenség, amikor már irányíthatatlanul pörögve zuhant tűzforró kabinjával a Föld felé, és sakál módjára ordítva átkozta azokat az elvtársait, akik ilyen gané helyzetbe hozták.

Hát igen… az ember utólag már általában okos. Magam is rájöttem időről-időre, hogy a sarki telkeknek több a hátrányuk, mint az előnyük. Aztán persze ismét elvitt a lendület, elsodort messzire a fantázia. Mert amikor az ember ingatlant vásárol, akkor nem úgy működik az agya, mint amikor egy kiló krumplit vesz, hiszen úgy érzi, az új portán egy vadonatúj életet is alapoz. Ezzel pedig belekeveredik az érzések, a tervek és elképzelések intenzív sodrásába. A tárgyilagos körültekintés, a mérlegkészítés viszont csak néhány hónap után következik, akkor tudatosul a komplex valóság. Nem véletlen, hogy az ingatlanhiénák is azzal csábítják madárcsicsergős környezetbe a prédáikat: Jöjjön el, nézzük meg együtt az ingatlant, és lássa meg benne a fantáziát!

Szóval a nagy árkot módfelett megszívtam. A vállalkozóknak tudvalevőleg kevés az idejük, mivel ők nem nyolc órát dolgoznak, mint a hivatalnokok, illetve egyébként is fizetik az értelmezhetetlen, és hiábavaló helyi iparűzési adót. Így aztán megdöbbentő, hogy nemcsak a közterületi utcafronton kötelesek robotolni, mint a mezei polgárok, hanem a telek oldalhatárán is. Magyarán minél többet fizetsz és dolgozol, annál többször kényszerítenek ingyen munkára. Ez az önkormányzati feladatkör átpasszolására irányuló folyomány igazán Murphy törvénykönyvébe illő.

Jut eszembe… a vállalkozók közt is van azért jócskán különbség. A szembe szomszéd kárpitos akkora vállalkozó volt, hogy nála még a pázsitfüvet is kertész nyírta. A házánál dolgozó munkások – állítólag önhatalmúan – az általam vérrel, verejtékkel rendben tartott, oldalhatáros közterületre borogatták vödörszámra a sittet. Miután szóltam a kedves szomszédúrnak, hogy emberek laknak szemben is, ezért ezt ne engedje, mogorván felhúzta az orrát. A munkások viszont változtattak addigi szokásukon: azután már nem a kerítés mellé, hanem a gondozásomra bízott „óceánárokba” öntötték a sittet.

Az ároktisztítás fontosságának igazolására az önkormányzat évente kiküldött egy szigorú felszólítást, hogy semmiképp se feledkezzem meg a rendszeres robotról. Az indoklásban hivatkoztak a katasztrófavédelem nyomatékos előírásaira, amit eredetileg nekik küldtek, ám ők taktikusan lepasszolták. Tavaly viszont hiába írtam meg a polgármesternek, hogy túl a nyugdíjkorhatáron visszavonultam, befejeztem vállalkozói tevékenységem, és fájó szívvel visszaadom a rám ruházott feladatot. Az „óceánárkot” ennek ellenére azóta egyszer sem tetette rendbe a nagy tekintélyű hatóság.

Nos, hát ilyen egy önkormányzat: egy szavahihető, komoly, hivatalos szerv. Ahogy nálunk szokás, megválasztod őket, mert fűt-fát ígérnek, utána viszont keményen betartanak, ellened tesznek, ahol lehet, ignorálnak, a befizetéseidet is sorra elherdálják (nagyon finoman fejeztem ki magam), és örökké csak várják az uniós támogatást. Akik viszont bűnöző életmódot folytatnak, azoktól rettegnek, azok ellen nem mernek fellépni. Ezen a szent helyen pl. egy illegális autóbontást végző csoportosulással nem tudnak évek óta semmit sem kezdeni. A nem eladható vagy sérült alkotóelemek már beborítják a falu nyugati határát. Mindamellett félnek a kábítószer terjesztőktől is, ahogy olvasom. Csak a bulizást csípik, mivel akárhányszor bekényszerültem a hivatalba, mindig olyan volt, mintha az egész csapat szabadságon lenne. Aztán kiderült másik irodában múlatják az időt, klub-délutánoznak vagy micsoda, és alig lehetett felhajtani az illetékest.

No, és a szabályaik… mintha nem is ebben a világban élnének:

Ültethetsz fát a házad elé, de ehhez is engedélyre van szükség. Elülteted, aztán már nem is a tiéd, hanem az önkormányzaté. Ha megnő, és leszeded a termését, akkor lopást követsz el és elítélhetnek. A földről azonban felszedheted pl. a meggyet, ha nem tart rá igényt a pazarló önkormi. Gondolj csak bele: milyen halmozott büntetést kaphatsz, ha a másik utcából odatévedő gyerek kezét elvered, amiért megdézsmálja a sajátodnak vélt meggyet.

A volt szomszéd pl. annyira trükkös fogtechnikus, hogy a meggyfáit kiültette az utcára. Jókora kertjében ezáltal az értékesebbnek tartott szőlőlugasok dominálnak. A meggytermést évente akkurátusan betakarítja. Ha valamiként eljutna a tudatáig, hogy a meggy valójában nem is az övé, jobban becsavarodna az egyébként is kusza elméje, mint a DNS spirál.

Az őszi levélgereblyézés és levélfeldolgozás szintén a te munkád. Az EU kemény döntése folytán az avarégetés már tilos. Adnak az önkorminál néhány zöld zsákot, de jómagam még soha sem kaptam (korábban azt állították, a vállalkozóknak nem jár, most pedig, hogy lassan egy éve nyugger vagyok, azt mondják, elfogyott). Kérdés, a hulladékszállítók miért nem dobják be egyszerűen az udvarra? Annak idején, Pesten úgy kellett rábeszélni a lakóközösséget, fogadják már el az ingyen biztosított szelektív kukákat. A sorházi véleményvezérek azonban – tüntetően – azért sem vették át. Vidéken bezzeg magadnak kell megvenni még a háztartási szemét kukáját is, szó sincs róla, hogy ingyen kapsz egyet, és ha netán széttörik a kukások, gond nélkül kicseréltetheted. A szelektív hulladékhoz errefelé már műanyag zsákot sem biztosítanak. Vegyen magának mindenki, ez lett a döntés. Így aztán nem is lehet csodálni, hogy teli vannak az erdők műanyaggal és az utak szélét is felveti a szemét.

Ahogy a régi szólás tartja: „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten”. Ezt a fordulatot viszont a megrögzött bürokraták nálunk nem értik. Sosem jönnek rá, hogy azért szennyeződik egyre inkább a környezet, mert körülményes és elutasító a hulladékgyűjtés. Pest határától 25 km-re már lomtalanítás sincsen régóta. Vidd be a pakkodat egy 22 km-re lévő hulladékudvarba, ahol úgy egzecíroztatnak, ahogy nekik jól esik. Végül zabosan ott hagyod őket és bevágod az egészet a legközelebbi bozótosba.

A fákra visszatérve: az utcai fát nem vághatod ki, ha megunod, vagy gondod akad vele. Még a gallyazására is engedélyt kell kérned az önkormitól. Ennek ellenére megosztok egy fura esetet, amikor a szomszéd egy nagy zsákban összegyűjtötte a háza előtt a leveleket és átcipelte a szemközti, friss tulajdonosnak. Nagy meggyőződéssel kijelentve: ezek a maga levelei, csináljon velük, amit akar.

Nos, ilyenkor kellene az önkormányzatot állásfoglalásra bírni. Kit is illet a közterületi avar, ami az utca túloldalán hever?

Közterületi robotodért cserébe azt sem teheted meg, hogy megakadályozod idegen járművek parkolását a szépen gondozott gyepeden. Nem pakolhatsz Stonehenge-szerű köveket a portád elé, és nem szurkálhatsz le demszkáj karókat sem. Mindkettőért keményen megbüntetnek, hiába nem tett akár évek óta semmit az önkormányzat a környék szépítése, megóvása érdekében.

Ebből persze rengeteg rendőrségi ügy keletkezik, főleg nagyobb városokban, ahol a családiházas övezetben egyesek a szomszéd elé parkolnak. A robotra kötelezett tulajdonos pedig nem tud megállni a háza előtt addig sem, amíg a gyerekek kiszállnak, mert már egyből dudálnak rá hátulról. Így alakul ki olyan helyzet, mint nemrégiben olvastam a hírekben, hogy egy hasonló parkolási affér után a férfi felgyújtotta ellenfele autóját. Olyanra is emlékszem, amikor szintén a fővárosiak bosszúszomjasan, gumigolyós gázfegyverrel lövöldözték egymást.

Használhatatlan megannyi önkormányzati törvény, életképtelen sok-sok jogszabály, ez okoz számtalan esetben egyre súlyosabb, együttélési problémát. A magyarországi börtönférőhelyek száma viszont igencsak korlátozott, az embercsempészeket idő ellőtt elengedik, hogy spóroljanak, és helyet szabadítsanak fel. De mire is? Talán az önkormányzati szabályozás visszásságai miatt ingerültségükben vétő ingatlantulajokat akarják móresre tanítani?

A probléma érzékeltetésére vázolok egy helyzetet: Mit tennél, ha a szűk utcában az árok csak a te portád előtt lenne becsövezve és lefedve, tehát egyedül te fordítanál erre pénzt és munkát (betoncsöveket veszel, odaszállíttatod, lefekteted, feltöltöd földdel, befüvesíted és lehengerezed). Erre persze azért ruházol be, mert szükséged van rá vállalkozási tevékenységedhez, és nem azt várod, hogy ezután a környék összes, saját udvarába beállni lusta autósa ott parkoljon. Felmerül, ha tűröd, hogy hébe-hóba odaálljanak, később már azt használják állandó parkolónak. És ez még nem minden. Az arcátlan beparkolók a vendégeiknek is propagálják a lehetőséget, így idővel már ők is rendszeresen odapakolják a verdáikat. A szomszédok hálátlan példáját követve, a látogatók is elkezdenek szemetelni, kiborogatják a csikkeket a hamutartóból, elszórják a gyerekeik által elfogyasztott élelmiszerek és édességek csomagolásait, kidobálják a sörös, üdítős dobozokat és papírpelenkákat. Éjszaka pedig a magas támfal és a díszszilvafák lombjának jótékony takarásába húzódnak alkalmi partnereikkel a környék kikapós nőcskéi, akik injekciós tűket, büdös csikkeket, fene tudja mivel szennyezett papírzsepiket és használt kotonokat dobálnak szét a csendes, falusi otthonod körül.

Te pedig, mint önkormányzati robotra kötelezett, szorgos vállalkozó azzal nyitod a napod, hogy az újabb éjszakai bevetés nyomait igyekszel eltüntetni. A magad és vállalkozásod szükségletét éppen fedező kuka kapacitását viszont egyre többször köti le a szétszórt utcai szemét: zacskók, kajás dobozok, piás üvegek és flakonok, valamint a hányingerrel küzdve összekapart idegen testnedvektől gyöngyöző mocskos zsebkendők és gumi óvszerek.

Már maga a cigarettázás is nagy környezeti teher, óriási átok. A dohánygyárosoknak – akik reklámjaikkal rászoktatták az embereket egy teljesen értelmetlen és életidegen, unaloműző passzióra – még az ükunokáit is napi két óra csikkszedésre kellene kötelezni. Természetesen persze az államkassza is joggal vonható felelősségre, hiszen hatalmas haszonélvező. A beszedett rengeteg dohánygyári adóból és forgalmi adóból lehetne egy hathatós környezetvédelmi alapot létrehozni, aminek kitűzött célja a szétszórt cigarettacsikkek összegyűjtésére lenne. Soha nem hallunk arról, hogy a környezetünkben eldobált, nikotinnal és kátránnyal átitatott füstszűrőkkel mi történik, hiszen kisebb településeken egyáltalán nincsenek utcaseprők, aki a csikkek egy részét összeszednék. A „csikkalap” pénzéből viszont vidéken is lehetne látni az üzletek és közintézmények előtt sepregetőket, még ha azok esetleg nem is magyar nemzetiségűek lennének. Érdekes, hogy az MNB mindenféle pénzmentő alapot létrehozott már, de a környezetre sosem gondolt. Valószínűleg a főbankárok nem sepregettek soha – még a házuk előtt sem.

Úgy tűnik végére értem, kezdek lecsitulni, hisz adhattam egy fricskát a gazdag bankároknak. Igaz is, mindig azok tartoznak a legnagyobb felelősséggel az élhetőségért és a környezetért, akiknél a legtöbb pénz van. Természetesen nem a saját pénzük, hogy magánalapítványokba dugdossák. Ezek a pénzek tőlünk származnak, amit az életszínvonalunkat csökkentve, mindenféle fondorlatos eszközzel (pl. a kisnyugdíjasokat is ugyanúgy terhelő világverő áfával) kipréseltek belőlünk.

Ja… majd elfelejtettem, a szépreményű EU nem segíthetne ebben a súlyos anomáliában? Ők miért nem biztatják a kormányt az önkormányzati rendelkezések megreformálására? Ez nem téma náluk, csak a slágerdogmáik? Mint például:

Az uborka görbületének szabályozása,

a rendellenes görbületű banán osztályozása,

a szilva hashajtó hatásának tagadása,

nyolc év alatti gyerekek lufi fúvásának korlátozása,

és hogy a vízivás nem előzi meg a dehidratációt.

No, mára elég is volt ennyi az uniós okosságokból, amelyek közül az utolsót háromévnyi kutatás után deklarálták.

A kárt okozó döntéseiket viszont pontosan tartsuk szem előtt, aminek következtében pl. egy Euro 6-os motorral szerelt Diesel autó már inkább vegyi üzemre hasonlít, annak megfelelő meghibásodási lehetőségekkel és drasztikus költségekkel.

A 2027-től tervezett szén-dioxid-adó bevezetését is vegyük komolyan a közúti közlekedésnél, valamint az otthonok fűtésénél használt fosszilis tüzelőanyagokra, mivel ez tovább mélyítheti a társadalmi egyenlőtlenségeket.

A háborús pszichózist is mérlegeljük: lássuk be, Ukrajnában egyáltalán nem számít a környezetszennyezés, odaát igen aprócska a karbonlábnyom, a környezetrombolás, a kijuttatott ócska tankok, elavult robbanószerek, rakéták és lövedékek szálló pora is elhanyagolható. Ugyan melyik csatornát nézhetik manapság a közvéleményt formáló zöldek? Nem látják, hogy a lassan két éve tartó háború szennyezése évtizedekre visszaveti az autósokat és a háztartásokat sújtó, árdrágító intézkedéseket? Lassan a gázfűtést is betiltják, pedig nemrég szereltették fel velünk drága pénzért – ugyancsak uniós döntésre – a takarékos, kondenzációs kazánokat.

Szóval inkább ne segítsen nekünk az EU, akinek ilyen barátja van, annak nincs szüksége ellenségre.