Mintha pedig nem is rég lett volna, hogy diákként a Szigligeti Színház első sorában meresztve a szemem meghökkentett a fiatal színésznő kendőzetlen meztelensége. A legényszobám falát díszítő Csomós Mari aktot is mintha néhány hete vettem volna szemügyre utoljára…
Sebesen eljár az idő. Hullnak a nemzet színészei, és velük együtt tűnnek el egérfaroknyi életünk varázslatos emlékei. Valamikori taxisként még őrzök számos kurta emléket nagybecsű színészeinkről, gyakran kerültem ugyanis velük személyes kapcsolatba. Néhány esetet le is jegyzek, hogy fennmaradjon a mit sem sejtő utókornak.
Elsőként Kibédi Ervinnel való találkozásom villan be, amikor kezdő taxisként a Damjanich utcai droszton álmélkodva, hirtelen rám nyitott az akkor már közismert színművész.
– Üdvözlöm, a szokásos lesz mester úr! – nyerítette, miközben behuppant előre.
Én viszont csak lestem, mint a tükörponty tágra nyílt szemekkel, mivel nagyjából annyit tudtam a taxizásról, hogyha valahol látni egy drosztot, akkor oda igenis illik beállni, a többit pedig majd megmondják a kedves utasok.
– Ezen a héten kezdtem a taxizást – válaszoltan félénken. – Semmit sem tudok még a szokásokról.
– Akkor Erzsébet söröző lesz. – felelte sztentori hangján a komikus.
– Az hol is van? – kérdeztem vissza óvatosan.
– A Madách Színházzal szemben. – azt tudja, merre van?
– Igen az menni fog – feleltem biztatóan. – Jó lesz a színház oldalán vagy körbe kalézoljak?
– Nagyszerű lesz, ha kitesz átellenben, legfeljebb ormányon kormányoz a villamos.
A következő emlékezetes találkozásom a Bécsi utcai droszton (az akkori Banco di Sicilia előtt) Sándor György előadóművésszel történt. Nagyon hirtelen törtek rám az ismerősével, amikor még valójában azt sem tudtam, hogy hol álltam meg, épphogy csak pihegtem egyet gőzölgő fejjel. A taxióra az előző fuvar után nem lett lenullázva, a kapkodásom miatt pedig rossz gombot nyomtam meg, így aztán sikeresen beléptem a menübe, ahonnét alig tudtam kikeveredni. Bár mindketten megértően és bátorítóan viselkedtek velem – sűrűn nyugtattak – , miután bemondták a címet, elég idegesen sikerült elindulnom. Izgalmamban még az ablaktörlő kapcsolót is felütöttem, ami egyéb botlásaim mellett szintén bekerült a későbbi, magántaxizást figurázó műsorába. Végül azért szerencsésen hazavittem az Akadémia utcába, a barátját pedig kitettem a Fészek Klubnál (vagy éppen fordítva?).
Amikor már kezdtem a taxiban „felokosodni”, mint a mostani mobil készülékek, telefonos rendelésekre is jártam. Az egyik felvett címen beült hozzám Sztankay István színész. Elvittem az Öv utcai Merkur telepre autót vásárolni. Útközben, mint már tapasztalt szakember kioktattam, miként lehet ötezer forinttal zsebre „licitálni” az ütőképes autókra, és hogy lehet megérezni a mélyhűtött, piros ping-pong labdát, mivel több vevőjelölt esetén sorsolni szokásos. Sztankay egy ötvenes jattal köszönte meg hasznos segítségemet. Ekkor éreztem először, hogy megérkeztem, igazi taxis lett belőlem.
Cserhalmi Gyurival időnként keresgéltünk, ha beült hozzám. Egyik alkalommal például az autóját. Annyira emlékezett, hogy a Déli pu. környékén tette le a Zsigulit, de hogy melyik utcában, az már nem volt meg neki. Egy-másfél óra múltán feladtuk a keresést. A következő találkozásunkkor elárulta, annyira nem volt képben az előző estével kapcsolatban, hogy már Óbudán elkerülték egymást az autóval, így nagyjából két hét múlva találta meg teljesen véletlenül.
Udvaros Dorottya színésznőt is gyakran fuvaroztam a hőskorban, amikor még a pártelnökök, az országgyűlés elnöke és a külügyminiszter is rendszerint taxival utazott. Vacsorára menet a Kárpátia étterembe egy alkalommal volt szerencsém együtt is vinni a két utóbbit. Ekkoriban az LGT négy oszlopos tagját is vittem együtt, a híres-neves Friderikusz- Stahl, illetve a Bocskor- Osvárt párost úgyszintén. Nem is beszélve Marosán Györgyről, aki bianko csekket adot át, és kacsintva búcsúzott a hosszúra nyúlt fuvar végén. Kár, hogy akkoriban még nem volt mobiltelefonos szelfi lehetőség. Meg kellett volna örökíteni a tűnődő arcomat.
Nos, a fiatal Udvaros művésznőn egy emlékezetes esetben annyira elhatalmasodott a szerelmi bánat, hogy útközben hasra feküdve zokogott az 1500-as Lada hátsó ülésén, és a címre érkezésünk után tehetetlenül kellett várnom legalább fél órát a hüppögését hallgatva. Végül azonban megacéloztam magam – mivel már rutinos taxis voltam – és határozott mozdulattal kiemeltem az autóból. Lelkére kötöttem, hogy ne szipogjon, mert minden fontos dolog magától helyrejön, ami pedig nem, azon igazából nem is érdemes rágódni. Ekkoriban már nemcsak szakmailag éreztem magam hasznosnak, hanem élettapasztalataimat is szívesen megosztottam kedvenc utasaimmal.
Bochkor Gábort (ha már szóba került) kislegény korában is rendszeresen hoztam-vittem, amikor naponta járt nagymamájához kajáért a Fő utcába, amit dobozokban, taxival hordott a Pozsonyi útra.
Tordy Gézával is utaztam időnként. Ő mindig olyan frappáns, meggyőző dolgokat tudott mondani, hogy forgalom okozta stressz miatti felsrófolt idegállapotomat is sikerült alaphelyzetbe állítania. Csodáltam a képességét, ahogy egyértelműen és konteómentesen tudta vizsgálni a világot.
Szacsvay Lászlóval legtöbbször a lakása előtt találkoztam, amikor lehozta a vizsláját sétálni. Kis kendőjével a nyakában igencsak imponált a blöki, a gazdijával pedig már intettünk egymásnak, annyira megszokta ő is, hogy folyton ott állok a Belgrád rakparti ház előtt rádiós fuvarra várva.
Bodrogi Gyulának leginkább a feleségét fuvaroztam, de vele nem alakult ki semmiféle barátságos viszony. Őt olyasféle, kíméletlen kuncsaftnak ismertem meg, mint Medveczky Ilonát, vagy Ungár Anikót és Onyutha Juditot, akiktől jobb volt tartani a kellő távolságot.
Bodrogi művészúrnak el is mondtam, amikor a 2000-es évek elején a Bókay kertben a „Magyar ízek” reklámtábla alatti padon együtt fotózkodtunk: fülig érő szájjal ülök ide a gyerekekkel, nem pedig olyan savanyúan, mint ahogy a felesége szokott mellém csücsülni a taxiba.
A magántaxizás a nyolcvanas-kilencvenes években még igazi hiánypótló tevékenységnek számított. Gyerekőrzéssel, kutyasétáltatással, bevásárlással, társalkodással, esküvői fuvarozással, éjszakai italvásárlással, cigarettavásárlással, ételszállítással, sofőrszolgálattal, idegenvezetéssel ugyanúgy megbíztak bennünket, mint egyszerű, címről címre fuvarozással.
Emlékszem egy jólelkű, gyakori utasomra, akinek a nagyszőrű, bobtail kutyáját is hajlandó voltam szállítani. Hazafelé menet állandóan emlegette, de a benzinkúton mégsem vette meg a kedvenc Multifilter cigarettáját, ám éjjel sosem bírta ki és vinnem kellett neki egy dobozzal. Másnap ismét le akart szokni, de nem sikerült. Napokig feküdt otthonában eszméletlenül, úgy halt meg. Sajnos már nem tudott annyit sem mondani: Markó Iván vagyok, hozzatok nekem egy doboz cigit, vagy küldjetek egy mentőt!
Legtöbbet viszont azt hiszem a bazitai Darth Vadert szállítottam, amíg a Semmelweis utcában lakott. Jól el tudtam vele diskurálni, amikor nem volt ott a cimborája Kalmár Tibor, és elég erősnek érezte magát. Amikor azonban saját árnyéka volt, csak gubbasztott a hátam mögött szótlanul, még a tükörben sem látszott. Ilyenkor simán elfelejtettem volna, hogy utassal vagyok, ha nem szűri az ájert félelmetes akusztikájú, jellegzetes lélegzetvételével.
Legtöbbet viszont azt hiszem a bazitai Darth Vadert szállítottam, amíg a Semmelweis utcában lakott. Jól el tudtam vele diskurálni, amikor nem volt ott a cimborája Kalmár Tibor, és elég erősnek érezte magát. Amikor azonban saját árnyéka volt, csak gubbasztott a hátam mögött szótlanul, még a tükörben sem látszott. Ilyenkor simán elfelejtettem volna, hogy utassal vagyok, ha nem szűri az ájert félelmetes akusztikájú, jellegzetes lélegzetvételével.
A rám nézve legcikibb dolog viszont egyértelműen az volt, amikor Ascher Tamásra vártam a Belgrád rakpart elején, a belváros szívében. A rendező úr azt mondta, felszalad öt percre egy ismerőséhez, ám már egy órája vártam rá. Időközben kordult egyet a hasam és úgy éreztem, menten befosok. Kényszeremben már azt is méregettem, hogy besettenkedek a díszpark fiatal bokrai közé, de épp megmetszették a vesszőket. Így aztán próbáltam a dolgokat pszichikailag visszatartani, egy régi sutkát mantrázva magamban.
Végül azonban ez sem segített, továbbra is vészesen csikart a hiper. Tized másodpercek alatt döntöttem, rádión közöltem a diszpécserrel, hogy elhagyom a helyszínt, és ezerrel elsuhanok a Kálvin téri benzinkútra.
Útközben tovább mantráztam a sutkát:
– Hová mész Pistike?
– Megyek a cseresznyefára cseresznyét szedni!
– De hát tél van Pistike!
– Tudom anya... sapka, sál.
Ilyenkor persze szörnyű lassan telik az idő. Mintha évek teltek volna el, mire a kútra értem és végre lezuhanhattam a WC-re. Nem is raktam teli a csobbanós kerámiát papírral, ahogy máskor. Lehuppantam és boldog voltam, hogy időben odaértem.
A mantra is azonmód átváltozott:
”Én már távozom, ezt megúsztam szárazon.
S bárhogy is számolom, egy cseppet se bánt.”
Hozzászólások
Viszont emlékezetből is jóval több sztorit meséltél már az elmúlt tizenhét év alatt. Persze tudom, az írás nem leltár, hogy polcról-polcra haladj vele. Segítek azért, a következő ismert neveket is emlegetted: Hoffi Géza, Paudits Béla, Kern András, Harsányi Gábor, Dobó Kata, Básti Juli, Till Atilla, Zoltán Erika, Bánsági Ildikó, Gáspár Sándor, Geszti Péter, Galla Miklós, Kabát Péter, Gönczi Gábor, Wéber Gábor, Winkler Róbert, Bazsó Gábor, Hegedűs D. Géza, Bán János, Kulka János, Jordán Tamás, Bajor Imre, Azurák Csaba... és még sokan mások.
Mindenesetre így is tetszett. A gratula mellé természetesen jár a pacsi is. :)
Vállveregetés és elismerő kézszorítás!
Gratulálok.