Publicisztika

Van, akinek minden jól áll a kezében, sőt olyan embereket is ismerek, akik nem különösebben iskolázottak vagy műveltek, mégis néhány egyszerű szóval, kis mondatocskával helyre tudnak tenni bárkit. Legyen az akár egy fontoskodó orvosprofesszor, egyetemi tanár, esetleg ügybuzgón kötözködő, elhivatott bürokrata. Az ilyen emberek stílusát a következő, talpraesett sutka jellemzi:
– Jaaaa, hogy maga bölcsészdoktor? Akkor ne nyúljon semmihez!

Magam azok közé tartozom, akik csak erőltetik a frappánsságot. Néha akadnak – hosszú szünet után – elviselhető beszólásaim, ám igazából semmi sem áll jól. Ezt egyébként apám már gyerekkoromban megmondta, amikor unokatestvéremmel egy hűvös nyári reggelen mosakodtunk:
– Fiam, neked még a mosdás sem áll jól. Nézd meg csak Miskát! – ő milyen strammul, emberesen áll hozzá. Neki minden mozdulata derekas.
Én persze azóta sem kupálódtam ki, hiába próbáltam az évek során emberes jelleget, derekasságot vinni mozdulataimba, azok sehogy sem lettek a testbeszéd referenciái. Elnézem magam néha bizonyos helyzetekben: valamiért nem vagyok igazán laza és felszabadult. Mesterinek mutatkozó, fesztelen rátermettségről pedig végkép nem lehet szó.
Ahogy itt ülök most is az autóban, és várok egy valamirevaló fuvarra, egyáltalán nem tűnök taxisnak sem. Persze, nem is szeretem már ezt a taxisságot. Ma hajnalban a transzvesztit se tudtam – amolyan igazi taxis dumával – elküldeni a bánatosba, pedig megérdemelte volna a sokadik beszólása után. Tűrtem, hogy olyanokat mondjon: szívesen összenyálazná a fülemet, meg az ölembe ülne, esetleg kinyalná a számat. Csak félszegen, grimaszolva, bizonytalanul néztem hátra a visszapillantó tükörből, próbáltam kérdőjellé formálni szemöldökömet. Leginkább azonban csak a homlokom ráncoltam bőszen, és kínosan vicsorogtam, mire a mellette ülő másik két hasonszőrű utaska is előre-hátra dőlt a röhögéstől.

Nem volt sokkal jobb az egyik flancos kaszinóból ittassága miatt kipaterolt vendéggel sem a diskurzusom. Persze, mit is mondhattam volna egy állítólag sok pénzt veszített lúzernek, akit még inni sem engedett eleget valami azonosíthatatlan teremmenedzser? A piás férfi ezek után mindenkitől igazolást szeretett volna kapni, vagy valamiféle elismervényt, hogy ő egyáltalán létezik. Ezt bizonyítandóan végül még a taxiszámom is elkérte (mint az intézkedő rendőr jelvényszámát szokás), ami egyébként ott virított a szeme előtt a műszerfalon egy nagy sárga matricán. Hiába no, piásan is működnek a hétköznapi sztereotípiák, a betartások és szurkapiszkák. Mielőtt kiszállt volna, még számlát is akart, habár a kaszinó saját költségén szállíttatta haza, lecsekkezett transzferáron.
Szóval a kaszinós vendégnek nem jött össze semmi. Ez valamelyest megvigasztalt, mert ahogy mondtam neki: én egyáltalán nem iszom, így vélhetően nem kezdek az övéhez hasonló, bárgyúrészeg vagdalkozásba.
A transzveszti viszont... ő aztán prímán előadta magát, neki minden szöveg, minden gesztus remekül állt. No, de hát istenem, az ütős fortélyokat nem lehet ellesni, azokra inkább születni kell.

Ez az egész gondolatsor egy szokványos reggeli látvány hatására villant be nálam. Madárlesemből ugyanis megfigyeltem egy dohányzó hölgy bíbelődését rágyujtás közben. Ahogy görnyedten ültem a taxinak is nevezhető autómban és azon merengtem, hogy az APEH tényleg elárverezi-e az ingatlanomat, rácsodálkoztam kézenfekvő profizmusára. Mesteri volt minden taglejtése, hibátlanul érvényesült az évek során begyakorolt mozdulatsor fesztelen gördülékenysége. Hitelesnek, fontosnak és alaposnak tűnt a természetesen lezser rutin minden részlete. Egy amatőr kíváncsiskodó számára is nyilvánvalóvá vált a harmonikus összhatás, valamint a decens, mégis átható kisugárzás.
– No, de mennyit ér a hatásvadász praktika? – futott át rajtam – ha valaki választékos ember létére nem döbben rá: a dohányzás nem más, mint felesleges és haszontalan szokás. Persze az is eszembe jutott rögtön: én még ezt sem tudtam sikkesen művelni. Csupán annyira kifinomultan, hogyha már káros, legalább jól álljon, pedig nagyjából harmincöt évig próbálgattam kisebb-nagyobb szünetekkel, míg végleg abba nem hagytam.

– Mindenre születni kell, ha valami nem megy, azt nem kell erőltetni!  – nyugtáztam egy hosszú sóhajtással. – Sokunknak a hazugság, a lopás és a korrupció sehogy sem esik kézre. Ám vannak elegen, akik ezekkel a teendőkkel is mesterien boldogulnak. Ők valószínűleg már gyerekként is kimondottan emberesen, sőt derekasan mosakodtak.



2009-11-09