Irónia, persziflázs

A buszos

Akinek ilyen barátja van, mint én, annak már nincs szüksége ellenségre.

Feri nagy barátja volt az alkoholnak és a nikotinnak, de egyszer csak, hatalmas akaraterővel, egy csapásra eldobta az üveget, a cigarettát és majdnem a kanalat is. Váratlanul leszokott mindenről.

Itt a recept, de ne kövessétek!

Feri sok-sok éve nyugdíjas buszsofőr. Hogy legyen valami mellékese, gondnoki állást vállalt egy házban. Ült sznobéknál a portásfülkében, és köszönt, vagy visszaköszönt. Hetente egyszer fel kellet mosnia a lépcsőházat. Ennyi volt a projekt. Kis kuckójában katonás rendben sorakoztak a sörös dobozok. Estére a katonákból szelektívek lettek.

Nem múlt el nyomtalanul az alkohol és a nikotin áldásos hatása.

Fájni kezdett a lába.

És egyre jobban fájt.

Már egész nap csak ücsörögni tudott, meg inni, mert az kézzel is remekül ment neki.

Hetente egyszer, amikor a napja volt, többnyire én mostam fel helyette, hogy megtarthassa az állását. Időnként rádörrentem, hogy menjen már el az orvoshoz, és nézesse meg a lábát. Mindig mondta, hogy ez semmiség, mert csak beütötte. Hát persze hogy hazudott. Nemcsak nekem, magának is.

Aztán egyszer elment titokban, majd amikor ez kiderült, valamit kamuzott nekem és a családjának, hogy mi a baj. Semmi vész. Talán lábnátha. Az orvos, amint azt később megtudtam, azt mondta neki, üszkösödik a lábujja, és le kell vágni.

Egy alkalommal, amikor nem tudta felvenni a cipőjét, megláttam a lábujjait. Már mindegyik fekete volt.

Valamit próbált lenyomni a torkomon, de már ezt nem nyeltem be.

A szokásos mélységes empátiámmal szóltam hozzá:

– Feri, adj egy filctollat!

– Minek?

– Majd meglátod, meglepi.

Odaadta a filctollat.

-Tűrd fel a nadrágodat! – kértem.

Megtette.

Három vonalat rajzoltam a lábára egymás fölé.

– Mi ez?– érdeklődött kíváncsian.

– Ez, kérlek, egyfajta óra – biológiai óra. Ha az első csíkot eléri az üszkösödés, térdből vágják le a lábadat, ha a másodikat eléri, akkor combból vágják le, ha pedig eléri a harmadikat, akkor felveszed a néhai előnevet.

– Nem értem – mondta.

– Akkor hadd pontosítsak. Te, egykomám, elszívtad és megittad a lábadat. Meg fogsz dögleni – így most már érted? – magyaráztam kíméletesen.

Nagy nehezen elértem, hogy kórházba menjen. Miután közölték vele, hogy amputálni kell a lábát, hazaszökött, de nekünk azt mondta, hogy csak kezelésre kell járnia.

A családja szerette volna ezt elhinni, ezért el is hitték. Én nem annyira.

És beütött a krach. Egyik reggel elvitte a mentő. Már félrebeszélt. Nem volt mese, a tagadás korszaka lejárt. A gondos kórházi ápolás következtében ott helyben kapott egy kisebb agyvérzést, amit nem vettek észre. De szerencséje volt. Ahogy mondják: az alkoholista mindig a talpára esik, vagy valami ilyesmi. Megúszta egy kisebb bénulással, amit aztán kitornásztattam belőle. De menjünk sorjában.

Mikor jobban lett, levágták a lábát, persze már combból. Depressziós lett. Mindennap meglátogattam. Vigasztalhatatlan volt. Nem akart tovább élni. Fogalmam sem volt, mit lehet ilyenkor tenni. Gondoltam, viszek be neki az írásaimból, hátha felvidítja. Olvasni mindig szeretett.

Bevittem hát neki az „Elfekvő” című eposzomat. Lehet, hogy nem volt jó választás, mert már az elfekvő részlegen feküdt. Mikor meglátta a nővérke, elég furcsán nézett rám. Gondolom, azt hitte, én vagyok az egyik potenciális örökös.

Valami csoda folytán kezdett jobban lenni. A családja azon problémázott, hogy mi legyen azzal a cipőjével, amelyikre már nincs szüksége. Mi van, ha meglátja a kettőt, és tudja, hogy már nem kell neki kettő? Mi van, ha csak az egyiket találja? Eszébe jut, hogy már csak egyet tud felhúzni?

Persze a probléma megoldását rám bízták.

Feri világéletében rossz természetű, kiállhatatlan és irigy ember volt. Ráadásul szarrágó is.

Mindkét cipőjét eldugtam.

És eljött a nap, amikor végre felállhatott. Keresni kezdte a cipőjét.

– Hol a cipőm? – fordult hozzám.

– Ferikém, az az igazság, hogy te már élni sem akartál, ezért úgy gondoltam, nem lesz rá szükséged. Feltettem a Vaterára, hogy legalább valamit keressek én is rajtad, ha már ilyen gyász ér bennünket.

Iszonyú méregbe gurult.

Végre!

A régi irigységének szárba szökkenése az élni akarás első jele. Derekasan üvöltözött velem, de nem bántam, csak vigyorogtam rá.

– Ferikém – mondtam csillapításképpen –, hazudtam.

Megenyhülve nézett rám.

Indítottam a következő rohamot, kicsit a smucigságára apellálva.

– Szóval hazudtam, amikor azt mondtam, hogy hazudtam.

Elkerekedett a szeme, vörösödött a feje. Mielőtt ismét megütötte volna a guta, folytattam:

– Csak az egyik cipődet cseréltem el.

Kis kapzsisággal a szemében, de érdeklődve figyelt.

– Szóval van itt az osztályon egy kollégád, akinek mostanra szintén másfél lába lett. Egyforma a méretetek. Elcseréltem a cipőtöket, és elkértem a címét. Mostantól együtt járhattok cipőt vásárolni.

Elégedetten vigyorgott. Szinte megdicsért, de persze nem tette. Eddig sem volt az a dicsérgetős fajta.

Aztán nézegetni kezdte az „új” cipőjét. Rám tekintett, és pofátlanul azt mondta:

– Ez csak egyik fele!

– Mégis mit gondolsz, miért hívják ezt félcipőnek? – kérdeztem. – Mert a másik fele a kollégádnál van.

– Igazad lehet, de mi van akkor, ha kapok egy műlábat?

Megmérgelődtem, hogy lehet valaki ennyire szarevő. Ingerülten válaszoltam.

– Na, idefigyelj, bazmeg! Ha lesz műlábad, akkor keresek egy olyan partnert neked, akinek mind a két lábát levágták, és akkor vele mehetsz cipőt vásárolni.

Simán elhitte, megnyugodott.

Én is.

Mikor már jött-ment, újabb bajok támadtak.

Te Tamás! Holnap hozzál be sört, megünnepeljük, hogy újjászülettem.

– Ha még egyszer kiejted a szádon azt, hogy alkohol kell neked – üvöltöttem a fülébe –, elveszem a mankódat, összetöröm, és szalonnát sütök rajta. Na, abból majd kaphatsz. Megértve?

– Meg – mondta megjuhászodva –, de te azért ihatsz?

– Naná, de nekem még rengeteg lábam van.

Új témát dobott be.

– Van nálad cigi?

– Van, és…?

– Hol tudnék füstölni egyet?

– Apukám, ha rajtam múlik, te már csak a krematóriumban fogsz füstölni – mondtam biztatóan.

Téma lezárva. Se alkohol, se cigaretta.

„Ez a harc lesz…”/2

„Kicsi kocsi újra száguld”

Elérkezett a várva várt elbocsátás napja. Barátom már napok óta készült rá. Más ilyenkor körbejárja a beteg társait, mindenkihez szól egy jó szót. Megköszöni a nővéreknek a fáradozásukat, és persze az orvosoknak is legalább egy köszönömöt mond. Szóról szóra, majdnem minden így történt.
Bemelegítésképpen először a takarítónőkkel veszett össze, aztán a betegtársakkal, de sorra kerültek a nővérek is. Majd az orvost megvádolta, hogy két centiméterrel többet vágott le belőle, mint kellett volna. Sikerült kiharcolnia azt, amit egészséges korában. Mindenki utálta. Tehát felgyógyult.

Hazavittük, és otthon folytatta a gyógyulást. Napról napra jobban lett. Már élénk társasági életet élt. Először a gyógytornászt kurvázta le, majd a műlábast jelentette fel.

Aztán megint hullámvölgybe került. Depressziós lett és életunt. Meg akart halni. Néha már azon kaptam, hogy kedves a feleségéhez. Ez már a vég, gondoltam, mert eddig, ha jókedvében volt, csak annyit tudott kedveskedni neki, hogy Zzzzsuzzzsa néni, te egy mafla tót vagy!

El voltam keseredve. Meg fog halni a barátom. Már csak félórákra kelt fel. Alig evett.

Egy nap aztán megelégeltem ezt az apátiát. Felmentem hozzájuk, kikaptam az ágyból, és betettem a roki kocsiba.

– Na, figyelj, Feri, lemegyünk a kocsmába az alkoholista haverjaidhoz.

– Miért? – kérdezte elhaló hangon.

– Mert hogy lehetsz annyira paraszt, hogy nem búcsúzol el tőlük, mielőtt felborulsz?

Nagyon hiú ember volt, és ez megtette a magáét. Nem akarta, hogy sajnálják. Kihúzta magát, és megengedte, hogy felöltöztessük. Sőt a feljelentős lábát is magára követelte. Betettem a kocsiba, és levittem az utcára. Tavasz volt. Ragyogott minden. Láttam, hogy örül neki. Persze soha nem vallotta volna be. De ez most nem érdekelt. A trafikban vettem neki egy újságot. Sok hónapja nem látott ilyet. Olvasgatni kezdte, majd váratlanul azt mondta:

– Tamás! Vigyél egy kicsit körbe a környéken.

Nagyon megörültem, de nem mutattam.

– Figyú, Feri – mondtam –, mit képzelsz, én nem a Budapest by nightnál dolgozom, de egy sörért körbeviszlek.

A smucig beleegyezett. Csak ámultam-bámultam. Gyanakvóan ránéztem. Talán rosszul van? De nem. (Hál’ istennek.)

Már egy órája raliztam vele, amikor bekanyarodtunk a kedvenc kocsmájába, ahol harminc éve törzsvendég. A hideg tavaszi szél kicsípte az arcát, már szinte egészségesnek látszott.

Hatalmas ovációval fogadták egykori szesztestvérei. Már közelített is felénk az első családtag, kezében egy pohár sörrel.

– Ferikém, húzd le a felépülésedre – mondta az ember.

Ez a ritka helyek egyike, ahol még nem ismertek, így ideje volt bemutatkozom. Felálltam, kivettem az ember kezéből a sört, és megittam.

– Na, figyelj ide, jóember! Ha még egyszer alkoholt mersz hozni a Ferinek, kitépem a kezedet, és a hátadba szurkálom. És – néztem körbe – ez a többiekre is vonatkozik.

Morgolódást hallottam az asztalok felől, majd felállt a kocsma bajnoka. Odatántorgott hozzám. Egy kiló muslicát rám lehelve kérdezte:

– Miért, ki vagy te, apukám?

– Jól mondod, mostantól én vagyok az apukátok, és a rossz gyerekeket elfenekelem.

Azóta már hetek teltek el. Mikor van időm, elmegyek a barátomhoz, és letologatom a kedvenc gladiátorképzőjébe. Megiszunk egy-két sört. Ő a női változatot (alkoholmentes), én a fiúsabbat. Ha jókedvem van, akkor rálehelem a nikotinnal vegyes alkoholillatot. Pia, cigi együtt. Hadd élvezze ő is egy kicsit.

Már ritkábban találkozunk. Megáll most már a saját lábán is. Felépült, nincs szükség rám.

Hetente egyszer megkeresem. Bent ül a kocsmában, és osztogatja az észt. Leülök mellé, és elbeszélgetünk. Szinte teljesen jól van. Meghízott, kipofásodott, és ugyanolyan szemétláda, mint a betegség előtt volt. Kiállhatatlan, lehetetlen természetű vénember.

Ő az én barátom.

Mindig féltem, hogy egyszer csak visszaesik. Köztudott, hogy az alkoholista soha nem szokik le a piáról, csak egy időre abbahagyja.

Eljött a nyár. Rekkenő hőség borítja el a Margit körutat, és rettentő szomjúság borítja el az agyamat. Véletlenül (á, dehogy) a barátom kocsmája felé veszem az irányt. Körbe sem nézve a pulthoz lépek, és kérek egy pohár sört. Valami furcsa van a levegőben. A gyerekeim elcsendesülnek, csak kocsmai főhős köszön rám bátortalanul.

– Szia, apa!

Humora, az van, meg kell adni.

Megpillantom barátomat a sarokban, éppen a sörét igyekszik eldugdosni.

– Feri, a kurva nénikédet!

Elveszem a sört előle, és lecsapom a pultra, hogy ezerfelé fröccsen.

A pultos erélyesen rám szól.

– Itt, kérem, mindenki azt iszik a pénzéért, amit akar.

– Kussolj! – vetem oda barátságosan. – Nem látod, te barom, hogy levágták a lábát? Mit tippelsz, miért? Mert az ilyen hiénák, mint te, húsz forint jattért gyilkolásszák az embereket.

Bújik az ember a sörcsap mögé. Látja, hogy a legszívesebben kirángatnám onnan.

– Feri, kapd a hónod alá a mankóidat, és gyerünk!

– Hová megyünk? – kérdi megszeppenve

– Nem tudom – vakargatom a fejemet –, talán kiviszlek a villamossínre, és elfutok a mankóiddal. Minek neked évekig szenvedni megint, rendezzük el egyben, én meg majd kegyeletileg leülöm.

Megszeppenve követ. Felülünk a 6-os villamosra. Majd átszállunk az 59-esre. Valamit sejt már, és szólni akar. Nem hagyom.

Farkasréti temető, főbejárat, mondja a villamosrádió. Leszállunk.

– Iparkodj, ne maradozz le, itt téged már várnak! Próbafekvésre viszlek.

Megyünk vagy negyedórát, mikor megállok.

– Itt jó lesz? – kérdem.

– Mi lesz jó?

– Hamarosan ez lesz az állandó lakcímed. Ülj le ide – vezetem egy padhoz -, és szoktasd magad a látványhoz. Déli fekvésű sírhely, panoráma a mennyországra. Add ide a mobilodat! Neked nemsokára úgysem lesz térerőd.

Odaadja. A mankóit pedig elveszem, és köszönés nélkül elindulok kifelé.

– Barátom, itt hagysz?

– Nem vagyok a barátod – szólok vissza.

Eltűnök a szeme elől, majd a másik úton visszamegyek mögé. Közben felhívom a fiát.

– Gyere kocsival faterodért, a Farkasréti temetőbe!

– Mit csinál ott?

– Gondolom, a jövőjét tervezi – és elmesélem neki a történetet.

Tíz perc múlva ott a gyerek. Felkapja a cuccot, és hazaviszi.

Én meg hónom alá csapom a mankókat, és kiugrálok velük a temetőből.

Nekem sem árt egy kis gyakorlás, mert iszom és dohányzom is.

Most egy darabig mosolyszünet van. De persze mindig tudom, mi van vele.

A napokban csörög a telefonom. Ő az. Felveszem.

– Itt az Úr hangja – mondom.                                                                       

Jóízű nevetés a túlsó oldalról.

– De jó, hogy hívsz – folytatom -, éppen virágot akartam vinni a sírodra, mert most olcsó.

– Gyere a kocsmába, valamit akarok mondani. Hol vagy?

– Itt, az első asztalnál, te vaksi malac.

Átülök hozzá. Kezet fogunk.

– Nagy hírem van, Tamás, holnap jön meg az elektromos kocsim. Csak… – mondja szemlesütve – nem tudom használni, míg nincs akadálymentesítés a lépcsőn.

– Nagy hírem van, Feri, éppen most betonoztuk le a fiaddal, míg te itt pompáztál.

– Barátom! – mondja hálás tekintettel –, meghívhatlak egy pohár sörre?

– Nem vagyok a barátod! Mi ez az ömlengés? Barátom is, meg sör is? Rosszul vagy?

Másnap megérkezett álmai kocsija. Ügyes kis szerkezet. Akkus, és metál piros. Tekintetével, kezével körbesimogatja. Örül neki.

– Na, menj egy kört buszos – biztatom. Felül rá, és pillanatok alatt eltűnik. Kinyílt előtte a világ.

Megharcoltunk érte.

Én érte, ő meg maga ellen.