Kicsivel a nyolcvanas évek elején még spanban kentük a verdát, no nem a 1310-es Dákót, hanem az 1300-as Ladát. Egy idő után viszont már kezdtem besokallni a hülyeségeitől. Mindennap beszerzett valami csicsát az orosz szörnyeteghez.
Néha hőmérős iránytűt, használhatatlan könyöktámaszt, légterelőt, vagy küszöb spoilert, ablakbuborékot, a hátsó szélvédőt árnyékoló műanyag rácsot, plüssbevonatú derékfájdító hát és fejtámlát, dizájn csíkokat, lángnyelveket a kerekek mögé, Sport, Rally Team, Marlboro, Pingulin, Textar, Rothmans, Rotring matricákat. Fogyasztáscsökkentésre hivatkozva vett a porlasztóba forgó pörgettyűket, mágneses induktort, indukciós duplikátort. Beszerzett indítósegélyt, króm felnikarikákat (amit hetente leloptak) és krómszegélyeket, amitől még jobban rohadt a sárvédő. A jó látás érdekében a külső tükörre rakott nagyítót, a belsőre pedig kicsinyítőt. Hogy tisztaság legyen, az üléshuzatra tett védőhuzatot, arra pedig trikó üléshuzatot. A trepni gumira vásárolt védőgumit, erre tett még külön hótálcát. Ám hogy a hólé ne álljon meg benne, belerakta a nyári szövetszőnyeget, ami ugye kiválóan felszívja a vizet.
Négyféle ablakpucoló spray volt a csomagtartóban betárazva, háromféle jégoldó, mindenféle esetre kátrányeltávolító és egy kátrányos alvázvédő. Emellett még szilikon két flakonnal, egy szilikon eltávolító, négyféle illatban wunderbaum, illetve csöpögtetős és pumpás légfrissítők tucatszám.
Kicsi három kardánbokszot vásárolt, mire egyet be tudtam rakni (már csak a mérete miatt). A bokszba villogó fényeket, állriasztót, töltés még egyszer visszajelzőt és ionizátort szerelt.
Minimum ötször cserélte le a sebváltógombot, mire "tutinak" érezte a fogást.
Ezután jött az első ködlámpafüzér, a sport kormány (amiért a jagelló mindig megvágott), a felhólyagzó ablakfóliák, az első tolatásnál leszakadó kiegészítő sárfogógumik, a hatféle ajtóütközést gátló műanyag vacak, ami kétnaponta elveszett.
Ezekhez jött még a harminc centi magas CB-TAXI szám, amit, hogy jól lehessen föntről is látni, még a kocsi tetejére is felragasztott.
Már csak a szintén szabálytalan kiegészítő fényvisszaverő prizmák kellettek előre és hátra, azután szinte sugárzott a boldogságtól Kicsi.
Természetesen, amikor meló után átadtam a verdát kiganézva, mindig benyújtotta az új szerzemények számláját, ami gyakorta bőven túlfutott a napi bevételen.
Egy alkalommal éppen iszogattunk a Sportkörben, amikor Kicsi feszegetni kezdte, hogy így, meg úgy.
Ekkor olyat találtam visszaszólni, hogy visszhangzott a terem.
Másnap már nem spanoltunk. Vettem egy 1310-es Daciát, persze ez akkoriban nem volt olyan egyszerű mutatvány, de az már egy külön történet.
Kicsi nem sokáig hajtotta egyedül a Ladát, egyre jobban foglalkoztatta a kihívás, mármint az én pőre Daciám, sokszor érdeklődött, hogy szolgál az új szerzemény. Erre mit is mondhattam neki?
– Tudod Kicsi, ez más mint a Zsiguli, ez már komolyabb technika, ez egy R-12-es.
Egyre többet sündörgött körülöttem, nézegette, méregette a verdát, ujjával dizájn csíkokat, taxiszámokat rajzolt oldalára.
Eljött egy szép tiszta áprilisi nap, amikor éppen csodáltuk a karnyújtásnyira lévő budai hegyeket a ferencvárosi púpról, amikor Kicsi így szólt:
– Nem vágynál már kocsicserére? Tudom, hogy neked a bőröd alatt is pénz van.
– Őszintén Kicsi, ez az eszem ágában sem volt. - Mégis mire gondolsz?
– Hát megmondom neked a frankót, tetszik ez a gép, ha meg tudnánk egyezni, gerjednék rá.
– Figyelj Kicsi, ez már a szívemhez nőtt, de ha nagyon beleélted magad, én nem akarlak megbántani, igyunk meg egy unikumot, aztán eldöntjük, de én nem nagyon szeretném.
Másnap Kicsi átszerszámolt. Ahogy rendezkedett az udvaron, észrevettem már előre megvette a lángnyelveket és a dizájn matricákat.
A következő kocsim egy nyolcéves 123-as Merci volt. Kicsi nyolc hónap múlva azt is elkunyerálta.
Épp indultam volna már hazafelé a nemrég vásárolt hatéves 124-es Merdzsóval, amikor barátom gyalogosan megjelent a belvárosi droszton. Előadta legújabb fegyvertényét: nekicsattant a hetes busz oldalának (nem egyszer, kétszer), mivel szerinte nagy neki a Merci, és nem lát ki belőle rendesen. Ezért hát úgy döntött, visszaveszi a hófehér Dákót, amit az autókereskedésben még nem tudtak eladni.
– Különben is a Mercire nem árulnak semmiféle pöpec kiegészítőt, amivel otthonosabbá lehetne tenni a verdát – fakadt ki savanyúan barátom, miközben hazafelé vittem.
A ház előtt gyorsan el kellett búcsúznunk, mivel nem volt parkolóhely.
– Majd keressük egymást! – integetett Kicsi.
– Öt perc alatt bárhol összefutunk a városban – válaszoltam kihajolva.
Valójában viszont, azóta sem találkoztunk, mivel én a nyugalmam megőrzése érdekében éjszakás lettem. Ennek viszont már úgy tizenkét éve.
2006.11.30.
Hozzászólások