Hangyapát már a gutaütés kerülgette. Azóta, hogy a nap teljesen ki lett rekesztve a bokrok közül – mivelhogy az óriásfa árnyéka mindent betakart –, jobban hasonlított a hangyaboly egy megbolondult darázsfészekhez, mint egy otthonhoz. Mindenki rohangált, sebesültek lábait lökdösték, hátha mozdítani tudja még a gazdája, potrohát vesztett haldoklók vonszolták magukat. A munkások hordták a hullákat félre, a katonák meg a rágóikat villogtatták, ha újra visszajönne az a két elvetemült, azonnal rájuk támadhassanak. Hangyapa nem akarta nézni a felfordulást, hát odaszólt Hangyandornak.
– Mindjárt jövök. Majd nézzetek be a Királynőhöz, hátha megkíván egy kis gombafélét!
– Te hova mész, tán megérkeztek a tücskök?
– Majd holnap, ha jól értettem a méltóságos újgazdagéktól. Ma már csak mulatnak, azt hiszem, de holnap egészen biztos, hogy kihozzák a kalitkákat… meg hát benne a lakókat.
Hangyapa elrágott egy keresztbe fordult fűszálat, és átkocogott a kerítésül szolgáló odvas rönkhöz, ahol a szomszéd boly legnagyobb tekintélyével, Hangyányi úrral szokták megbeszélni, ha közös gondjuk akad. A két boly egyébként haragban volt, mióta kölcsönösen megették egymás királynőjét, de ők ketten mindig megtalálták a hangot egymással.
– Mi volt nálatok szomszéd, hogy akkora felfordulást látok, mintha víz öntötte volna el a hajlékotokat? – szólította meg Hangyányi úr, amikor felmászott ő is a kiálló ágra, hátha onnan rálát majd az övéire.
– Hallod, hogy mulatnak? – bökött a csápjával Hangyapa a gazdáék terasza felé – nem kímélnek ezek semmit, még a bokrok alatt sem lehet a becsületes hangya biztonságban.
– Ott is mulatnak talán?
– Másról van szó! – hajolt a szomszéd fülrezonátorához – a két fiatallal volt baj.
– Baj?
– Nem lett volna baj, ha valamennyivel arrébb dőlnek le a fűre, és ott henteregnek. Meg hát szégyentelenek is voltak, mert bármekkora meleg is van, az emberek nem szoktak minden ruhát csak úgy ledobni magukról.
– Ezek levetették?
– Le ám, bár a baj az volt, hogy pont a boly főbejárata felett csináltak mutatványokat, és a levélhordó utakat is tönkretették.
– Te atyaég! – kiáltott fel Hangyányi úr.
– No de akkor kirohant négyszáz katona, és nekiestek az alul lévő fenekének. Elkezdték a rágóikkal csípni, harapni, az meg úgy dobálta magát, hogy majd leesett róla az a másik. Még szerencse, hogy Hangyacsarka negyvened magával hirtelen felszaladt arra a másikra – ekkor Hangyapa mutatta, hogy amelyiknek elől olyan nagy dudorai vannak –, és nekiestek annak is. Én is ott voltam velük, tudom, mit beszélek, de én még olyant nem értem. Valamikor keveredtem én már olyan helyre, de ott meg lehetett bújni a kis bozontban.
– Ennél meg nem? – Hangyányi úrnak tátva maradtak a csáprágói.
– Ennél nem. Ehh… nem volt azon egyetlen szál búvóhely sem.
– Azta!
– No de felugrott az is, és akkor történtek a tragédiák. Söpörték le magukról a katonáinkat, nem törődve azzal, hogy több mint felét halálra gyötörték a tenyerükkel.
Hangyányi úr csak ingatta a fejét.
– De ez még semmi! – Hangyapa fontoskodva emelte fel a hangját – hanem még mindennek a tetejébe, a tücskök!
– Mi van azokkal a mocskos tücskökkel szomszéd? Hát nem tett elég csúfot velünk az a La Fontaine azzal a nagyképű munkakerülővel? Úgy tudom, valami bárban játszott utoljára egy zongorista mellett Párizsban, de amikor egyszer lerészegedett, a bárzongorista véletlenül rácsapott az ujjával, és neki annyi.
– Másról van itt szó kérem. Az új mánia!
– Az meg mi?
– Ebben a fenenagy demokráciában mindenféle új hóbortokat hoznak be külföldről az emberek. Képzeld, valahol messze a világvégén innen van egy ország, Japán a neve, ahol tücskökkel védekeznek a betörők ellen
– Mí? …hogy azokkal? De hát azok egy beszari népség, csak a léhaságban erősek
– Éppen ez az! Amikor éjjel megy a betörő, a beszari tücsöknek elkezd remegni minden lába és elhallgat a hegedűje. Erre felébred a gazda, elkezd sápítozni, ettől megretten a betörő, és ijedtében feladja magát a rendőrségen. Legalábbis így mesélte a mi gazdánk, amikor itt volt nála valami kereskedő. Én éppen egy morzsát akartam az abroszról elemelni, akkor hallottam.
– Mit beszélsz te? – állt meg a társalgók mellett Vermesz úr. – Mi van már megint azokkal az átkozott tücskökkel? – kiabálva kérdezte, mivelhogy ő maga igencsak nagyot hallott.
– Minden házba egy tücsköt költöztetnek, arról van szó – Hangyányi úr is kiabálva válaszolt.
– Hogy ide tücsköket? – Vermesz úr először elsárgult, azután elvörösödött, attól lehetett tartani, megüti a guta. – Új mesét akar írni azaz elvetemült La Fontanie? Összeszedem a népemet, és elmegyünk Párizsba, lerágjuk a cipője talpát, az íróasztalát, az ajtóját, ablakját…
– Állj már meg! Mit érnél el vele, hiszen már réges-rég meghalt.
Vermesz úr egy pillanatra megint elsárgult, de bevörösödött, amikor újra rázendített az átkozódásra.
– Akor meg szétrágjuk a fejfáját, meg a… – itt kicsit megtántorodott – azt a kutyafáját – lihegte még, mert a vérnyomása annyira felszaladt, hogy elsötétült előtte minden.
Ekkor Hangyapa odahajolt Hangyányi úrhoz, és kicsit lehalkított hangon mondta – Te, ezek a termeszek nem is igazi hangyák! Csak úgy… termeszek.
– Tudom – válaszolt a szomszéd –, de ezek mind azt hiszik, hogy azok.
– Jól jöhet ez még nekünk! – és egymásra nevetve pacsival nyugtázták.
– Aztán honnan vesznek annyi tücsköt, hogy minden házba jusson? – Vermesz úr nagyon fülelt, mert mindig minden hírről lemaradt, és ez már kezdte idegesíteni. – Tán vadászsólymot engednek rájuk?
– Nem a mezőről gyűjtik be őket, hanem onnan a távoli keletről hozatják. Ebben a fenenagy demokráciában már nem sikk a hazai, külföldi tücsök kell, azzal lehet vakítani igazán – firtatta jól értesültségét Hangyapa.
– Nem lesz abból akkor semmi, mert mire onnan a messzeségből ideérnek velük, mind elpusztul – vélte a termesz.
– Nem úgy megy ez öreg. Cuppi úr a kínai boltban fél áron üvegkalitkástól nagytételben megveszi, lefesti a fedelét, meg a fogantyúját, aztán aranyáron házhoz szállítja mindenkinek.
Másnap már az összes környékbeli hangyacsalád tudott a tücskökről. Lesték az embereket, kinél van olyan ami csillog, mert akkor az biztosan tücsökházat visz. Feltűnt gyanús dolog egyik másik gyereknél, de mert még nem láttak tücsökházat, semmiben sem lehettek biztosak.
De aztán jött az este! Szinte másodperc pontossággal elkezdődött. Az egész kisváros tücsökzenétől zengett, a hangyák egymás szavát sem értették az irtózatos hangoktól, az őrök is beljebb húzódtak a hangyalyukba. Még a vastag földön, ami felettük volt azon is átszűrődött a hang, szegény királynő rosszul is lett. Bár az orvos ott ült mellette, de ő sem tudta megállapítani, hogy gombamérgezése lehet-e, vagy valóban a leszűrődő hangok miatt vágta hanyatt magát. Csak kalimpált a lábaival, majd jó húsz perc múlva az is abbamaradt. Hiába nyalogatták a hónalját, hogy a csikizéstől legalább egy mosoly jelenne meg az arcán, de nem! Hajnalig, amíg el nem ült a tücsökzene meg sem mozdult. Már feljött a nap, amikor megszólalt.
– Hangyadonisz drágám! Menj el a termeszekhez, és egyezz ki velük! Nekik adjuk az agyagos partot, ha még ma elrágják az összes tücsökhegedűt.
Ment Hangyadonis nyomban. Kikerülte a locsolkodó gyerekeket, meg a kapirgáló gyöngytyúkokat, fel az uborkafára, onnan le a kamraajtóhoz, mert tudta, hogy ott Hangyamálkáék, Vermesz úr unokahúgáék, már négy nap óta egy tulipános ládát rágnak. Velük akart először tárgyalni, de megdöbbenésére a láda kb. nyolcvanhét százalékban szétrágva ott rogyadozott a falnál, de termesz sehol. Már ment volna tovább, hogy az ablakrésen át a szomszédba jusson, amikor halk rágcsálás-hang ütötte meg a fülét.
– Hát te mit csinálsz itt? – csodálkozott rá Hangyalomra, aki unottan rágicsálta a faszeget, amivel a sarokléc volt felerősítve.
– Őrzöm a ládát, amíg a többiek távol lesznek.
– Hova mentek? Épp a segítségeteket akartam kérni.
– Jaj, most ne! Elmentek oda messzire.
– Hova messzire?
– Hát Párizsba. Vermesz bátyó azt mondta, vele ne szórakozzon senki, főleg ne egy ilyen íróféle. Ja… meg azt is mondta, majd ő gatyába rázza azt a La Fontaine urat. Még tegnap este elindultak körülbelül négyezren.
Hangyadonisz nem értette miért mentek, hova mentek, azt sem tudta, milyen az az „íróféle". Gondolkodott, merre lehet még a városkában termeszcsalád, de Hangyamálka szerint kár rohangálnia, mert a Porhanya kastélyban is tegnap estétől csak egyedül Hangyaranka rágja a parkettát. Tudta, az erdeiekhez meg hiába is menne, azok be nem tennék a lábukat a városba még két faházért sem.
– Drága Királynőm – jelentette lihegve néhány perc múlva, és a potrohát hozzádörzsölte az úrnőhöz – a termeszek disszidáltak.
– Mit csináltak?
– Azt mondta a termeszlány, mind elmentek, hogy gatyába rázzanak valakit.
– Akkor mégiscsak maradt itt belőlük – a Királynő hangjából mintha kis féltékenység érződött volna. – Ha legalább az utcabeli hegedűket elrágja, már az is nagy nyugalom lesz.
– De az nem rág hegedűt.
– Hogy-hogy nem?
– Már mondtam neki, hogy legalább a Loncay villába, meg a Jálnoki tiszteletesnél ha elrágná, de azt mondta nem. Szerinte, ha valahogy mégis ráadná a fejét, akkor még többet akarnánk, és mehetne Nyihocska asszonyhoz is, aki az ablakába a piros lámpa mellé négy tücsköt ültetett reklám célból, meg a Motyó Sanyiékhoz, meg mindenkihez. Azt mondta nem, és kész. Ő hegedűt nem rág, mióta egy lepattanó húr úgy hátba vágta, hogy azóta is csuklik.
A királynőt elöntötte a düh, és általános felhívást intézett a város minden családjához. Még aznap délután, amikor az embereket elnyomja az álom az ebédhez fogyasztott színes italtól, támadják meg a tücsköket!
– Mit akarsz Királynő? – jöttek a küldöncök minden családból, mert nem értették, hogy gondolják ezek. – Élő tücsköt nem szoktunk megtámadni. Azt sem tudjuk, hogy reagálnak, ha mondjuk, beleharapunk a lábukba.
– Hangyacsarka! – kiáltott a Királynő. – Meséld el ezeknek, milyenek a keleti tücskök!
A katona megjáratta csáprágóit, és csapott egyet a bal kettes lábával.
– Ezek a világ leglustább rovarjai. Olyan közelről láttam őket, hogy meg is érinthettem volna a lábukat. Csak ülnek bambán, még a szemüket is restellik behunyni, amikor alszanak.
– Előre néznek a semmibe? – kiabált be hátulról egy alvégi küldönc.
– Pontosan úgy, ahogy mondod. Csak ül és néz, mint egy hülyegyerekhangya.
– Akkor azok be vannak lőve. Gondolom ópium, meg ezek a modern izék.
Egymásra nézett a sok vitéz hangya, próbálták leolvasni a másik arcáról, mit gondol amaz.
– Szerintem, ha húszan ráugrunk egyre, és lefogjuk, tizennyolcan elkezdjük lerágni a lábait, hatunk meg a hegedűt próbálja lelökni a kalitka széléről, akkor néhány perc alatt tücsökteleníthetjük a várost – számolt hangosan Hangyapa
Kicsit még akadékoskodtak a küldöncök, hogy az ő Királynőjük így, meg úgy, de hamarosan mindenki ment haza megszervezni a támadást.
Úgy lett megbeszélve, hogy amikor Prütty Feri képviselő kilép a kapun, és a kerítés mellett osonva Nasztázia kisasszony háza felé veszi az irányt, akkor támadnak. Az egész városban minden szem a képviselő udvarán álló akácfára szegeződött. Abban a pillanatban, amikor kattant a zár, kétszáz hangya dobta le onnan magasból a jelt, vagyis az akácleveleket, és indult a támadás.
Minden csapat csak a maga harcát vívta, még a szomszédról sem tudtak semmit. Valóban gyorsan véget ért a támadás, rohantak is vissza a saját királynőjükhöz a harcosok, de a győzelmi mámornak nyomát sem lehetett látni a viselkedésükön.
Hangyanya egy szépen gombásodott levelet tartott a visszaérkezők elé, hogy a csatában kimerült katonák visszaszerezzék erejüket. Próbálta a szavaikból kihámozni, hogyan is zajlottak az események. Kegyetlen harc lehetett, gondolta, mert senki sem akart értelmes mesét előadni, csak dunnyogtak, mérgelődtek, szidták az embereket.
– Ezek… ezek… – Hangyacsarka nem találta a szavakat.
– Ezek vonzzák a villámot – Hangyandor arca felvidult a gondolatra.
– Akkor ezeket kinyiffantja az első nagyobb zivatar – néztek egymásra, és mintha betelepült volna a virágokra egy nagyobb család levéltetű, azonnal táncra is perdültek.
– Ne örüljetek, le vannak szigetelve! – kiáltott feléjük a kerítésrönkről Hangyányi úr.
– Miről van szó, mondjátok már, a Királynő is kíváncsi rá – toppant eléjük Hangyara.
– Robotok.
– Mí? – Hangyara így már végképp nem értett semmit.
– Nem igazi tücskök, hanem robotok – Hangyadonis mutatta a csáprágóját, ami görbén lógott, valószínű el is volt törve.
Lassan megtelt a rönk a két szomszédos boly katonáival. A nagy közös kudarc egyelőre egymás mellé sodorta őket lelkileg is. Csak nézték a két udvart. Látszódtak a földalatti otthonok bejáratai, olyan volt minden, mint máskor, de mégis!
– Az a kölyök mit akar már megint a bokrok mögött, nem volt neki elég a tegnapi? – mutatott Hangyacsarka a legényre, aki valóban az udvar vége felé tartott. Ment, ment, belerúgott a két pocoktúrásba, majd megállt a hangyalakás bejárata felett, és elkezdett átkozódni – az anyátok, az a mocskos kis anyátok.
– Hé, a Cupi gyerek! – rohant a rönk felé Hangyanya, hátha azok nem látják.
– Te Attyaúristen! Ez… ez…
Igen! A kis Cupi gyerek megállt a hangyaboly bejárata fölött, és vizelt a lyukba.
Hangyapa úgy érezte, összedől minden, elkezdett forogni vele a világ. A feje mintha nagyon nehéz lenne, húzta hátrafelé, ha valaki el nem kapja, biztosan levágódik. Körbeállták, támogatták, hogyha kell akár mesterséges légzést is alkalmaznak nála, de szerencsére mégis visszatért a színe. Amikor leültették egy pörge fahéjra, csak ingatta a fejét.
– Gyerekek, ebbe a fenenagy demokráciába bele fogunk dögleni.
Hozzászólások
Nem tudtam rájönni, hogy La Fontaine mintájára ebben a vidám kavarodásban kiről mintáztad a szereplői csoportjaidat. A hangyák nálad ugyanis nemigen dolgoznak, a lusta tücskök pedig robotok, akikre manapság igencsak szükség van a termelésben. A Cupi gyerek számomra végleg kiismerhetetlen, ő is csak teng-leng, mint gyékényen a buzogány.
Első olvasatra végtelenül mulatságos írás (egyre-másra bukkannak fel a gegek), de ha keressem az eszmei mondanivalót, akkor bizony nincsen könnyű dolgom. Ez az írásod is vágyik az irónia rovatba.
Kedves Mira, ez az iromány egy ártatlan kis mesének indult, nem akartam én az ironikus történetfonást, de valahogy ilyenné fajult a bolondos eszmefuttatás. Az az igazság, ha újra effajta mesére adom a fejem, jobban ügyelek, hogy valódi egyezésekkel sokkoljam a túlzó embereket. Jó irány, gondolkodom rajta…
Csodálom a találékonyságodat. Olyan neveket adsz a szereplőidnek, hogy már az maga megér egy tucat pacsit. Aztán persze a memóriádat is dicsérnem kell, mivel meg tudod jegyezni, ki kicsoda.
Jó kis ramazurit csaptál aprajafalván, és sec-perc felvonultattad a dolgozókat Párizsba. Majdhogynem Brüsszelbe... Ámbár, szerintem, amilyen jeles fantáziával meg vagy áldva, még azt is el tudnád intézni, elvégre ott is csúnyán elszaporodtak a robotok.
Vállveregetés & gratula!
Kedves Margit, óriási ötlet, hogy akár át is küldhetném azt a negyvenezer apróságot Brüsszelbe. Megfontoladó, mert ott is lenne dolguk, bár a politikusotól félek, úgyhogy agyalhatok mostantól a megfelelő neveken, ha mégis egy Brüsszelmese írására adnám a fejemet. Az ötlet óriási…
Nem csak a demokrácia okoz mindenféle galibát, sajnos a sex is somfordál az ifjúsági elfoglaltságok irányába. Már a Cupi-féle pisis gyerekek is sportot űzhetnek belőle. A tücskök valóban hangosan rinyálnak, ha jönnek a haramiák... Ezért tiltották ki őket a parlamentből. Jókat mosolyogtam (már csak a neveken is). Kézszorítás és nagy gratula!
Kedves Milán, az időkerék forog, minden változik, nem hagyhatjuk, hogy a modernség maga alá temessen bennünket. Nevetve próbáljunk meg uralkodni a jelenen, még akkoris, ha a bölcs kimodta: Már a múlt se a régi.
Fabula post La Fontaine.
Végigmosolyogtam ezt a szellemes és tanulságos, mai korra átültetett fabuládat. Hát, bizony La Fontaine óta sokat változott a világ, már a tücskök sem a régiek .
A konklúzióval is teljesen egyetértek, ez a lehetőség valóban veszélyes Damoklész kardként itt lebeg a fejünk fölött, nagyon errefelé tart a világ.
Tetszett, örülök, hogy olvashattam!
Kedves Gabriella, próbáljuk megérteni korunk gyors változásait, és a jövőbe is olyan jó lenne kicsit bekacsintani, de sajnos minden oly nehéz, így a humorba menekülünk.
Mennyi fordulat, mennyi felfordulás, mennyi szokatlan új dolog... Hiába no, a demokrácia fertelmes zűrzavarral jár. Mindenki csinálja a maga dolgát, és le sem sajnálják a másét. Illetve időnként azért dacból mégis csak odaloccsantanak némi folyadékot, amely oldott sókat, az anyagcsere mérgező végtermékeit - kreatinint, karbamid-nitrogént, húgysavat és festékanyagokat tartalmaz.
Bizony, bizony, ilyen ez a gálickő... és ezt a hangyáknak sem árt megtanulni.
Mulatságos, egyben igen tanulságos történetet hoztál. Gratula + ötös pacsi!
Kedves László, hogy ezek a hangyák micsoda fínyásak 😊. Már szinte mint az emberek... Örülk ha tatszett.